Robert Francis Prevost, vagyis XIV. Leó pápa a megválasztása után két nappal a bíborosokkal tartott találkozón elmondta, hogy a katolikus egyházat 1878 és 1903 között vezető, a munkások pápájának vagy a szociális pápának is nevezett XIII. Leó tiszteletére vette fel ezt a nevet; azért, hogy így is jelezze, mennyire hasonló társadalmi kihívásokkal kellett megküzdenie az egyháznak az akkor zajló második ipari forradalom korszakának csúcsán, mint most, az MI-robbanás idején.
Ahogy Erdő Péter bíboros is kifejtette: az egyház társadalmi tanítását először nagy ívben XIII. Leó fogalmazta meg, és választ képviselt a kor legégetőbb problémáira, amelyek az ipari forradalomból, a munkások helyzetéből fakadtak. Mindennek a mély keresztény problematikáját az igazságosság kérdése képezte, és most XIV. Leó a mai világban is ezt érzi aktuálisnak. A pápa úgy érzi, hogy a munkának az emberi méltósághoz való kapcsolatát, a munka értékét, az emberi kreativitást veszély fenyegeti, ami méltatlan körülményeket, a megbecsülés hiányát, kizsákmányolást jelenthet.
További veszélyt jelent, hogy az emberi munka feleslegessé válhat. A technológiai fejlődés, a mesterséges intelligencia számos munkahelyet helyettesít, és sok ember úgy érzi, tevékenységére, így rá sincsen szükség (…) pedig Isten üres embert nem alkot
XIII. Leó pápa 1878-ban (fotó: Getty Images)
XIII. Leó a pápaság egyik mélypontján lett egyházfő: miután a pápai állam megszűnt, a pápa 1870 óta fogoly volt a Vatikánban, feszültség volt a Vatikán és a legtöbb európai kormány között, az olasz állammal pedig kifejezetten fagyos volt a viszony.
A későbbi pápa, Gioacchino Pecci 1810. március 2-án született Carpineto városában, a Rómától délre fekvő dombvidéken, egy olasz kisnemesi család hatodik gyermekeként. Tehetséges diák volt, a római kollégiumban és a Nemes Egyháziak Akadémiáján, a vatikáni diplomáciai szolgálat leendő tagjainak római kiképzőiskolájában tanult. 1837-ben szentelték pappá.
Pályafutását a Pápai Államban kezdte adminisztrátorként – először Benevento, majd Perugia kormányzójaként. 1843-ban XVI. Gergely pápa kinevezte őt nunciusnak Belgiumba. Ott azonban vitába keveredett a kormánnyal az oktatáspolitikáról, és a belga király kérte visszahívását. Ezután Perugia érsekévé nevezték ki, ezt a tisztséget 1846-1878 között töltötte be. Bíborossá 1853-ban nevezték ki.
IX. Piusz 31 évig tartó, maratoni pápasága után az utódjának megválasztására rendezett konklávén a bíborosok nyilvánvalóan olyasvalakit akartak, aki csak ideiglenes ül a pápai trónon: az akkor már 68 éves, törékeny testalkatú, kisebb egészségügyi problémákkal is küzdő Gioacchino Pecci bíboros pedig éppen ideálisnak tűnt a feladatra.
Csakhogy Pecci, aki a XIII. Leó nevet vette fel, összesen 93 évig élt: 1903-ban halt meg, és ezzel az ő pontifikátusa lett a második leghosszabb, amíg jó száz évvel később II. János Pál be nem előzte (IX. Piusz elsősége egyébként azóta sem került veszélybe).
Amíg Piusz megvetette a forradalmakat inspiráló modern eszméket, és a liberális demokrácia minden formáját istentelenségnek tartotta, addig XIII. Leó egészen más irányt vett, és az egyház modernizálása mellett kötelezte el magát – vagyis megpróbálta összeegyeztetni az egyre liberálisabb korszellemet a hagyományos katolikus tanítással, valamint ellensúlyozni az államok szekularizáló társadalmát, amelyek kormányait gyakran antiklerikális, pápaellenes és egyházellenes politika jellemezte.
Életművének egyik legismertebb és legfontosabb darabja a Rerum novarum (Új dolgok) című, 1891-ben kelt enciklika (az első ún. szociális enciklika), amely az szédületes tempóban iparosodó társadalom által felvetett problémákkal, és a munkások helyzetével foglalkozott.
Ebben a pápa kijelenti, hogy sürgősen orvosságot kell találni a nyomorúságra, amely oly igazságtalanul nyomasztja a munkásosztály tagjainak többségét. A katolikus egyház igyekezett választ kínálni a kapitalizmus és az iparosodás nyomán kialakult társadalmi konfliktusra, amely életre hívta a különböző szocialista és kommunista mozgalmakat, illetve ideológiákat; ezeket az új pápa éppúgy kritikával illette, mint a kizsákmányoló kapitalizmust.
Az enciklika kiállt a munkások szakszervezetalapítási törekvései mellett, és hitet tett a magántulajdon és a sztrájkjog mellett. Hangsúlyozta, hogy az állam feladata a társadalmi igazságosság megóvása és a jogok védelme, az egyháznak pedig állást kell foglalnia társadalmi kérdésekben, hogy csillapítsa az osztálykonfliktusokat. Ezzel tulajdonképpen le is fektette a keresztényszocializmus alapjait.
XIII. Leó, a munkások pápája (Photo by ullstein bild/ullstein bild via Getty Images)
Arra jut, hogy a piaci folyamatok szabad működését csak a magasabb rendű erkölcsi megfontolások tarthatják megfelelő keretek között. Ebben a passzusban ezt írja: “A munkás és a munkaadó kössön szabad megállapodásokat, és különösen a bérek tekintetében állapodjanak meg szabadon; mindazonáltal a természetes igazságosságnak törvényét, amely amely parancsolóbb és ősibb, mint bármely ember és ember közötti alku, nem lehet figyelmen kívül hagyni: vagyis a bérnek elégségesnek kell lennie ahhoz, hogy tisztességesen eltartsa a munkást. Ám ha kényszerűségből vagy rosszabb rossztól való félelmében elfogadja a keményebb feltételeket, mert a munkaadó vagy a vállalkozó nem nyújt neki jobbat, akkor erőszak és igazságtalanság áldozatává válik.”
Leó leszögezte, hogy minden társadalmi viszony a közjónak van alárendelve, és céljuk a társadalmi szolidaritás, nem pedig a marxista osztályharc vagy a kapitalista verseny. Mind a marxizmus, mind a kapitalizmus kritikája a katolikus társadalmi tanítás egyik jellemzője maradt azóta is. A Rerum Novarum nagy újdonsága, mi több, forradalmisága nem is igazán a tartalmában rejlett, hisz ezeket a gondolatokat már mások is leírták korábban, hanem hogy magától a pápától származtak.
