Én nem vagyok sem házasság-, sem esküvőpárti, de a ceremóniát, az ünnepet nagyon fontosnak tartom. A párommal mi is megünnepeltük, hogy szeretjük egymást, hogy egymást választottuk, hogy közös gyereket nevelünk. Saját ceremóniával, saját ünneppel, azokkal az emberekkel, akik fontosak számunkra. Nem volt esküvő a szó klasszikus értelmében, mert nem volt anyakönyvvezető, nem volt pap, és hivatalosan nem is vagyunk összeházasodva. Magával az eseménnyel kommunikáltuk, hogy mi nem szeretnénk azt, hogy egy külső, hivatalos intézmény – állam vagy egyház – szentesítse a szerelmünket, és hogy az ő szabályaiknak rendeljük alá magunkat. Kézen fogva kiálltunk szeretteink elé és elmondtuk, hogy miért vagyunk együtt, és hogy azon fogunk dolgozni, hogy a kapcsolatunk, szerelmünk jelenlegi minőségét, amíg lehet, megőrizzük.
A szimbólumok sokat jelentenek, közülük sok gyönyörű és erős, egy életen keresztül képes átszőni az életünket. Barátaim, ismerőseim esküvőjén mindig kíváncsian figyelem, hogy milyen szimbólumokat használnak. Egyik legfrissebb esküvői élményem, ahol az anyakönyvvezető megkérte a párt, hogy fújják el azt a két gyertyát, ami kettejük eddigi életét szimbolizálja, és egyúttal gyújtsanak meg egy harmadikat, ami az ő jövőbeni közös életüket jelképezi.
Próbáltam megfejteni, hogy mindez mit közvetít. Felejtsd el, zárd le az előző életed és nyiss egy kizárólagos közöset a kedveseddel! Mintha egy kapcsolatban nem lehetne onnantól a feleknek a másiktól független magánszférája. Mintha minden érzelmet, szerelmet, kapcsolatot, emléket, mindazt, ami már belénk épült, amit egy életen át hordozunk, egy csapásra el lehetne törölni. Mintha el kellene ezeket törölni. A házastársi hűségnek és kizárólagosságnak ez a fajta didaktikus és kötelező érvényű szabálya engem megriaszt.
Pedig maga a fény, a gyertya, az élő láng szép szimbólum. Lehetne vele úgy is játszani, hogy az közelebb legyen a megélt valósághoz. Miért nem a házasulandó felek döntenek arról, hogy hány gyertyát fújnak el vagy gyújtanak meg? Én biztos nem fújtam volna el azt az eredeti kettőt (hiszen még most is égnek), hanem melléjük gyújtottam volna egy közöset. Ami azóta, hogy megszületett a kisfiunk, már egy újabb gyertyával bővült. Ebben a szimbólumrendszerben maradva, szerintem szép is, hogy az életünket így egyre több láng jelzi, egyre több fény. És hiszem azt, hogy ezek nem bántják egymást, hanem – éppen attól, hogy mind éghet a maga érintetlenségében – szabadon lobogva erősítik az életet jelképző közös fényt.
Hogyan veszítsük el…? (Heti gyors, 3. rész)
