Én tényleg csak a Tóth Árpád sétány virágait – na jó, a köztük szelfiző turistákat – szerettem volna körbefotózni április közepén; köztudomásulag ekkor nyílnak ugyanis a legendás, minden létező budapesti turistakalauzban is szereplő cseresznyefák. Magabiztosan rákanyarodtam a Dísz térről, fényképező a kézben… hogy azonnal leessen, hogy a virágok sehol sincsenek, pontosabban ott vannak, csak éppen nem a fákon.
Fotó: Neményi Márton
A bokáig cseresznyevirág-szirmokban gázoló, boldogtalan turisták látványa persze piszlicsáré ügy ahhoz képest, aminek ez a tünete: annak, hogy
minden sokkal előbb történik a természetben, mint kellene neki, és ez nagyon ijesztő.
Persze, sokan örülnek egy korai nyárnak – hogy aztán április második felében lecsapjon a brutális ősz, majd visszatérjen a 30 fok, mindez még május előtt –, de akkor is baljós az, hogy két-három héttel, vagy akár egy hónappal korábban bújnak ki a rügyek és a virágok. Ez persze nem jelenti azt, hogy nagy a baj; éppen ezért felhívtam egy kertészt, hogy erősítsen vagy cáfoljon meg. Tóth Tamás, a Mirabolan kertészet munkatársa inkább megerősített: nagy a baj. Csak éppen nem a természettel, hanem az emberrel.
Tamástól főleg gyakorlati tanácsokat kértem, illetve azt, hogy szakmai szemmel nézzen rá erre a mostani őrült időjárásra. Mivel ő bonsaikertész, számítottam rá, hogy óvatosan belemegyünk természetfilozófiai és lételméleti kérdésekbe, és szerencsére így is történt: volt szó a megúszhatatlan vegyszerektől a kimerülő bányákon át az öntözés csapdájáig mindenről; olyan lendülettel beszélt, hogy kérdeznem sem kellett. Álljon tehát itt változtatás nélkül a kertész mindenféle értelemben tanulságos nagymonológja.
Valami történik, igen. Az egész bolygó éghajlata átrendeződik, a változások Magyarországon – amelynek elvileg száraz kontinentális az éghajlata – a hetvenes évektől nyomon követhetőek. Nemcsak a felmelegedésben, hanem abban, hogy megváltozik a csapadéksűrűség, torzulnak az évszakok. A tavasz – ki merem mondani – néhány hétre szűkült, utána szemtelenül benyomul a korai nyár, ami aztán nyúlik és nyúlik, kritikus hőmérsékleti pontokkal, szélsőségekkel. Ha esik, akkor ömlik, ha nem esik, hetekig szárazság van. Két éve hónapokig nulla milliméter csapadék sem esett, emlékszel? Ahol eddig ősz volt, ott most kellemes indián nyár van, az igazi ősz rövidebb, a tél enyhébb.
A növények a fényre reagálnak, ébredezni kezdenek, ahogy egyre több a napfény, de a hirtelen melegedés is nagyon sokat számít. Korán megindul a keringésük, intenzívebbek, gyorsabbak az élettani folyamatok. Ennek a virágzás a tetőpontja: amit látunk, az növényélettanilag normális folyamat, csak rendkívül gyors és túl korai. Túl gyorsan rügyeznek és virágoznak a gyümölcsfák, a virágzó növények és minden az agráriumban – ez utóbbi területen a legnagyobb a baj. Bonsaikertész vagyok, még az itthon tartott, termést hozó fajok – mert bizonyos bonsaifák igenis hoznak termést, ezt kevesen tudják – is korábban virágoztak az elmúlt négy-öt évben. A későn érő fák is tele voltak levéllel már április elején.
Korábban moccan minden. A növények nagyon lassan lesznek képesek átállni a felmelegedésre.
Erre tért vissza most a lehűlés. A dorogi medencében, ahol dolgozunk, két-három fokokat mértek; ennek súlyos következményei lesznek később. A növények nem tudják majd megvárni, hogy ősszel elaludjon a természet, korábban lehullajtják a leveleiket. Még úgy is, hogy a levelek elvileg nem akkor kezdenek hullani, amikor a hideg érkezik, hanem amikor a sötét: ahogy csökken a napsütéses órák száma, úgy lassítják le a ciklusukat. Ilyenkor sokkal lassabban áramlanak a klorofillok, a fák megszabadulnak a szükségtelen részektől – a levelek is ilyenek. De így, hogy minden korábban érkezik, nem bírják ki, képtelenek megvárni a sötétet: ami idő előtt rügyezik, az idő előtt hullik.
