Egy férfi egyszer arra ébredt, hogy szőrén-szálán eltűnt a pénisze. Pontosabban: egy boszorkány lopta el nevezett testrészét, amelyet egy madárfészekben tárolt, más ellopott hímveszőkkel együtt, amelyeket zabbal etetett. Hosszú keresés után a férfi megtalálta a boszorkányt, és követelte, hogy adja vissza a férfiasságát. A nő azt mondta neki, hogy másszon fel egy fára, ahol megtalálja a fészket, amely tele van tekergő péniszekkel, és vegye el, amelyiket csak akarja. Amikor a férfi egy feltűnően hosszú és vastag darabért nyúlt, a boszorkány ráförmedt: hagyd békén, az egy plébánosé!
Ez az egyszerre vicces és hátborzongató történet az 1486 körül megjelent Malleus Maleficarum, vagyis a Boszorkánypöröly című kézikönyvben, a késő középkor legfontosabb és leghírhedtebb boszorkányügyi értekezésében olvasható. Maga a mű tulajdonképpen egy részletesen kidolgozott jogi és teológiai dokumentum, amely nagyrészt a babonás alpesi parasztság folklórján és hiedelemvilágán alapult (megspékelve egy jó adag, már-már rögeszmés nőgyülölettel), és nem csak a boszorkányok különféle praktikáival kapcsolatban nyújt hasznos eligazítást, hanem még azt is hosszasan tárgyalja, miként lehet felkutatni és kiirtani a fekete mágia művelőit.
A könyvet azt követően írta meg két domonkos rendi inkvizítor – Johann Sprenger, a Kölni Egyetem dékánja, valamint Heinrich Kraemer, a Salzburgi Egyetem teológiaprofesszora – hogy VIII. Ince pápa 1484. december 5-én kiadta a Summis desiderantes kezdetű egyházi rendeletét (gúnynevén: a boszorkánybullát), amelyben áldását adta a boszorkányok üldözésére. A Boszorkánypöröly pedig maximálisan be is teljesítette a célját, vagyis jelentős mértékben ösztönözte és fenntartotta a mintegy két évszázadon át tartó boszorkányüldözési hisztériát Európában.
John William Waterhouse: A mágikus kör (forrás: Wikipedia)
A Malleus Maleficarum három részre tagolható: az elsőben szerzők a boszorkányok valódiságát és romlottságát hangsúlyozzák, azokat pedig, akik nem hisznek a sötét varázslatokban és a démonokban, eretneknek bélyegzik. A második rész (amely mind közül a legizgalmasabb) fantasztikus történeteket vonulatat fel a boszorkányok tevékenységeiről: például az ördögökkel való szexuális kapcsolatukról, a seprűnyélen lovaglásról és a metamorfózisról. A harmadik szakasz meg a boszorkányperekben követendő jogi eljárásokat tárgyalja – innen egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a kínzással kicsikart vallomás a boszorkányok esetében kifejezetten üdvözlendő.
Na, de térjünk vissza még egy pillanatra a péniszekhez, amelyek felett – legalábbis a könyv szerint – a boszorkányok igen nagy hatalommal bírtak. Például impotenssé tehettek egy férfit (de csak egy bizonyos nővel szemben), vagy ha úgy akarták, láthatatlanná változtathatták szerencsétlen áldozat hímtagját. Legrosszabb esetben pedig el is lophatták azt – ahogy a fentebb idézett történetben is szerepel -, aztán háziállatként tartották egy dobozban, és gabonával etették. Persze odáig hosszú út vezetett.
Ha egy nő boszorkánnyá akart válni, előbb egyezséget kellet kötnie az ördöggel. A Malleus nagyon világosan fogalmaz ebben a kérdésben: a sztereotip boszorkánymágia, mint például a seprűnyélen való repülés vagy a jószágok megrontása, nem végezhető el az ördög segítsége nélkül. Ahogy Ézsaiás könyvében is olvasható: Ti ezt mondtátok: Szövetséget kötöttünk a halállal, és egyezségre léptünk a holtak hazájával (vagyis a pokollal).
A könyv több példát is hoz az efféle ördögi paktumokra. Némelyiknél a Sátán nincs jelen személyesen, mert félő, hogy megijeszti a szövetséget kötő újoncot, máskor viszont emberi alakban jelenik meg, gyakran jóképű férfiként, a kéjvágyó boszorkányjelöltek legnagyobb örömére. Az Ördög általában határozott idejű szerződést köt a delikvenssel, akit rettentő hatalommal és varázserővel ruház fel (amiket természetesen csak szörnyűséges bűnök elkövetésére használhat fel), cserébe a lelki üdvéért. Az ilyen szerződéseket adott esetben fel is lehetett rúgni, bár ennek igen komoly ára volt: egy bázeli asszonynak hét évre szóló boszorkányságot kapott a gonosztól, de az Úr kegyesen gondoskodott róla, és hat évvel később bíróság elé állították, majd máglyán elégették. A feláldozással végül kegyelmet kapott Istentől.
