A Családi főnyeremény sokáig színdarabként létezett. Miért csináltál filmet belőle?
A darabot a húgommal írtuk. Az elején csak azt gondoltuk, hogy megírjuk, színpadra visszük, aztán majd játsszuk Párizsban egy-két hónapig. A darab végül négy éven át volt műsoron, egyáltalán nem számítottunk ekkora sikerre. Egy ponton kaptunk egy ajánlatot a filmre adaptálásra egy producertől, amit el is fogadtunk azzal a feltétellel, ha a filmet is én rendezhetem. Mivel filmes tapasztalatom még nem volt, a producer nem lelkesedett az ötletért, de én azt mondtam, hogy vagy én rendezem, vagy nem lesz film.
A Családi főnyeremény főhősei (Forrás: Vertigo Média)
Mi movitált, amikor papírra vetetted ezt a sztorit?
Az érdekelt, hogy a pénz hogyan tud hatni a családon belüli személyes kapcsolatokra. Egy klasszikus, viszonyleg konzervatív családot mutatok be, akik békében élnek egészen addig, hogy megjelenik a pénz kérdése, és mindent felborít. Mintha háborús helyzet alakulna ki a családon belül. Szeretem vizsgálni az emberi reakciókat szélsőséges helyzetekben, és itt erre volt lehetőségem. A pénz hatására a szereplők hirtelen másképp kezdenek viselkedni, mint általában – mintha egy addig ismeretlen oldaluk kerülne felszínre. A család egysége megbomlik, hirtelen mindenki a saját érdekeit kezdi nézni.
A pénz mindent átformál: kapcsolatokat, érzelmeket, lojalitást. A végén pedig ott marad a kérdés: mi az, ami valóban számít?
A pénz elképesztő konfliktusforrás tud lenni egy családon belül, sőt a nagyvilágban is. Háborúkat indíthat el: nézd csak meg Trumpot, aki Grönlandra feni a fogát. A húgommal arra gondoltunk, hogy még egy összetartó, szeretetteli családot is szétzilálhatnak a pénz körüli viták.
Emmanuel Patron (Forrás: Dominique Charriau/Getty Images)
A máskor szerető és gondoskodó család hirtelen konfliktusok forrásává válik.
A konfliktus fokozatosan épül fel. Olyan, mintha egy hagyományos, jól működő családi rendszerben egyszer csak megjelenne egy külső erő, ami mindent felborít. A korábbi szabályok megszűnnek létezni, a kimondatlan határok elmosódnak, a családtagok közti dinamika pedig átalakul. Olyan ez, mintha egy polgári, rendezett világ csúszna át egy sokkal nyersebb, ösztönös állapotba. Vígjátékot készítettünk, de ha mögé nézel, akkor ez egy modern dráma, ahol a család egységet jelent, miközben épp a szétesését nézzük.
A gyerekek visszatérnek a családi házba, ahol a gyerekkorukat töltötték, és ott hirtelen újra gyerekekké válnak a szüleik védelme alatt. Mindegyiküknek más és más anyagi igényei vannak. Az elején nagyon közel állnak egymáshoz, szinte egységet alkotnak. Aztán ez az egész struktúra szép lassan felrobban. A dráma után viszont – amit most nem szeretnék lelőni – újra együtt maradnak. A cél az volt, hogy megmutassuk: a család bizonyos értelemben mindennél erősebb lehet, és képes túlélni a legdurvább konfliktusokat is. Ez egy vígjáték, de nincs benne tanulság, nincs benne szájbarágós erkölcsi üzenet.
Fontos volt, hogy megjelenítsd a szereplők neveltetésének hátterét?
Ez a film részben önéletrajzi eredetű. A karakterek megalkotásánál számos személyiségjegyet emeltünk át a testvéreinkből és unokatestvéreinkből, hogy aztán ezeket egybegyúrva létrehozzunk egy új családot. A testvérek között van vezéregyéniség, van kedvenc „kicsi” és így tovább. Próbáltunk egy hétköznapi családot felépíteni, egy olyat, amilyet mindenki ismer.
