Interjú Celine Songgal, az Előző életek író-rendezőjével

Lassan egy éve tart az Előző életek című film diadalútja, ami tavaly január óta halmozza a fesztiváldíjakat és hódítja meg a nézők szívét szerte a világon. Az intim szerelmes történet igazsága és egyszerű szépsége ellenállhatatlan, akárcsak a film író-rendezője, Celine Song, akivel még nyáron, a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon ültem le beszélgetni szerelemről, természetességről, rejtélyről és persze előző életekről.

A film címéből kiindulva: miért gondolsz a koreai életedre előző életként?

Szerintem léteznek olyan drasztikus váltások az életben, ami után úgy érezzük, mintha teljesen új életet kezdenénk. Az én esetemben ilyen volt, amikor kamaszként ott hagytam Dél-Koreát, hogy elköltözzek a világ másik felére, egy teljesen másféle kultúrába, ahol egy új nyelvvel is meg kellett barátkoznom. Sokan ennél jóval kisebb változásnál is azt mondják, hogy új életet kezdtek. Hallottam ezt már olyan ember szájából is, aki ügyvédből szakács lett. Mondta ezt már olyan ismerősöm, aki csak Texasból New Yorkba költözött. Sokan egy válás után is úgy érzik, hogy új életet kezdenek.

Néha visszagondolok az egy évvel ezelőtti önmagamra, és úgy érzem, hogy ő egy idióta volt, aki még semmit nem tudott az életről. (nevet) Ha új életed kezdesz, egyben azt is jelenti, hogy hátrahagysz egy régit. Szerintem emiatt sokan érezzük úgy, hogy voltak előző életeink. Persze ezek az életek nem teljesen függetlenek egymástól, és a régi mindig hatással van az újra. Lehet, hogy ma már a gyerekkorodra úgy gondolsz, mintha egy előző élet lenne, mégis nagy hatással van arra, hogy mi lett belőled.

Celine Song (Fotó: Mozinet)

Az Előző életek egy nagyon intim film, az érzelmi oldalát tekintve mégis monumentális és univerzális.

Ez egy nemzetközi történet, de abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy az Egyesült Államokon és Dél-Koreán kívül máshol is értékelni fogják. A Berlinale vetítésén egy nagyon nemzetközi közönség látta, én pedig figyeltem a teremben, ahogy meghatódnak, sírnak és nevetnek rajta az emberek. Éreztem, hogy megérinti őket. Ez után már tudtam, hogy ez egy univerzális film, amihez bárhol a világon tudnak kötődni a nézők. Ettől még ez az én személyes történetem marad egy koreai lányról, és csodálatos volt megtapasztalni, hogy ez mások számára is érdekes.

Nora karaktere a filmben félig-meddig te magad vagy, az Előző életeket mégsem hívod önéletrajzi filmnek. Mi mindenben kellett eltérned a valóságtól?

Az egész film egy olyan momentumon alapul, amit személyesen éltem át New York városában az East Village-en. Meglátogatott a gyerekkori szerelmem Koreából, aki 14 órát repült azért, hogy láthasson. Ott ültem egy bárban vele és a New York-i férjemmel, és fordítottam kettejük között, ugyanis nem beszéltek közös nyelvet.

Különös érzés volt átélni ezt, sokszor gondoltam vissza rá, és egyszer csak beugrott, hogy ideális kiindulópont lehetne egy filmhez. Vagyis a film kulcsjelenete valóban megtörtént, ugyanakkor a filmen dolgozva már sokszor kellett elengednem a valóságot. A forgatókönyvírás során objektivizáltam a szubjektív élményeimet, ami aztán a forgatás során átesett egy újabb objektivizáción. Nem a naplómat szerettem volna filmmé formálni, így a munkálatok közben egyre távolabb kerültem a kiindulóponttól, mert a történetem helyett már a film igényei határozták meg az alkotófolyamatot. Milyen dialógussal érem el a célomat? Melyik helyszínen tudunk forgatni? Olyan volt, mintha egy adaptáción dolgoztam volna, csak épp a saját életemet adaptáltam. Inspirálta: az életem.

