Hány éve használsz laptopot, számítógépet, okostelefont? Próbálj visszaemlékezni az első alkalmakra! Függetlenül attól, hogy a Windows 3.1, 95, esetleg az XP, vagy a Windows 7 idején kapcsolódtál be a buliba, vagy rögtön MacBookkal kezdted, teljesen természetes volt, hogy ikonok között kell eligazodni, ahogy az is, hogy mely ikonok mit jelentettek, ugye? Nagyító, hangszóró, olló, festékesvödör, lasszó, szemeteskuka, nyomtató… Sosem kellett elmagyarázni, melyik mit jelent és mit csinál, hiszen magától értetődő volt: csak rá kellett nézni. Azt hinné az ember, hogy ezek a kis grafikák mindig ott voltak, mióta emberiség (na jó, mióta számítástechnika) csak létezik, kitalálni sem kellett őket, hanem pont úgy adták magukat annak idején, mint ahogy adja magát ma a használatuk is.
Ha sosem gondoltál bele, akkor jobb, ha tudod: de, ezeket mind ki kellett találni. Annyira, hogy szinte mindet egyetlen ember találta ki, méghozzá a nyolcvanas években.
Annyira okosan találta ki, hogy a mai napig legfeljebb kisebb-nagyobb változtatásokat eszközöltek rajtuk, például színeket kaptak és a felbontásuk is nőtt. De a törlés még mindig kuka, a copy még mindig olló, a kiválasztás pedig még mindig lasszó.
Azért meséljük most ezt, mert ez a valaki egy zseniális, öntörvényű nő volt. Susan Kare-nek hívták, és errefelé méltatlanul kevéssé ismert, pedig legalább akkora szerepe van abban, hogy a világunk ma úgy néz ki, ahogy mint Steve Jobsnak és Bill Gatesnek. Annyira, hogy ez a két férfi – különösen Jobs – sehol sem lenne (lett volna) nélküle. Kare velük ellentétben „természetesen” nem lett milliárdos; ezen nem változtathatunk, csak annyit tehetünk, hogy beszélünk róla.
Susan Kare (Fotó: nlc illusztráció)
A keresztszemes hímzés segített
Susan Kare sosem tanulta azt, amiről híres lett; nem azért, mert más jobban érdekelte, hanem azért, mert akkor még nem létezett a felhasználóifelület-tervezés, hiszen azt később ő maga találta ki, illetve kifejezetten a kedvéért hozták létre. Az apja biológus, ő maga is a reál tudományokhoz vonzódott, matematikát tanult, az egyetemen fordult a képzőművészet felé, úgy tervezte, festő vagy tanár lesz.
Igaz, volt honnan örökölnie ezt: hobbiművész anyja bevezette a kézműves mesterségekbe, de gyerekként ez csak hobbi volt. Végül gyakornokként Harry Loucks formatervező mutatta meg neki a design és a tipográfia erejét, de ebből akkor még nem lett karrier. San Franciscóba költözött, ahol a szépművészeti múzeumban próbálkozott szobrászattal és kurátori feladatokkal, ám mivel élnie is kellett valahol, bolti eladóként is dolgozott.
Bár semmit nem tudott a számítógépekről, a nyolcvanas évek elején megkereste egykori iskolatársa, Andy Hertzfeld, aki akkor már az Apple-nél dolgozott. Susannek nem volt vesztenivalója: belevágott.
Az Apple hatalmas ötlete akkoriban az volt, hogy a számítógépek előtt végső soron emberek ülnek, akik hálásak lennének, ha barátságos felhasználói felület fogadná őket, beleértve az ikonokat. Kare semmit sem tudott a számítógépekről, ám amikor rájött, hogy pixeleket kell tologatni, eszébe jutott, hogy volt már hasonló munkája: mozaik hamutartókat készített, a mozaik darabkái pedig pont úgy működnek, mint a képpontok, azaz, ha úgy vesszük, volt már tapasztalata a digitális tervezésben. Az is segített, hogy az anyja annak idején megtanította a keresztszemes hímzésre, amely közben eleve képpontokban kell gondolkodni, igaz, erre akkor még nem ezt a szót használták. Nem hagyta tehát, hogy győzzön az imposztor-szindróma. „Miért ne? Próbáljuk meg!” – mondta Hertzfeldnek.