Tóth Tamás… (forrás: magánarchívum)
Nemcsak a globális felmelegedésről és a károsanyag-kibocsájtásról van szó, hanem a gazdasági döntésekről és a mentalitásról: minden mindennel összefügg, azt, hogy baj van a természetben, csak rendszerben érdemes vizsgálni. Korábban például – mondjuk a hatvanas években, amikor megbízhatóan, megjósolhatóan követték egymást az évszakok – biztosan voltak mínusz tíz-húsz fokok is, amikor rengeteg kártevő elpusztult. Most nem pusztulnak: több az áttelelő rovar, túlélik az évszakot az élősködők. Ezzel párhuzamosan egyre több növényvédő szert vonnak ki a piacról, vagy szigorítják meg a használatukat: sok kettes-hármas kategóriájú hatóanyagot sorolnak át egyesbe, azaz csak növényorvos írhatja majd fel őket. Ne érts félre, nem vagyok permetezéspárti, de van, amikor szükség van a vegyszerekre. Most például a Pázmányon dolgozunk; az egyik budapesti kampuszon van egy csodás kertjük régi növényekkel. A 120 éves gesztenyefát most épp az aknázómoly támadja, nagyon súlyos állapotban van. Drága szerekkel még injektálható lehetne, ez visszaszorítaná a károkat; ha ezeket kivonják a forgalomból, széttesszük a kezünket, nem lesz több ötletünk, hogy mit lehetne tenni.
A hobbikertészeknek sincs könnyű dolguk. A magvetés ideje nem változott: a legtöbb gyümölcsöt, zöldséget már februárban el lehet ültetni, a paradicsomot március végén, az uborkát májusban. Inkább a növények növekedési hajlama változott: látszik a hajrá a csírázási képleten, a viselkedésükön. Még ideális, kontrollált körülmények közt is felgyorsult minden. A fő baj az, hogy nemcsak meleg van, hanem száraz meleg, a legtöbb növény márpedig nemcsak a csapadékból és az öntözővízből, hanem a levegőből, a párából is felveszi a nedvességet. Szükségük van tehát a párás környezetre. Ha szárazság van és tűz a nap, hiába öntözzük őket: annak a víznek, amit délben öntök a tövekre, csak a fele éri el a gyökérzónát, a többi elpárolog, mire hasznosítaná. A késő esti alapos öntözést javaslom: ez garantálja a hasznos vízfelvételt. Még a konyhakertekben is jó ötlet éjjel öntözni. A hűvösebb levegő párája ráadásul veszélytelen is, ami a gombákat illeti. Ekkor is jobb, ha csak a növények tövét öntözzük, kivéve a paprikát, annak a levelei imádják a vízpermetet. A nagy meleg csapda: sokan őrült módon öntözni kezdenek, ez pedig kedvez a gombának, bakteriális fertőzéseknek. Arról nem is beszélve, hogy berendezkedünk a melegre, aztán meglepődünk, amikor visszatérnek a sunyi fagyok. Nincs mese, nézni kell az előrejelzést, ha jön a hideg, takarni, fedni, óvni kell a növényeket.
A hirtelen érés a növények tápértékére is hatással van. Kicsit olyan ez, mint az ipari termelés, ott is mindent megtesznek, hogy gyorsan érjenek, igaz, azok napfényt sem látnak, vízkultúrában nevelik őket hatalmas üzemekben nyugati országokban, áztatják, hormonozzák őket, a tápértékük pedig a nulla felé konvergál. Emlékszem a folytontermő eperre gyerekkoromból: a harmadik-negyedik érésre jöttek ki az igazi ízek; ezt most már nem várják meg. A hetvenes-nyolcvanas években még volt korai alma, kései alma, szezonális gyümölcsök; most is vannak, csak maguk a szezonok változtak meg. Akárcsak a fogyasztási szokások: az emberek megszokták, hogy bemennek az áruházba és minden kapható. Pár évtizede ez elképzelhetetlen volt.
… és a kertje.