Előző életek (Fotó: Mozinet)

Miért épp ezzel a bárjelenettel kezdted a filmet, és a főszereplő triót miért a többi bárbéli vendég szemszögéből mutatod először?

Emlékszem, hogy amikor ott ültem a bárban a férjemmel és a gyerekkori szerelmemmel, néha felnéztem és figyeltem magunk körül az embereket. Többször kiszúrtam, hogy épp minket néznek. Kissé furcsa trió voltunk, és úgy éreztem, az emberek próbálják kitalálni, milyen viszonyban állhatunk egymással. A film írásakor ez eszembe jutott, és arra gondoltam, hogy ha megmutatom ezt a hármast, a nézők is szeretnék majd tudni, kik ők és honnan ismerik egymást. Gyakorlatilag a filmben ezt a kérdést adtam a bár vendégeinek szájába. A kérdésre adott válasz pedig maga a film.

És hogy miért ezzel kezdtem a filmet? A nyitójelenettel több dolgot szerettem volna elérni. Szerettem volna, ha jelezzük a nézőknek, hogy mi is látjuk őket, továbbá azt akartam, hogy úgy indítsunk, mint egy krimi, ami egy rejtélyre invitálja a nézőit. Feltesszük a kérdést, a film pedig megadja rá a választ. Az Előző életek nagy rejtélye, hogy milyen viszonyban áll egymással ez a három ember. A bár vendégei gyakorlatilag felteszik a nézők kérdését a nézők helyett. A film vége felé aztán visszatérünk ehhez a jelenethez, de addigra már megismerhettük a szereplőket, betekinthettünk az életükbe és már tudjuk a választ. Akkor már nem kívülről, a vendégek szemszögéből látjuk őket, hanem közel kerülünk hozzájuk és halljuk, amit beszélnek.

A saját életed adaptálása közben akadtak olyan pillanatok, amikor olyan dolgokra jöttél rá magadról, amikre a film nélkül talán sosem jöttél volna rá? Segített az önismeretben?

Ez a film rengeteg élménnyel gazdagított és állandóan próbára tett. Korábban például nem tudtam, alkalmas lennék-e filmkészítőnek. Az Előző életek ugyanis nemcsak az első filmem, hanem az első filmforgatásom is volt. Soha korábban nem jártam filmforgatáson, itt pedig rögtön én voltam a rendező. A legnagyobb felfedezésem magamról tehát az volt, hogy nemcsak szeretnék az lenni, hanem valóban filmkészítő vagyok. Menet közben estem szerelembe ezzel a hivatással, és ez volt a legmeghatározóbb élményem a film készítése közben. A filmrendezéssel az életem egy új fázisba lépett.

Előző életek (Fotó: Mozinet)

Korábban a színházi világban dolgoztál. Az ott szerzett tapasztalataid segítettek a filmkészítésben?

A legfontosabb különbség, hogy a színházban az idő, a tér és a szereplők jelképesek, míg a filmben mindig konkrét. Viszont sok dolog nagyon hasonlóan működik. Mindkettőben sztorit kell írni, karaktert kell alkotni és jeleneteket kell kidolgozni. Tehát az ilyen fronton szerzett tapasztalataim a filmezéskor is jól jöttek. A filmezésben a konkretizálást kellett megszoknom.

Emiatt az elérhető helyszínek, illetve az aktuális időjárás nagyban befolyásolta, mi az, amit fel tudunk venni. Folyton alkalmazkodnunk kellett. Egy színdarab készítésekor nem kell tekintettel lenned az időjárásra, de ha egy film forgatókönyvébe beleírod, hogy zuhog az eső, azt valahogy praktikusan meg kell oldanod. Vagy épp egy éjszakai felvételen dolgozol, rosszul haladtok és szorít az idő, mert a nap két órán belül felkel. Ezek új tapasztalatok voltak.

