1894-ben a fiatal londoni ügyvéd, egyúttal műkedvelő író, Anthony Hope Hawkins új regénye, a Zendai kastély foglya (The Prisoner of Zenda) váratlanul hatalmas sikert aratott; de akkorát, hogy a komoly jogászi karrier előtt álló Hawkins azzal a lendülettel ott is hagyta civil munkáját, és a továbbiakban kizárólag az írásból élt (igaz, hasonló népszerűségre egyik könyve sem tudott szert tenni a jövőben, noha írt még legalább három tucatot 1933-ban bekövetkezett haláláig).
A Zendai kastély foglya afféle jellegzetes zsánerdarab: váratlan fordulatokban, cselszövésben, kardpárbajokban és szerelmi bonyodalmakban egyaránt bővelkedő kalandos-romantikus lektűr – mifelénk talán nem annyira ismert, ám az angolszász világban (vagy a volt brit gyarmatokon, például Indiában) máig igazi klasszikusnak számít, szekérderéknyi filmfeldolgozás, színdarab, rádiójáték, képregény, paródia, újragondolás és egyéb készült belőle. A történet főszereplője Rudolf Rassendyll, egy nemesi származású brit úriember, aki távoli rokona az Elphbergeknek, a fiktív Ruritánia – egy aprócska, Szászországgal határos német városállam – uralkodó családjának.
Ahogy a könyv magyar fülszövege írja, Rassndyll egy hirtelen ötlet hatására hátrahagyja londoni otthonát, és Ruritániába utazik unokatestvére, az új király koronázására. Érkezése után nem sokkal kiderül, hogy a két rokon a megszólalásig hasonlít egymásra. Amikor a ceremónia előestéjén az uralkodót elrabolják, Rassendyllre hárul a feladat, hogy a helyébe lépjen, aztán pedig kevés hű emberének társaságában felkutassa és kiszabadítsa.
Hope regényét az olvasók és a kritikusok is kitörő lelkesedéssel fogadták, hisz annyira eltért a századforduló irodalmára jellemző, inkább intellektuális, naturalista vagy szecessziós megközelítésű művektől – bár a közelmúltban játszódott, sok tekintetben inkább Dumas Három testőrére vagy épp az Artúr-mondakör történeteire emlékeztetett.
Anthony Hope portréja (fotó: Wikipedia)
Anthony Hope még két folytatást írt a Zendához, amelyek szintén Ruritániában játszódnak, ám ennek a a kitalált ország kulturális jelentősége végül messze túlnőtt a szerző trilógiájának keretein. A mesebeli városállam vonzereje részben abban rejlett, hogy Ruritánia egy olyan, időn és történelmen kívül álló országnak tűnt, amelyet még nem rontott meg az iparosodás, a modernitás és a hanyatló erkölcsök. Abban az időben, amikor Nagy-Britannia épp teljes gőzzel dübörögve száguldott a jövőbe, és a nem is annyira távoli horizonton már komoly társadalmi változások látszottak körvonalazódni,
Hope bukolikus miniállama ideális menekülőútvonalat kínált valamiféle idealizált, sosemvolt múltba: ebben a világban férfiak még férfiak voltak, a nők nők, a király és a haza pedig szent és sérthetetlen.
A képzeletbeli országok felbukkanása természetesen nem volt újdonság az irodalomban: Thomas More Utópiája, Jonathan Swift Lilliputja és a Bronte nővérek Angriája csak néhány a korábbi példák közül, Jacques Offenbach Gerolsteini nagyhercegnő (1867) című operettjében bemutatott bájos német hercegség pedig egészen konkrét előzménynek is tekinthető. Hope Ruritániája azonban kicsit más: egyszerre ismerős (hisz az angol királyi család is hasonló, európai államalakulatokhoz kötődött) és egzotikus. Már a neve (a latin rus, ruris: ország vagy tanya) is azt sugallja, hogy a modern világból egy rusztikusabb vagy pásztoribb vidékre térünk.
A kis méret és az elszigeteltség is sokat hozzátesz a történet vonzerejéhez, hiszen meghittséget, sőt otthonosságot teremt, ráadásul tudjuk, hogy ezeknek a kalandoknak nem lesznek következményei Ruritánia határain kívül; akár úgy is mondhatnánk, hogy ami Ruritániában történik, az Ruritániában is marad. Hope receptjének későbbi változataiban ugyanazok a hozzávalók jelennek meg, mindig kicsit variálva: egy parányi európai ország; cselvetés, romantika és álruhák; és – különösen a színpadi és a filmes feldolgozásokban – látványos udvari pompa és pazar jelmezek.
