Talán nem lövünk annyira mellé, ha azt mondjuk, hogy a kollektív emlékezetben Feszty Árpád többnyire egy gondterhelt, szakállas, középkorú férfiként jelenik meg, aki gyakorlatilag mindenét, az idejét, a vagyonát, az egészséget, a családját és a karrierjét is feláldozta azért, hogy megfesthesse azt a nagy, délibábos látomását, amely a Magyarok bejövetele címet kapta – és ez a kép valószínűleg nem is áll olyan nagyon messze a valóságtól (hogy mennyire nem, arról ebben a cikkünkben írtunk részletesebben). Azonban pár évtizeddel korábban, 1874-ben Feszty Árpád még nem egy 15×120 méteres ősmagyar lepedő előtt gyötrődő művész volt, hanem csak egy ifjú, alig 18 éves müncheni festőnövendék, akinek lelkét a 19. század romantikus lángjai hevítették.
Éppen két évvel azelőtt csapták ki a Budai Főreáltanodából, mivel egyrészt gyűlölt tanulni, másrészt pedig egy irodalmi és politikai célú titkos egyesületet alakított, amivel nem aratott osztatlan sikert a tanári kar körében. Habár egyre kétségbeesettebb szülei inkább valami tisztességes polgári pálya felé terelgették volna, a fiatalember felcsapott vándorszínésznek, és egy ideig Kecskeméten, majd Nagyabonyban játszott egy nélkülözésekkel küzdő színésztársasággal, amelyben nemcsak előadóművészként működött közre, hanem díszletfestőként is. Feszty tényleg nagyon komolyan eltökélte, hogy többé nem hajlandó visszaülni az iskolapadba: amikor ez a téma ismét felmerült a szülői házban, ellopta sógora töltött revolverét, és öngyilkosságot kísérelt meg, akár egy szentimentális regényhős.
A már megállapodott Feszty Árpád felesége, Jókai Róza, és apósa, Jókai Mór társaságában (Fotó: dka.oszk.hu)
Ezek után érthető módon senki nem küldte vissza a Budai Főreálba. Helyette Münchenbe ment, azzal a szándékkal, hogy festő lesz belőle. Itt a Bajor Királyi Képzőművészeti Akadémia növendéke lett, illetve hát csak papíron, ugyanis az oktatásban nemigen vett részt, ami – az előzmények ismeretében – nyilván senkinek nem okoz túl nagy meglepetést. Müncheni tartózkodása alatt leginkább a képtárakat látogatta nagy buzgalommal, valamint Kubinski lengyel festő műtermében segédkezett, majd 1875-ben néhány képével elnyerte a magyar kormány ösztöndíját, mellyel 1877-ig időzött a bajor fővárosban.
Ahol időnként meglehetősen szokatlan dolgokkal ütötte el az idejét – legalábbis erről árulkodik az a történet, amely először Tóth Béla Magyar anekdotakincsének ötödik kötetében jelent meg a századfordulón.
Eszerint Feszty és naplopó barátai egy este – alighanem szokás szerint – valamelyik müncheni művészkocsmában üldögéltek, és fennhangon szidták a pár évvel korábban elhunyt I. Lajos bajor királyt megörökítő, nagy bronz lovasszobrot, amelyet máig meg lehet tekinteni a müncheni Odeon téren. Hogy egészen pontosan mi is volt a bajuk, az sajnos nem derül ki. Lehet, hogy I. Lajost utálták ennyire, aki bár kétségkívül nagy művészetpártoló volt, állítólag igen pocsék verseket írt, és emellett még számos szeretőt tartott, ami nem tette rokonszenvessé a nép körében; más egyebek mellett emiatt is kellett lemondania a trónról 1848-ban. Meg persze az is lehet, hogy magát a lovasszobrot tartották ízléstelennek (amúgy Max von Widnmann, Lajos házi szobrásza készítette). Na és persze az is előfordulhat, hogy egész egyszerűen csak be voltak rúgva. Vagy mindhárom egyszerre.
A nagy ötlettel természetesen maga Feszty állt elő:
— Gyerekek, azt a szobrot csúffá fogjuk tenni! Köcsögkalapot nyomunk a fejébe !
— Nagy kalap kéne annak Árpád ! — szólt közbe egy technikus.