A film felteszi a kérdést: mennyi pénzre van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk? Vagy egyáltalán: a pénz tényleg boldoggá tesz?
Tulajdonképpen két kérdés van. Az első: mi az én „áram”? Mennyit érek? Mennyi az az összeg, amitől boldog lennék? És ez az összeg mindenkinél más. Te mást mondanál, én mást mondanék. Mindenki egy teljesen különböző számot mondana, amit ő úgy érez, hogy boldoggá tenné. És pont ez hozza be az összes különbséget, az összes feszültséget a sztoriba.
A valódi kérdés pedig az, hogy létezik-e egyáltalán olyan összeg, ami tényleg boldoggá tud tenni? Tényleg a pénz tesz boldoggá?
És a válasz valószínűleg az, hogy nem a pénz tesz boldoggá. De ez egy vígjáték, aminek nincs kimondott tanulsága.
A Családi főnyeremény kisemmizett nagy „gyerekei” (Forrás: Vertigo Média)
Az egyik első gondolatom a filmed nézése közben az volt, hogy ez annyira univerzális történet, hogy simán lehetne belőle olasz, amerikai vagy brit remake is, minimális változtatásokkal. Örülnél neki, ha feldolgoznák?
Hogyne. Természetesen. Már kaptunk megkereséseket, volt szó átdolgozásról, újraértelmezésről, különböző változatokról. De még nem írtunk alá semmit. Kimondottan örülnék neki, ha más országokban feldolgoznák, de az nagyon fontos, hogy a sztori „lelke” megmaradjon. A Családi főnyeremény ugyan vígjáték, de fontos kérdéseket tesz fel. A színdarabot már tíz másik országban játsszák, szóval biztos vagyok abban, hogy a film is elkészíthető számos nyelvterületen.
Mikor vettél utoljára lottószelvényt?
Nagyon ritkán lottózom. Legutóbb kb. egy éve vásároltam, öt eurót nyertem vele. Egy kávéra pont elég. Mindenki, aki vesz egy lottószelvényt, elképzeli – vagy legalábbis beleéli magát abba –, hogy nyerhet valamit. Ott van a fejében a lehetőség. És amíg nem tudjuk az eredményeket, addig nem is dobjuk ki a szelvényt, mert ott motoszkál bennünk: mi van, ha mégis nyertünk? Elképzeljük, mit csinálnánk mondjuk 20 millió euróval. És ez a gondolat végig velünk marad – még akkor is, ha valójában szinte semmi esélyünk nincs rá.
A filmed megtekintése után vettem egy lottószelvényt.
És nyertél valamit?
Csak a hétvégén fogják kihúzni a számokat*.
Szorítok.
A filmedben az a furcsa, hogy a családtagokat boldognak ismerjük meg, aztán megjelenik a pénz, és hirtelen boldogtalanná válnak…
Ez egy kétségtelenül paradox helyzet. Pont ezt szerettem annyira benne.
Filmes szabály, ha mutatsz egy pisztolyt, annak később el is kell sülnie. Miért volt szükség fegyverre a történetben?
A húgommal próbáltuk a lehető legrosszabb forgatókönyvet elképzelni. Mi a legrosszabb, amit a pénz kihozhat az emberekből egy családban? Mi a legrosszabb családi rémálom? És az egyik legrosszabb talán az, ha a családtagok már fegyverrel fenyegetik egymást. A gyereküket szeretetben felnevelő szülők hirtelen azzal szembesülnek, hogy a gyerekek egyszer csak fegyvert fognak rájuk. Ez egy szélsőséges helyzet, de a vígjáték műfaja szereti a szélsőségeket, és azért raktuk bele.
A szülők szerint a gyerekeket csak elrontaná a sok pénz. (Forrás: Vertigo Média)
Sokat kellett változtatnod a színdarabon filmre adaptálás közben?