A regény hallatlan népszerűségéhez nagyban hozzájárultak a különböző színpadi feldolgozások, amelyek az Atlanti-óceán mindkét partján nagy sikerrel futottak. A New York-i Lyceumban Daniel Frohman rendezésében eredetileg egy idősebb, tapasztaltabb színész játszotta a főszerepet, de fiatal helyettesítője, James K. Hackett annyira magáévá tette Rassendyll/Elphberg herceg kettős szerepét, és olyan atletikus könnyedséggel mutatta be a kardpárbajokat, hogy hamarosan kisebbfajta nemzedéki bálvány vált belőle (ezt akkoriban matinée idolnak hívták az Egyesült Államokban).
Ruritánia nem csak az amerikai színpadokon és könyvesboltokban hódított: a regény hatására megjelentek a Zenda-keringők, a Zenda nevű városok (például Kansasban), a Monopolyt is megalkotó Parker Brothers pedig társasjáték-változatot is készített, amelynek borítóján Hackett pózolt Rassendyllként. A későbbiek Hackett gyakorlatilag teljesen a szerep foglyává vált, és vasúton járta az országot, hogy zugszínázakban és mulatókban játssza el Rassendyllt.
Londonban 1896 januárjában mutatták be a Zendát a St. James’s Theatre-ben. George Alexander színész-rendezőnek óriási szüksége volt egy sikerdarabra: az 1895-ös évet Henry James katasztrofálisan népszerűtlen Guy Domville-jével indította, és bár februárban kisebb sikert aratott Oscar Wilde-féle Bunbury-vel, miután Wilde-ot fajtalankodás miatt fegyházbüntetésre ítélték, a darabot kénytelen volt levenni a műsorról. Míg a New York-i előadás a cselekményre helyezte a hangsúlyt, a londoni Zenda pazar díszletekkel, látványos egyenruhákkal és ruhákkal keltette életre Ruritániát. A St. James’s kicsi, divatos és elég sznob helyszín volt, de a kifinomult közönség mégis élvezte ezt a romantikus melodrámába torkolló limonádét; persze a kritikusok azért egy kicsit fanyalogtak azon, hogy kivételesen nem egy súlyos kérdéseket boncolgató, komor, modern skandináv tragédiát látnak, hanem egy régimódi melodrámát, de a mű időtlen frissessége azért őket is elbűvölte.
Az első hollywoodi filmes feldolgozást Cukor Adolf, vagy ha úgy jobban tetszik, Adolph Zukor, magyar származású amerikai producer hozta tető alá 1913-ban, a fentebb már említett James K. Hackett-tel a főszereben; halhatatlan remekműnek ugyan túlzás lenne nevezni, ugyanakkor ezt szokás tartani az első úgynevezett egészestés mozifilmnek (avagy nagyjátékfilmnek), így jelentősége megkérdőjelezhetetlen.
Az 1937-es film plakátja (fotó: Wikipedia)
A Zendai kastély foglyának legfontosabb öröksége azonban az, hogy egy komplett zsánert teremtett, az ún. ruritániai románcot, amit legegyszerűbben úgy lehetne definiálni, hogy szerelem és kaland egy elképzelt európai ékszerdoboz-királyságban. Állítólag már 1906-ban – azaz alig több mint tíz évvel a regény megjelenése után – körülbelül 100 ruritániai románcot tartottak nyilván, ez a szám pedig azóta nyilvánvalóan a többszörösére dagadt.
Csak néhány híresebb példa, zárójelben a kitalált ország nevével: P.G. Woodehouse: Betty és a herceg (Mervo), Edgar Rice Burroughs: Az őrült király (Lutha), E. Phillips Oppenheim: Jeremiah és a hercegnő (Jakovia), Dornford Yates: Királyi vér (Riechtenburg), John Buchan: Négy szél háza (Evallonia), valamint George Barr McCutcheon őrületesen sikeres Graustark-sorozata, amely 1901-től egészen 1927-ig tartotta izgalomban az amerikai olvasókat.
Természetesen magyar ruritániai románc is készült (amely egyúttal kitűnő műfajparódia is): Szerb Antal 1941-es VII. Olivérje, amelynek címszereplője a dél-európai Alturia ifjú uralkodója. Ruritánia pedig bizonyos formában még ma releváns hivatkozási pont: legutóbb a Korona című sorozatban emlegették, és sem Wes Andreson Grand Budapest Hotelje (Zubrowka), sem a Neveletlen hercegnő (Genovia) nem születhetett volna meg Anthony Hope Hawkins egyszerre korszerűtlen és úttörő regénye nélkül.
