Énidő: a lopott percek tartanak életben

Kötelességből énidőt tartani furcsa dolog, pedig nálam csak ez vált be, mert magától, spontán, csak úgy a derült égből nem szakad rám általában pár óra énidő. Vagy munka van, vagy háztartás, vagy pedig valamelyik gyerek a három közül a fejemen ugrál, esetleg a macska kiabál bele az arcomba, hogy most azonnal adjak enni neki, mert már látja a sok kaja között a tál alját. Mondhatnám, hogy nincs egy perc nyugtom sem, de azért ez nem teljesen igaz, mert tudatosan csinálok magamnak mindig énidőt, hoztam olyan szabályokat, amiket a gyerekekkel is betartatok, annak érdekében, hogy legyen időm arra is, hogy kikapcsoljon kicsit az agyam.

Az a gond ugyanis az agyammal, hogy folyamatos tervezésben van, logisztikai műveleteket végez, prioritásokat állít fel, vázlatot ír, listákat gyárt – szörnyen fárasztó saját magammal együtt élni így. Muszáj, hogy rákényszerítsem, hogy olykor leálljon.

Épp úgy, ahogy a gyártósornak is szüksége van néha arra, hogy megállítsák és beolajozzák, az agynak is kell az, hogy ne csináljon semmit. Ez számomra az énidő.

Sok esetben kapcsolják össze az énidőt azzal, hogy elmerül a nő egy nagy kád vízben, körülötte illatos hab, mellette borospohár, szemén ott pihen az uborka, és boldogan ázik két órácskát. Nálam – és a világ anyáinál úgy általában – kicsit máshogy néz ki az énidő, leginkább azért, mert nem lehet elmerülni két órára a habokban, mert az ötödik perc után már hallom, hogy „anyaaaaaa”, ami után tetszőleges kérdés, kérés, hiszti, sérülés illeszthető be. Így nem lehet rendesen ázni, kérem szépen.

Amire egy anyának nem sok esélye van (Forrás: Getty Images)

Az én trükköm az, hogy nem is tűzök ki magam elé két órás vágyálmokat énidőről, hanem megelégszem a lopott percekkel. Ha eszem például, az az enyém. Időben és kajában is. Nem adok belőle „csak egy falatot, anya”, és addig hagyjon mindenki békében rágni, amíg elfogyasztom az ételemet. Ha otthon tornázom – azt a rengeteg 20 percet délutánonként –, az is az enyém, és ha bárki bármit akar tőlem, annak várnia kell. Amikor pedig filmet nézek este, na, azt aztán tényleg ne zavarja meg senki, mert még harapok is érte.

Néha pedig, amikor már nagyon telítődöm a sok kötelességgel, akkor nekiülök horgolni, és ha valaki hozzám szól, akkor számolással válaszolok. Nagyon vicces egyébként ez a jelenet, ugyanis állatfigurákat szoktam horgolni, amihez bizony fejben számolni kell, és ha megzavarnak, elvesztem a fonalat, ezért fordulnak elő olyan párbeszédek, mint:

• Anyaaa! Nem találom a telefonomat, megcsörgetnél?
• Három, négy, öt…
• De anya, csörgess már meg!
• HAT, HÉT, NYOLC, várjál már… na kész, vége, most nyomi lesz a feje ennek a szerencsétlen macinak.

Nem veszik a szívükre, jó fejek a gyerekeim, már nagyon ritkán szólnak bele ebbe a folyamatba, ismernek, tudják, hogy amikor horgolok, akkor valami komoly terhet kell lazítanom a fejemben, jobb, ha nem piszkálnak.

A legtöbb énidőt azonban éjjeli sorozatnézéssel töltöm, ez nekem olyan, mintha legyalulnám az agyamat.

Amikor már a kicsi lányom alszik, a nagyok pedig önellátnak, akkor szoktam bekapcsolni valami teljesen zsibbasztó sorozatot, lehetőleg olyat, amiben nyomoznak vagy vámpírkodnak a szereplők, és közben leállhat az agyam, zombulhatok ki a fejemből úgy, hogy elfelejtsem, hogy voltak valaha gondolataim és kötelezettségeim. Most éppen ilyen agygyalulós sorozat nekem a The Originals – vámpírok, vérfarkasok, van benne minden –, aminek az utósorozata a Legacies, úgyhogy nyilván azt is néznem kell, és a The Blacklist – sok évadon át nyomozunk –, de közben néha nézek egy kis Young Sheldont és Kiddinget is, ha épp tragikomédiához van kedvem.

Jelenet Az ifjú Sheldon című sorozatból

Nem is olyan rég még a Vikingset néztem, amíg meg nem ölték Ragnart, amin annyira megsértődtem, hogy szakítottam a sorozattal, és hozzá egy kis Sabrinát, amikor kijött az új évad. Az újabb sorozatok közül a Sex Education is nagy kedvencem lett, felnőtteknek és tiniknek erősen ajánlott remekmű. Látható, hogy teljesen mindenevő vagyok, csak bambulni legyen mit, nagyjából mindegy, mi az.

Persze nem hagyhatom ki a könyveket sem a felsorolásból, mert minden este az is az énidőm része, hogy 30 percet olvasok az ágyban, vagyis amíg el nem ájulok.

Az utóbbi időben sorra faltam a skandináv krimiket, Henning Mankell Wallander felügyelőről szóló könyvsorozata például annyira magával ragadott, hogy gyakran hajnalokig olvastam, és másnap olyan voltam, mint akit agyonvertek, sebaj, akkor is megérte. Fél év után aztán már sok lett a lelkemnek a sok sötét bűnügyből, úgyhogy most váltottam egy régi kedvencemre, és Christopher Moore: Biff evangéliuma című könyvét olvasom el sokadjára. Így mondjuk kicsit nehezebben megy az elalvás a nevetéstől, de megéri, rendkívül szórakoztató és nekem való történet. Amikor pedig végképp felhőtlen szórakozásra vágyom, akkor századjára is előveszem Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak könyvét, az az én végső mentsváram, az olvasása az énidő csúcsát jelenti, bármikor képes vagyok sírva röhögni rajta, miközben még mély gondolatokat is ébreszt bennem.

Énidőnek számít nálam az is, amikor a telefonon nyomkodom a játékokat. Ezekhez is pár perc kell csupán, de kikapcsolnak, és ez a lényeg. A Farmville-ben megfejem a teheneket, sütök sütit és készítek hintaszéket; a Diggy’s Adventure-ben töröm a köveket, miközben kombinatorikai feladványokat oldok meg; a Loop:Energy-ben pedig összekötöm a vezetékeket és lőn világosság. Mindháromban az a pihentető, hogy nem kell versengeni, nincs stressz – maximum, ha elfogy az energiám, akkor vagyok ideges –, és nem hosszú a játékidő sem („Pillanat, jövök, csak még elindítom a termelést, hogy Eddie rendelését teljesíteni tudjam!”), ezért énidőnek kiváló tevékenység.

Az énidő nem valami nagy, misztikus, elérhetetlen fikció anyaként sem, csak az kell hozzá, hogy nemet mondjunk néha a gyerekeinknek és a környezetünknek, és tiszteletben tartsuk a saját határainkat. Mert a családban senkinek sem jó, ha énidő nélkül robotol egy anya, hogy aztán már mosolyogni se maradjon ereje.