Mikor fogalmazódott meg először a kiállítás ötlete?
Több mint tíz éve nyitottam meg az első doksit a témában: a Békés megyei fényképeinkről kellett írni, e kapcsán kezdtem el először az odavaló fényképészek anyagával megismerkedni, aztán ez sodort tovább. A Fotóművészet főszerkesztője, Surányi Mihály megkeresett, hogy a teljes vidéki fényképészekhez kapcsolódó anyagról írjak egy rövid kis cikket, akkor néztem át először a 25 ezer fényképet. Akkor született meg tulajdonképpen a Vágatlanul ötlete, mivel két dolog tűnt föl: hogy mennyire hiányoznak a férfiak az első világháború idején készült családi képekről, vagy ha ott vannak, akkor is katonaruhát viselnek, a másik pedig az, hogy mennyi érdekes dolog látható a negatívok szélén, amelyek aztán nem kerültek át a megrendelőknek készült pozitívokra.
Ezek egyfajta „kulisszatitkok”, melyek sokat elárulnak a korról, amelyben a fotók készültek…
Igen, a családi képekből nem ismerhetjük meg ezeket a kulisszatitkokat, szakmai érdekességeket, azt, hogy miképpen, milyen körülmények között dolgoztak a fényképészek. Ami vitt még magával, hogy a 100 évvel ezelőtti leltározás során teljesen más szempontok szerint dolgoztak: műtárgyként kezelték a negatívokat, és azt jegyezték fel, hogy ki hozta be a múzeumba, melyik kolléga, mikor, illetve, hogy milyen viseletben lévő személyeket látunk a fényképen – tehát nem feltétlenül tudtuk a készítés helyét, a fényképész nevét, és azt se, hogy mikor készült konkrétan az a fénykép.
Fontos volt tehát, hogy kik ezek a fotográfusok. Ehhez először össze kellett rakni a listát, amelyen a fényképészek műtermeinek helye szerepelt. Ez viszonylag gyorsan ment az itteni iratok alapján, és utána jött egyfajta félig-meddig nyomozós munka, hogy az itt lévő iratokban szereplő nevek, fényképész neveket összeköthessük településekkel. Így rázódott össze az anyagnak nagyjából a fele.
Fotó: Garai Edit
Gondolom, nem volt egyszerű kinyomozni a fotósokat…
Volt olyan fotográfus is, akiről időközben derült ki, hogy nem is az ő fényképeiről beszélünk, mert új források kerültek elő. De hát ez egy ilyen műfaj, hiszen nagyon sok olyan fényképészről volt szó, akiről alig-alig tudtunk valamit, vagy egyáltalán, még a neve sem nagyon került elő a hozzáférhető anyagokból. Nyilván nem tudtam 72 település levéltárát aprólékosan megvizsgálni, no meg egy picit azt is szolgálta ez a kiállítás, hogy kinyíljon az anyag, mások is használják, menjenek utána, nyomozzanak.
És ez megtörtént? Másokat is inspirált a tárlat arra, hogy utánanézzenek a dolgoknak?
Igen, de ezt azért én is igyekeztem ösztönözni: amikor olyan fotókhoz jutottam, amiről tudtam, hogy azzal a fényképésszel egy kolléga már foglalkozott, vagy szeretne foglalkozni, megkerestem, és jeleztem, hogy itt vannak tőle fényképek – mivel nem volt szerzősítve az anyag, nem is nagyon tudták, hogy szerepelhet benne az adott fotóstól fénykép. Ezeket aztán leokézták, és segítettek is az adott fotográfus vagy téma bemutatásában. És igen, azóta is kerültek elő kollégák, akik inspirálódva az itteni anyagból elkezdtek az adott fényképésszel foglalkozni. Egy minikonferenciát is tartottunk a nyitvatartási idő alatt a témáról. És persze vannak már olyan műtermek, ahova biztosan elmegyek majd folytatni a kutatást.
Történetek üveg mögött
Az első világháború idején és az azt követő években milliószámra készültek műtermi fényképek. A negatívok többsége később megsemmisült, amikor a vidéki fotóműtermek bezártak vagy felszámolták őket. A fényképek azonban több példányban készültek, és gyakran családi emlékként éltek tovább: ajándékként adták őket, levelekben küldték el távoli rokonoknak, bekeretezve a falra kerültek, vagy albumokban, fiókokban, dobozokban maradtak fenn. A családi emlékezet halványodásával azonban a képeken szereplők neve és története gyakran feledésbe merült. Közben a Néprajzi Múzeum gyűjteményében 25 ezer üvegnegatív őrzi a fényképész kamerája elé álló embereknek a tekintetét, történet nélkül.
Az nlc. és a Néprajzi Múzeum közös projektjében ezeket a képeket hozzuk napvilágra. A bemutatott negatívokhoz cikkek, kurátori háttértörténetek és videók készülnek, hogy minél több kontextust adjunk – és hogy közösen megtaláljuk a képeken szereplő embereket.
A múzeum őrzi a képeket. A családok őrzik a történeteket. Most együtt próbáljuk újra összekapcsolni őket.