Ipari termelés ide vagy oda, a gazdák is bajban vannak. Gondolj bele, mit érez az, aki a gomba ellen eddig májusban permetezte a kukoricát, idén pedig esélye sincs, mert a gomba sokkal korábban megjelent. A változások ugyanis a károsítókat is érintik, nem csak magukat a növényeket. Közben, ahogy mondtam, eltűnnek a vegyszerek; ez már folyamatosan téma a növényorvosi kamarában, úgy is, hogy az átlagember, aki csak almát szeretne venni, erről mit sem tud.
Olyan ez, mintha hirtelen eltűnnének a gyógyszerek a tüdőgyulladásra: marad a kuruzslás, a hangzatos, de hatástalan módszerek.
Megértek mindenkit, aki ódzkodik a vegyszerektől, de nincs mese: ennyi ember étkeztetése ezen a bolygón vegyszeres védekezés nélkül lehetetlen.
Vegyük a műtrágyát: ennek a legfontosabb anyaga a foszfor, ezt semmivel sem lehet pótolni. Kevés helyen – főleg Marokkóban – bányászható, de a készletek hét-nyolc év múlva kiürülnek majd. Mi lesz a több millió négyzetkilométer búzával, kukoricával, árpával – azaz a szántóföldi kultúrával, amit bizony műtrágyázni kell? A foszfor ebben a léptékben elengedhetetlen a növények életéhez, „bio” módszerekkel nem működne a termelés. Nem vagyok vegyszerpárti, de tényleg nem lehet megúszni. Kísérleteznek ugyan vele, egyelőre nem túl biztatóak az eredmények. A szerves trágya ráadásul, amit régebben kiszórtak a földekre, veszélyes hulladéknak minősül manapság. Az eredmény: egyre kevesebb a termőterület a Földön.
Már most is szenvedünk amiatt, hogy egyre kevesebb és egyre rosszabb minőségű termést adnak a hektárok. Fenntarthatatlan ez a folyamat, meg kell változtatni a 20-21. századi technológiai eljárásokat. A növények egyoldalúan táplálkoznak, ami pont olyan káros, mint az ember számára: legyengül a szervezetük. A mélyszántással ráadásul a fél méter mélyen élő talajlakó baktériumokat is felhozzuk, azokat, amelyekre a növényeknek szükségük lenne. Kiszárítjuk, tönkretesszük őket, majd felszórjuk a földet műtrágyával, ami azokat is szétégeti, akik addig túléltek. Gondolj erre így:
A szántással 50-60 centis sebet ejtünk a talajon.
Azért persze nincs itt a világvége. Sok gazda visszaállt a hagyományos talajművelésre, a szerves trágya használatára. Ők már pár év után is érzik, hogy egészségesebbek a növényeik, több termést adnak a hektárjaik, náluk a természet visszaállította a saját egyensúlyát. Néhány év alatt az egész mezőgazdaságot helyre lehetne hozni: a ma bevett módszerek nagy része egyszerűen rossz szokás. Mindenki képes lenne úgy dönteni, hogy nem használ traktort, sekélyebben szánt, visszaszorítja a műtrágyát. Ezek nem jogszabályi kérdések, csak ki kellene lépnünk a komfortzónánkból. Öntözővíz, talajélettan, napfény – ez a szentháromság. Ha ez megvan, csodát lehet tenni a szántóföldön, a konyhakertben, a balkonládában.
A természet pedig végül mindig regenerálódik. Ismered a kínai mamutfenyő történetét? Ősi, csodálatos növény, azonban majdnem mindet kivágták, tarrá vágtak egy hatezer hektáros erdőt. Még ’47-ben két brit kutató engedélyt kapott, hogy tanulmányozzák a fajt, végül ők szaporítottak egyedeket az utolsó élő példányból és küldték szét őket szerte a világban. Azóta több millió fa nőtt nagyra magánkertekben, parkokban, erdőkben. A természet mindig kirúgja magát, ha adunk neki egy esélyt. Lehet, hogy az emberiség csak harminc vagy száz év múlva ébred meg, ami nekünk egy élet, de a Földnek ez csak egy unalmas másodperc.
Hogy addig is mit tehetünk? Mindenki ültessen! Ültessetek fákat, palántákat, muskátlit, epret, paradicsomot, bármit, ami a szívetek csücske. Csak ültessetek minél többet.