Manapság sok film sietős tempójú, gyorsan be akarják rántani a nézőt, ezért nem hagyják a jeleneteket lélegezni. Az Előző életek nem siet sehová. Miért ezt az utat választottad?

Amennyiben jól használják, a csendeknek egy filmben jelentősége van. Ha rosszul használják, akkor jelentés nélkülivé és feleslegessé válik, ezért ki tud nyírni egy filmet: ezért fél sok filmkészítő a csendektől. A nézőknek meg kell érteniük, miről szól a csend, hogy értékelni tudják a csendet. Az értelem nélküli csend maga az unalom.

Kontextust kell adnod a csendeknek, és a kontextust a nyelv segítségével tudod megadni. Az Előző életek végén, a búcsújelenetnél bekövetkező csendek például azért működnek, mert előtte ők hárman a bárban rengeteget beszélgettek egymással. Gyakorlatilag előre elmondták a nézőknek, miről szól majd a csend. A korábbi mondatoknak hála a néző a saját képzelőerejével ki tudja tölteni azokat a hézagokat, amiket a csend okoz. A csendes várakozás az Uberre vagy a hazasétálás csendje így egyáltalán nem értelmetlen, mert a nézők pont ugyanarra gondolnak, amire a karakterek.

Celine Song rendező és Greta Lee az Előző életek forgatásán (Fotó: Mozinet)

Nagyon ritkán láthatsz egy filmben olyat, hogy a szereplők kívülről látják magukat, és úgy beszélnek önmagukról, mintha egy film szereplői lennének. Az Előző életek ágyjelenetében pontosan ez történik.

Szerintem a művelt, intelligens emberek képesek arra, hogy kívülről lássák önmagukat. Képesek vagyunk rá, hogy történetként tekintsünk az életünkre, és ha már ez így van, akkor azt is tudjuk, hogy mit jelentünk ebben a történetben. Ráadásul a karakterek írók, akik történetmeséléssel foglalkoznak, szóval szinte szakmai ártalom, hogy a saját életükre is történetként tekintenek. Az esetükben inkább az lenne furcsa, ha nem így gondolnának rá.

A filmed a témájához képest sokszor meglepően vicces. Ezt már a forgatókönyvírás során érezted?

Én kezdettől fogva viccesnek találtam, de abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy mások is fognak nevetni rajta. Nem írtam bele konkrét poénokat, egyszerűen a jelenetek és a karakterek igazsága teszi olykor a látottakat és elhangzottakat viccessé. El akartam érni a jelenetek igazságát, mert ez által nemcsak én, hanem a nézők is viccesnek találhatták. Nem szerettem volna, hogy a színészek vígjátékként vagy drámaként gondoljanak a történetre. Ők csak emberek, akik az életüket élik. Lehet, hogy a színész tudja, hogy amit épp forgat, az egy szomorú pillanat a filmben, de a karakter nem tudja ezt. Ő csak az életét éli. De ugyanez igaz a vicces pillanatokra is.

Arra törekedtem, hogy a színészek a lehető legtermészetesebben játsszanak, természetes reakciókat akartam látni tőlük. A jelenet, amiben a két férfi, Hae Sung és Arthur először találkozik, azért lett annyira természetes, mert az őket játszó színészek is ott és akkor találkoztak először. Nagy erőfeszítéseket tettünk abba, hogy Teo Yoo és John Magaro ne fussanak össze a forgatáson, sőt még csak ne is tudják, ki játssza a másik szerepet. A találkozásuk pillanatát kamerákkal rögzítettük, és így a lehető legtermészetesebb reakciót kaptuk. Az egymásra való rácsodálkozásuk vicces volt, de nem azért, mert a színészek viccesek próbáltak lenni.

Az Előző életek már látható a magyar mozik műsorán.

Ezt olvastad már?

„Mindig személyesen mondtam el, hogy meg fogjuk ölni őket” – A 25 éves Maffiózók alkotójával beszélgettünk

Ez is érdekelhet Megnézem