— Hát majd csinálunk neki. És a te dolgod kiszámítani, hogy mekkora kell!
— És hogy lehessen föltenni?
— Azt csak bízzátok rám. De te, mondom, végy mértéket.
A technikus komoly ember volt. Másnap fogta a műszereit, kiment a térre, egy kicsit belepillantott a messzelátóba, egy kicsit számolt; s este bejelentette a kompániának :
— Őfelsége legfelsőbb fejének 265 centiméter a kerülete.
— Helyes — kiáltotta Feszty Árpád. — Holnap mind nálam legyetek: megalkotjuk a köcsögkalapot.
És másnap valóban megalkották a köcsögkalapot (ami egyébként ugyanaz, mint a cilinder, csak a köcsögkalap elnevezés sokkal viccesebb), lécekből, abroncsokból és fekete papírosból. Ahogy Tóth Béla írja:
gyönyörű és rettenetes vala a világ legnagyobb köcsögkalapja.
És miért is kételkednénk ebben.
I. Lajos bajor király bronz lovasszobra, sajnos köcsögkalap nélkül (Fotó: Wikipedia)
Most már csak az volt a kérdés, hogy hogyan is juttassák fel a művet a bajor uralkodó hatalmas bronzfejére, hisz még a legmagasabb tűzoltólétra sem ér fel odáig; és ha még fel is érne, ugyan miért is bocsátana a tűzoltóság néhány zilált hajú művésznövendék rendelkezésére egy létrát? Szerencsére Fesztynek (ki másnak) eszébe jutott, hogy a Montgolfier fivérek jó száz évvel korábban már feltalálták a léghajó nevű csodás szerkezetet:
— Fiúk, csinálunk selyempapirosból négy nagy léggömböt, olyanokat, amilyeneket szüretkor szoktak föleregetni. Azok majd fölemelik a kalapot akár a felhőkig is. Ami pedig a rendőrbácsikat illeti, nektek Pista, Laci, Gyuri az lesz a kötelességtek, hogy kellő időben csendet háboríttok a szobor alatt. A policájok összefutnak, bekísérnek benneteket, ti fizettek öt márka büntetést, mi pedig dolgozunk!
A terv fényesen bevált. A Pista, Laci és Gyuri néven emlegetett fiatalemberek másnap éjféltájt valóban hangos botrányokozásba kezdtek a piactéren, mire nagy erőkkel felvonult a városi rendőrség, és egy heveny dulakodás után végül összefogdosta, majd be is szállította a csendháborítókat.
Mikor ez a menet eltűnt a rendőrség felé vivő utcába, a másik utcából kibukkant egy másik menet: Feszty Árpádék. Vállukon hozták az óriás köcsögkalapot, mely mint valami csodaszörnyeteg rémlett az éji homályban. A borszeszbe mártott gyapot föllobbant, a léggömbök duzzadozni kezdtek és a következő percben vígan emelték a kalapot fel, a király fejéhez. Mindezt persze zsinegekkel kormányozták ; s mikor a köcsögöt sikerült ráhúzni a felséges úr koponyájára, a zsinegeket elvágták s a léggömbök fölszálltak a fekete semmiségbe .
Manapság már nem nagyon szokás meglepődni az illegális, féllegális köztéri installációkon, a gerillaszobrokon, a Reichstagtól a Pont Neufig mindent mániákusan becsomagoló land art alkotókon és az egyéb furcsaságokon, a 19. század hetvenes éveiben azonban még azért más volt a helyzet, szóval másnap reggel gyakorlatilag egész München döbbenten bámulta az óriási köcsögkalapot viselő bajor király máskülönben igen méltóságteljes bronzszobrát. Az újságok hosszú oldalakon keresztül foglalkoztak a rejtélyes esettel, a városi tanács pedig rendkívüli ülést tartott, és elrendelte, hogy a tűzoltóság haladéktalanul vonuljon ki intézkedni. Ám a tűzoltók hiába dolgoztak álló nap, létráikkal sehogy nem tudták elérni az uralkodó felséges koponyáját, így végül gőz-vízipuskákkal kellett lelövöldözni onnan az irdatlan köcsögöt.
Kár, hogy ezt nem festette meg valaki.