Rokonok kerültek elő az üvegnegatívok kapcsán? Mert ugye ez is célja volt a tárlatnak.
Volt ilyen, igen. Már a kiállítás előtti években is többen felvették a kapcsolatot a múzeummal, hogy a képeken szereplők a rokonaik. A megnyitón részt vett egy hölgy, akinek a felmenői szerepelnek a kiállítás anyagában, és azóta is többen jelentkeztek. Épp a múlt héten volt itt egy sarkadi fiatalember, tőle majd kapok is anyagokat, illetve többen jöttek már el megnézni egy-egy adott település anyagát, hátha találnak rokonokat. Több ilyen megkeresés is folyamatban van most.
Volt olyan is, hogy megnézte valaki a kiállítást, és felmerült, hogy esetleg megtalálta az egyik rokonát: a település stimmelt, a családnév is, és aztán írt nekem, hogy tulajdonképpen eszébe juttattuk, hogy ő családfakutatással is foglalkozott, és ez most újabb lendületet adott neki. Aztán kiderült, hogy a szóban forgó kádármesterrel nem rokonok, de folyamatosan jönnek hasonló megkeresések.
Ha nincs is találat, akkor is nagyon élvezik a kutatók a potenciális rokon-keresést, és köztük bőven vannak olyanok, akik nem „úgy” kutatók, hanem magánszemélyek, akik egyébként teljesen mással foglalkoznak, mint a néprajztudomány vagy a fotótörténet.
Fotó: Kurucz Mónika
Olyan van, hogy valaki nem a meglévő gyűjteményre reflektál, hanem maga is hoz üvegnegatívokat?
Inkább pozitív képekkel keresnek meg, vagy elküldik emailen, hogy ez a fotó esetleg létezik-e nálunk negatívban.
Meg tudod nézni ezeket?
Általában igen. Volt, aki a kiállításból inspirálódva felajánlotta a saját családi képeit ajándékba, mert kiderült, hogy több abban a műteremben készült, amivel mi is foglalkoztunk, vagy ahhoz kapcsolódó képe is van. Ezekben az esetekben tudjuk, ki szerepel a képben, és bár nincs itt nálunk a negatívja, de jó, hogy így is gyarapodik a gyűjtemény. Volt olyan úr, aki behozta a negatívjait, hogy nézzem meg, bár azok nem műtermi negatívok, hanem családi amatőr negatívok voltak. Volt, aki abban kért segítséget, hogy nagy negatív-állományal rendelkezik, és azt hogyan tárolja. És volt egy novellaíró pályázatunk is, aminek a kiállítás zárónapján tartottuk az eredményhirdetését.
Sokan voltak, akik igazából nem is novellát írtak, hanem a saját élményeiket vagy emlékeiket, amelyek a kiállítással kapcsolatban, meg a családi képekkel kapcsolatban előkerültek. Volt, aki még családi képet is mellékelt a novellához. Úgy látom, sokféleképpen megmozgatta az embereket a tárlat.
Az anyag elérhető most is? Tényleg lesz folytatás?
A kiállításhoz készült egy katalógus, ami a teljes fotóanyagot tartalmazza és bővebb tanulmányokat. Ez a kiadvány elfogyott egyébként, de augusztustól újra kapható lesz, akkor készül el a második kiadás. A Néprajzi Múzeum online adatbázisában elérhető egy része ennek a gyűjteménynek, de az én tervem, és majd meglátjuk, hogyan tudjuk ezt megvalósítani, hogy a kiállításban szereplő digitális alkalmazás – térkép alapú, ahol 1300 fénykép volt elérhető – szeretném, ha ebből készülne egy online változat, folyamatosan bővülő archívummal.
Fotó: Sarnyai Krisztina
Ami pedig a folytatást illeti: feladatom a nyáron, hogy elkészítsem a kiállítás vándor változatát, és vannak is már szóbeli megkeresések. Az most a cél, hogy lássuk, hogy ez hogy működne, de ez is nyilván pontos tervezést igényel, hiszen a kiállítás maga, ahogy itt kihelyeztük, nem szállítható.
Az egyértelmű dolgokon kívül, szerinted mi volt az, amitől ez a tárlat elütött a többi hasonlótól a Néprajzi Múzeumban?
Bevallom, engem meglepett, hogy mennyire jól működik az elképzelés az anyagról. Szakmai oldalról is pozitív volt a fogadtatása, nagyon sűrű tárlat lett belőle, sok ismeretlen fotográfussal, de ami a látogatóknál működött, és én ennek nagyon örültem, hogy sokan találtak két-három képet, ami odahúzta őket, és egy picit a fotóról, a családról, Magyarországról, az időről gondolkodtak, arról, hogy hogyan változott meg a világ, az értékrend – nagyon izgalmas volt ezekről olvasni a vendégkönyvben, Facebook-posztokban, a Vágatlanul kapcsán készült cikkekben, vagy egyszerűen csak beszélgetni a látogatókkal. Úgy tűnik, inspiráló volt nekik az a sokrétűség, ami a szövegekben meg a képekben megjelent. Tudtak kapcsolódni – ez ma divatos kifejezés, de szerintem különösen érvényes erre a kiállításra.