Boszorkányok egy 18. századi fametszeten (forrás: Wikipedia)
A boszorkányok eskütétele általában az ún. boszorkányszombatokon került sort. Ezeket legtöbbször fontos keresztény ünnepnapokon tartották , ami természetesen súlyos, megbocsáthatatlan eretnekségnek számított. Egy-egy rendezvényen állítólag több ezer boszorkány volt jelen, akik vad és hangos zenére féktelen táncokat lejtettek. Ilyenkor rendszerint maga az Ödög is megjelent, emberi alakot öltve, és arra biztatta szolgáit őket, hogy tartsanak ki mellette, világi jólétet és hosszú életet ígérve nekik, valamint kielégítette a boszorkányok testi vágyait, azaz közösült velük; ezekben a pokoli orgiákban pedig sokszor a démonok is részt vettek. A Boszorkánypöröly szerzői azt állították, hogy a démonok, bár eredeti formájukban testetlenek, a levegő vízgőzét felhasználva képesek emberi formát felvenni. Időnként vonzó női alakban jelennek meg, és mit sem sejtő férfiakat csábítanak ágyukba, majd az ondójukat lecsapolják, hogy később férfi alakjukban meg tudják termékenyíteni a velük közösülő boszorkányokat – ez az elmélet egyébként egyenesen Aquinói Szent Tamástól, a katolikus egyház egyik legnevezetesebb hittudósától származik.
A boszorkányok, mint az közismert, seprűnyélen szoktak repkedni. Ehhez egy speciális kenőcsre van szükségük, amelyet az ördög utasítására gyermekek végtagjaiból készítettek: többnyire olyan gyermekekéből, akik még azelőtt megöltek, hogy megkeresztelhették volna őket (hisz a katolicizmusban mindazok, akik keresztség nélkül halnak meg, automatikusan a pokolra kerülnek, a testük sem nyugodhatott megszentelt földben). Persze a seprűnyélen lovaglásnak sem volt mindig jó vége: a könyv szerint például egy Rajna-vidéken élő boszorkányt nem hívtak meg egy esküvőre, ezért egy ördög a egy közeli dombra reptette, hogy onnan élvezhesse a lelátóról, amint saját vizelete az ünneplőkre záporozik égből. Ám a helyi parasztok végül elfogták, és máglyán égették el.
Dürer: Kecskén lovagló boszorkány (forrás: Wikipedia)
A boszorkányok által állítólagosan elkövetett bűnök közül a legszörnyűbb kétségtelenül a gyermekek felfalása volt – pláne egy olyan időszakban pedig, amikor a csecsemőhalandőság kifejezetten magasnak számított. Egy elítélt boszorkány így vallott erről a gyakorlatról: varázslatainkkal megöljük őket a bölcsőjükben, vagy akkor, amikor a szüleik mellett alszanak, oly módon, hogy utána azt higgyék, hogy természetes halált haltak… aztán titokban kivesszük őket a sírjukból, és egy üstben megfőzzük őket, amíg az egész hús le nem válik a csontokról, hogy olyan levest kapjunk, amelyet könnyen meg lehet inni, a maradékot pedig a repülő kenőcshöz használjuk fel.”
A Boszorkánypöröly még a bábákat is célba veszi, hisz ők viszonylag könnyű célpontot jelentettek az összeesküvés-elmélet hívők számára: a férfiak ebben az időszakban ugyebár nem nagyon voltak jelen a gyermekszülésnél, így a nők egy csoportja felügyelet nélkül maradt: nyilvánvaló, hogy ilyenkor rosszban sántikálhattak. “Nem szabad elmulasztanunk megemlíteni azokat a sérelmeket, amelyeket a boszorkány bábák okoztak a gyermekeknek, először is azzal, hogy megölték őket, másodszor pedig azzal, hogy istenkáromló módon felajánlották őket az ördögöknek” A könyv szerint a szülésznők lelkén megszámlálhatatlanul sok csecsemőt halála szárad: Bázel egyházmegyéjében, Dann városában egy boszorkány, akit megégettek, bevallotta, hogy több mint negyven gyermeket ölt meg azzal, hogy egy tűt szúrt az agyukba, amikor kibújtak az anyaméhből