Ami ma természetesnek veszünk a számítógépen, azt Susan Kare-nek köszönhetjük
Nem csak az volt a dolga a Macintosh-prototípussal, amelyen dolgozni kezdett, hogy barátságossá tegye: a feladat az volt, hogy azok is elboldoguljanak vele, akik még sosem ültek személyi számítógép előtt. Elkezdett tehát a pixelekkel játszani – a kor technológiai korlátai miatt egy-egy ikonra nagyon kevés pixel jutott, színekről pedig szó sem lehetet –, azaz megfejtette, hogy a mindenki számára ismerős hétköznapi tárgyak (és testrészek, mint a kézfej) hogyan lesznek felismerhetőek azon a pici képernyőn. Méghozzá úgy, hogy a saját stílusát is hozzátette, amelytől az egész Mac-élmény olyan lett, mintha egy kortárs galéria egyik installációját nézné az ember.
Régi Macintosh ikonok
Kare eleinte egyszerű kockás füzetben dolgozott, méghozzá a lehető legkisebben, amit a Palo Alto-i írószerboltokban talált. A Mac memóriamérete és kijelzője ugyanis 32-szer 32 pixeles ikonokat engedett csak meg. A deisgner addig színezgette a négyzeteket, amíg össze nem álltak egy-egy alakzattá, és figyelnie kellett arra, hogy csak annyi négyzetet használjon, amekkora felbontást enged az Apple rendszere.
Mint a vele készült interjúkban elmesélte: ez sokkal, de sokkal nehezebb feladat, mint ahogy az ember kívülállóként gondolná. „Tudni kell, mit szeretnék ábrázolni, miről szól a tárgy, mit fejez ki a kép, ki látja majd, és hogy hol van az adott szimbólum szíve.” Mai szemmel persze természetesnek vesszük, hogy a keresés funkciót egy nagyító reprezentálja, műveleteket egy OK gombbal hagyunk jóvá, az értesítés egy szövegbuborékba helyezett felkiáltójel, a hangerőt egy oldalnézetű tölcsérrel szabályozzuk – mellette a hanghullámokat kifejező ívek – és így tovább – ám ezeket mind Susan Kare-nek hála vesszük természetesnek. Annak idején ugyanis ő találta ki mindezt egyesével, végtelen fantáziával és türelemmel. Egy alapelv lebegett a szemei előtt, és ezt többször is emlegette a cégben:
A legjobb ikonok nem grafikus illusztrációk, hanem közlekedési jelzőtáblák.
Susan Kare, az eredeti Macintosh ikonjainak és betűtípusainak tervezéséért felelős grafikus Bruce Hornnal és Andy Hertzfelddel a Macintosh 40. évforduloján tartott beszélgetésen (Fotó: Profimedia)
A nő, aki megmosolyogtatta az Apple számítógépét
Sokan istenítik a két Steve-et – Jobst és Wozniaket –, illetve a már említett programozógéniuszt, Andy Hertzfeldet, ők, maradjunk abban, nem arról híresek, hogy értettek volna az emberekhez, azaz ahhoz, hogy mire vágynak majd a felhasználók. Csodálatos gépeket alkottak, éjjel-nappal, magukat is tönkretéve dolgoztak, de Susan Kare volt az, aki képes volt megszerettetni a Macintosht a közönséggel. Sokat gondolkodtak azon, hogyan prezentálják a technológiailag valóban forradalmi gépet, amitől megszeretik a leendő vásárlók. Jobs ragaszkodott például a beszédszintetizátorhoz, míg a többiek memóriaméretekkel és processzor-órajelekkel dobálóztak, Susan Kare-nek pedig eközben egyszerű, olcsón és könnyen megvalósítható ötlete támadt:
Mosolyogjon.
Ez meg is történt. A feladat eredetileg csupán az volt, hogy rajzoljon egy fokozatosan előbukkanó ikont, amelyet aközben lát a felhasználó, miközben az bootol, azaz elindul a rendszer. Kare el is készítette az egyszerű animációt, a végén pedig egy apró, nyolcpixeles mosolyt is odabiggyesztett az apró számítógépikon képernyőjére; ezzel pedig úgy került be a történelemkönyvekbe, mint „a nő, aki megmosolyogtatta az Apple számítógépét”.
