Izmos lábak, megfeszülő karok, izzadságtól csillogó felsőtestek és csatakos hajak – részletek, melyekkel Luca Guadagnino bevezet minket legújabb, Challengers című filmjébe. A romantikus és a sportfilm műfaji hibridjeként létező alkotásban egy szerelmi háromszög kibontakozását láthatjuk, melyben a tenisz válik a negyedik karakterré.
A tenisz ugyanis sokkal több, mint sport: valójában a tökéletes kapcsolati metafora. A labda ide-oda ütögetésével létrejövő adok-kapok, a szenvedély, amit egy-egy meccsbe fektetnek a játékosok vagy az egymásra hangolódás egy páros mérkőzés során pontosan mintázzák egy (pár)kapcsolat dinamikáját. Ha pedig csak a sport felszínét, a kevés ruhába öltözött embereket látjuk, akik az óriási erőkifejtéstől rendszeresen felnyögnek az őket voyeurisztikusan, néma csendben figyelő közönség előtt, kijelenthetjük, hogy a teniszben eredendően van némi erotika.
Fotó: InterCom
Nem véletlen tehát, hogy Woody Allen Match Pointja, vagy a Paul Bettany és Kirsten Dunst főszereplésével készült Wimbledon – Szerva itt, szerelem ott után a Challengersben is ez a sportág adja a történet hátterét és fókuszpontját. A film ugyanis úgy szól a teniszről – és úgy beszél állandóan a sportról Tashi, Patrick és Art –, hogy közben egyáltalán nem arról, hanem valójában hármójuk viszonyáról van szó. Amire az olasz rendező a narratíva szerkezetével is ráerősít.
A tenisz mint negyedik főszereplő
A Challengers három felvonása a teniszmeccs három szettjére oszlik: egy huszadrangú US Open selejtező (úgynevezett challenger) döntőjébe csöppenünk bele, ahol a tét sokkal nagyobb, mint elsőre tűnik. Igen, fontos, hogy ki nyeri a mérkőzést, de még fontosabb, hogy a játék két egykori legjobb barát, Patrick és Art között zajlik.
A kapcsolatuk egy nő, Tashi miatt romlott meg, aki most Art edzőjeként a nézőtérről követi a meccs eseményeit. Edzői pozíciója szimbolikus, hiszen, ahogy az a flashbackekből kiderül, Tashi nemcsak a pályán, de az élet minden területén – az aktuális kapcsolatuktól függetlenül – irányítja a két fiút.
Fotó: InterCom
Patricket kifejezetten támadó stílusú játékosnak tartják, aki az életben is hasonló (legyünk őszinték: egy klasszikus fuckboy). Mely szerep egyébként fantasztikusan áll A korona Josh O’Connorjának, aki egyetlen pimasz mosolyával képes átadni Patrick egész személyiségét. Ezt Mike Faist a kiskutyaszemű nézésével éri el Artnál, akit gyakran vádolnak védekező játékkal. Nem véletlenül: a fiú hajlamos minden területen alárendelt pozícióba helyezkedni.
A srácok jellemhibáit és erősségeit pedig Tashi remek érzékkel képes kihasználni. A lány maga is ifjú teniszcsillagként robbant be a sportágba, kész tényként könyvelték el, hogy ő lesz a következő Serena Williams.
Ráadásul nemcsak eszméletlen tehetséges, de gyönyörű is – halálos kombináció a tinédzser Patrick és Art számára állni (akik párosban úgy szántják fel az ellenfeleket, hogy kiérdemelték a Tűz és Jég becenevet), akiket az első percként mágnesként vonzott (és manipulált) a lány. Tashi túl nagy falat a két férfinak, ahogy az őt alakító Zendayának is, aki egyféle arckifejezéssel játssza végig a Challengers komplett két óráját.
Az ausztrál páros meccs
Mikor aztán egy végzetes sérülés következtében kettétörik Tashi karrierje, a teniszező már csak a pályán kívül fitogtathatja hatalmát. Ezzel pedig a kusza kapcsolatok hálója egyre bonyolódik, hogy végül egy úgynevezett „ausztrál páros” mérkőzést nézünk végig. Ez a teniszben egy olyan nem hivatalos játékforma, amit hárman játszanak, és minden szett után cserélődik, ki áll egyedül és ki párban a saját térfelén.
A Challengers (szó szerinti) játszmáiban is állandóan változnak a szövetségek és az erőviszonyok, a szettek aktuális alakulásairól pedig az egyáltalán nem lineárisan építkező visszaemlékezésekből kapunk tájékoztatást.
Fotó: InterCom
Igen, Patrick és Art mérkőzését is láthatjuk, ám a film minden rétege egy-egy apróbb teniszmeccs, melynek mi magunk vagyunk a nézői (sőt, egy ponton maga a teniszlabda). Ezt Guadagnino mérhetetlenül sok svenkeléssel illusztrálja: a kamera a közönség mozgását imitálja, ahogy az egyik térfélről a másikra kapja a fejét. A labda megállás nélkül pattog a három sportoló között, legyenek akár egy hotelszobában, az egyetemen vagy a teniszpályán.
Túlfűtött játszmák
Bárhová is keveredjenek, a szexuális feszültség tapintható hármójuk között. Guadagnino pedig ezúttal egy olyan szerelmi háromszöget mutat be, ahol a minden oldal valóban összeér. A Challengers minden perce túlfűtött, erotikus, egészen bi-kíváncsi, viszont meglepően szexmentes. Ugyanakkor mégsem sorolhatjuk be a hollywoodi prüdéria jelenlegi trendjébe. A Challengersben semmi sterilizáltság nincs: izzadt, mocskos és az emberi testet voyeurisztikus élvezettel pásztázza. Mindezt Trent Reznor és Atticus Ross lüktető zenéje is aláhúzza, ami csak még szórakoztatóbbá és szexibbé teszi a filmélményt.
Ezzel az olasz rendező megtett egy teljes kört a karrierjében, már ami az utóbbi évtizedet illeti. 2015-17-ben olyan fülledt filmekkel indított, mint a Vakító napfényben vagy a Szólíts a neveden, hogy aztán az emberi érzések skálájának másik végpontját is megragadja: a gyönyör után a félelmet. Ez volt a Sóhajok, a Csontok meg mindenben pedig a kettő elegyét láthattuk. Most ismét egy tisztán érzéki alkotással jelentkezett, melynek fűszerét Justin Kuritzkes forgatókönyve adja.
Kuritzkes annak a Celine Songnak a férje, aki az Előző életekben egy hasonló szerelmi háromszöggel varázsolt el minket tavaly. Lehetséges lenne, hogy az Oscar-jelölt film Song perspektíváját meséli el (azaz: egy nő őrlődik két férfi között), a Challengers pedig Kuritzkesét (vagyis: a fiúk versengenek egy őket manipuláló nőért versengenek)? Amennyiben igen, akkor a Song-Kuritzkes házaspárról önmagában is megnéznénk egy filmek…lehetőleg Luca Guadagnino rendezésében.