A színház és a film teljesen más médium. Másképp működik a szerkezet, a ritmus, a térhasználat… A film sokkal több lehetőséget ad, hogy kitágítsuk a világot, hogy különböző helyszíneket mutassunk, más perspektívákat is bevonjunk. Ez egy fokozatos átalakítás volt, lépésről lépésre formáltuk át a történetet filmes nyelvre.
A színdarabban kizárólag a gyerekek nézőpontját láttuk, és ők azok, akik teljesen „megőrülnek”. A filmben viszont már mind az öt szereplő eljut erre a pontra. Tehát kibővítettük a szerkezetet, megnyitottuk a történetet: több helyszín, több nézőpont került bele. Szerettük volna megőrizni a darab lelkét, de közben el kellett engednünk bizonyos dolgokat – például azt a fajta „zeneiséget”, amit a színházban nagyon jól kidolgoztunk. A filmnél más eszközökkel kellett dolgozni.
Vannak nagyon gazdag emberek, akik nem akarnak semmit hagyni a gyerekeikre. Például Daniel Craig azt mondta, hogy nem akar pénzt hagyni a gyerekeire a halála után. Mit gondolsz erről? Ez jó döntés?
Apaként azt gondolom, hogy szeretném megvédeni a gyerekeimet. A film elején is van egy olyan helyzet, ahol a szülők egyáltalán nem akarnak pénzt adni a gyerekeiknek. Nem vagyok benne biztos, hogy ez annyira jó ötlet. Aztán végül mégis adnak nekik valamennyit. Szerintem a teljes megvonás azért túlzás. De az sem jó, ha egy 18 éves fiatal hirtelen mondjuk kap 50 millió eurót.
A film egy pontján a testvérek kapnak fejenként 100 ezer eurót, amitől boldogabbak lesznek. Ám amikor megtudják, hogy ennél jóval többet is kaphattak volna, hirtelen mindannyian boldogtalanná válnak. Ez az, ami kiváltja a legtöbb nevetést a mozikban. Minden relatív.
Egy 100 eurós örökséggel teljesen elégedett lennék, dee abban a pillanatban, amikor megtudnám, hogy akár 10 milliót is kaphattam volna, már egyáltalán nem lennék boldog.
Sőt, lehet, hogy egyáltalán nem is lennék boldog. Ez egy csapda, amibe az ember könnyen beleesik. Tulajdonképpen az emberi természetről beszélünk, arról, mennyire bonyolult, és hogy mindannyiunkban ott van a vágy, a kapzsiság, hogy mindig többet akarjunk.
A színpadi változatból egyik színészt sem tartottad meg?
Új szereplőgárdát akartunk, széles körű szereplőválogatást tartottunk. Összesen két színészt tartottam meg a darabból: ők a szomszédokat játsszák. A fő szerepekre viszont teljesen új gárdát hoztam: olyan színészeket, akikkel már régóta szerettem volna együtt dolgozni.
Az apát a francia film legendája, André Dussolier alakítja. Őt nehéz volt megszerezned?
Tetszett neki a szerep, de ismerte a darabot, és abban az egyik régi barátja, Bernard Alane játszotta ezt a szerepet. Azt mondta, csak akkor vállalja el, ha a barátja áldását adja rá. Megkerestem Alane-t, aki megértő és támogató volt, hiszen tudja, hogy a filmek más gazdasági viszonyok között épülnek fel, mint a színdarabok: szükség van ismert nevekre, hogy becsábítsuk az embereket a mozikba. Nagyon szép gesztus volt Andrétól, hogy ilyen feltételt szabott, Bernard emberi nagyságát pedig az mutatja meg, hogy rögtön áldását adta.
*a lottószelvénnyel végül három találatot értem el, és nyertem 29 ezer forintot.
A Családi főnyeremény már látható a hazai mozik műsorán.