Mellesleg kidolgozott pár betűtípust a gép operációs rendszere számára, ezek közül többet a mai napig használnak, és a fentieken túl kitalálta a copy (olló), paste (egy emberi ujj), színkitöltés (festékesvödör) és szabadkézi kiválasztás (lasszó) parancsok ikonjait is. A felhasználók pedig olyan gyorsan megértették, mi mit jelent, és megszerették az alig kivehető, mégis kifejező kis grafikákat, hogy a következő években módszeresen ellopták őket a konkurens cégek, mint a Microsoft és a Photoshopról híres Adobe. (Na jó, a lopás az túlzás, lévén, hogy az olló, a festékesvödör és társai pixelesített alakját kissé nehéz lett volna védjegyeztetni, maradjunk annyiban, hogy inspirálódtak Kare munkáiból.)
A Windows 3.1 ikonjai
Még Steve Jobs is megenyhült tőle
Ne feledjük: egészen addig a programozók és a mérnökök építették a gépeket kívül-belül, így fel sem merült, hogy barátságos legyen, sőt, hogy egyáltalán legyen felhasználói felület. Nekik ugyanis tökéletesen megfelelt a szöveg alapú parancsbevitel, esetleg az ablak alapú, egérkurzorral vezérelhető rendszer, de az, hogy cuki és könnyen beazonosítható ikonok segítsék a vásárlókat, eszükbe sem jutott. Kare azonban megnyerte őket – még a híresen kontrollmániás Jobsot is, aki, amíg csak vele dolgozott, minden egyes ikonját és betűjét személyesen ellenőrizte és hagyta jóvá. Márpedig jóváhagyta őket, nem csak azért, mert ötletesek és barátságosak voltak, hanem mert maga Kare is elbűvölő személyiség volt, akinek a közelében még egy Steve Jobs-szintű számítástechnikai diktátor is megenyhült.
Az Apple beosztottjai imádtak Kare-rel lógni, vagy egyszerűen csak a közelében lenni; neki köszönhető, hogy a teljesítmény- és profitorientált cég barátságos munkahely is volt, leszámítva persze a nagyfőnök mindent látó, szigorú tekintetét. Úgy, hogy ki sem látszott a munkából: ő volt az Apple egyetlen grafikusa abban az időben, azaz ő tervezett mindent, ami csak a felhasználók elé került a képernyőn.
Ekkor már világos volt, hogy a cég, és az élén álló férfiak sehol nem tartanának nélküle, és pont olyan fontos szerepe van a technológia alakulásában, mint Jobsnak. Még szép, hogy miután kirakták saját cégéből, magával vitte következő vállalkozásához, a NeXT-hez, amely megbukott ugyan, de Kare addig is a legnagyobb nevekkel, például az akkor már a 70-es éveit taposó, de még mindig zseniális Paul Randdel dolgozott, utána pedig ment a saját feje után: céget alapított, az ugyanis, hogy mások döntsenek a feje felett az ő terveiről és ötleteiről, egyszerűen nem fért bele.
A Pasziánsz kártyái
Azóta is külsősként dolgozik a legnagyobbaknak, például az IBM-nek, vagy a nagy konkurens Microsoftnak:
kilencvenes évek elején ő tervezte a Windows első mai szemmel is értelmezhető verziója, a 3.0-ás látványvilágát, beleértve a munkahelyi hatékonyságot nagyban visszavető Pasziánszt.
Minden kártyát ő tervezett, szokás szerint pixelről pixelre, a felhasználók pedig nem győztek betelni vele, úgy, hogy jó eséllyel a nevét sem tudták a kártyák szellemi anyjának. (Mellékes érdekesség: a Pasziánszt eredetileg nem addiktív játéknak szánták, hanem tanulóalkalmazásnak, amellyel a felhasználók megszokhatják az egér használatot. Később kiderült, hogy ennél jóval többet tud: a kártyajáték a Slate felmérése szerint azóta is a Microsoft legtöbbet futtatott programja, beleértve az Office-alkalmazásokat is.)
Még az akkor még egyszerre forradalmi és ártatlan Facebook is megkereste Kare-t. Ma már röhejesnek tűnhet, de Mark Zuckerberg nagy ötlete 2007-ben az volt, hogy apró ikonok formájában a felhasználók ajándékokat küldhettek egymásnak, amelyeket aztán büszkén mutogathattak az üzenőfalukon. Az ikonokat az akkor már veterán grafikus tervezte.
A funkció pár évig működött, aztán eltűnt a süllyesztőben; hogy mi történt azóta, és hogy milyen rettenetes állapotban van az AI-botoktól hemzsegő közösségi oldal, azt mind nagyon jól tudjuk. De ez igazán nem Susan Kare hibája, akit azóta is a legnagyobb élő designerként tartanak számon.
