Hétfői hír, hogy az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének 2019-es kutatása szerint a magyar LMBTQ válaszadók 11 százalékát érte fizikai bántalmazás és 53 százalékát személyes zaklatás LMBTQ mivolta miatt a kutatást megelőző öt évben. A rendőrséghez azonban mindössze 5 százalékuk fordult. Friss felmérés még nincs arról, hogy a nemrég elfogadott homofóbtörvény hatására mennyire fog felerősödni a kormányzati erőkkel is megtámogatott homofóbia, de nincsenek kétségeink.
A Háttér Társaság például már most azt tapasztalja, hogy az eddigi bejelentések többszöröse érkezik hozzájuk homofób támadásról – derült ki az RTL Klub híradójából. A jogvédő szervezetnél azt mondják, leggyakoribb a verbális erőszak, de előfordul, hogy lökdösődés és más fizikai inzultus miatt keresik meg őket. Az ügyvivő szerint sokan a jogszabály miatt felhatalmazva érzik magukat, hogy bántalmazzák a szexuális kisebbséghez tartozókat. Dombos Tamás, a Háttér Társaság projektvezetője azt mondja, az LMBTQ-ellenes felhangot kapó jogszabály óta úgy érezhetik az emberek, hogy szabaddá vált hangot adniuk a homofób nézeteiknek.
Ezzel szemben érdekes adat, hogy a Medián Intézet, az Amnesty International és a Háttér Társaság közös, ezerfős országos reprezentatív mintán felvett közvélemény-kutatásából az derül ki, hogy
a magyar lakosság közel sem olyan elutasító a melegekkel és más szexuális kisebbségekkel szemben, mint ahogy azt a kormányzati propaganda az utóbbi időben láttatni igyekszik.
A júliusi eredmények azt mutatják, hogy a megkérdezettek 66 százaléka helyeselné, hogy a fiatalok az iskolai tananyag részeként halljanak a szexuális kisebbségekről. 82 százalékuk szerint pedig az adott fiatal életkorának és érettségi szintjének kell eldöntenie, mikor és hogyan hall a témáról. A megkérdezettek 90 százaléka szerint az iskolákban biztosítani kell az életkornak megfelelő szexuális nevelést, és nem a kormánynak, hanem a szülőknek és a tanároknak kell eldönteniük, hogy mit tanítanak ebben a témakörében. Utóbbi állítással a megkérdezettek 86 százaléka értett egyet. A megkérdezettek 83 százaléka nem is hisz abban, hogy valaki meleggé válna attól, ha az iskolában erről a témáról hall.
Árnyalja a képet a Publicus Intézet június végi, majdnem 1500 fős reprezentatív mintán végzett telefonos és online kutatásának eredménye, miszerint az azonos neműek közötti kapcsolatot a kormánypárti válaszadóknak mindössze 13-15 százaléka tartja természetesnek, az ellenzékieknek viszont a 68-70 százaléka.
Képünk illusztráció (Jelenet a Boy Erased című filmből)
Az érintetteket persze aligha nyugtatják meg ezek az eredmények, amikor a Ripost „Anya, én nem akarok fiú lenni! – sírva ment haza a kislány az iskolából” szalagcímekkel és Conchita Wurst kinézetű Barbie babákkal riogat a címlapján (hogy csak egyet említsünk a törvény meghozását követő, szalagszerű termelésbe kezdett propagandagyár munkájából). „A törvény megszavazása és ez a ránk sütött 18-as karika nagyon megalázó és fájdalmas volt a számomra is, hiszen nem tettem semmit azért, hogy ismét felülről gyomrozzanak” – mondja Karsai J. András színész, énekes-dalszerző, pantomimművész, aki először az nlc-nek mondta el, milyen út vezetett az önfelvállalásáig. Az interjú januárban készült, miután elfogadták az Alaptörvény módosítását, és meghatározták, mi számít családnak, ki az apa és ki az anya, valamint ellehetetlenítették az egyedülállók, ezzel közvetetten a homoszexuális párok örökbefogadási lehetőségét.
– A homofób törvény megszavazása után nem sokkal épp a Hősök tere felé gyalogoltam, és millió magyar zászló jött felém, mert aznap volt a portugál-magyar meccs. Mindenki boldog volt, én pedig csak mentem velük szemben, fülemen a zenével, és azt akartam, senki se érjen hozzám. Arra gondoltam, most szavaztak meg egy törvényt, ami rengeteg magyar embernek veszi el a normális élethez való jogát, a miniszterelnök pedig kijelentette, »a magyarok rendkívül türelmesek a homoszexualitással szemben, de hagyják békén a gyerekeinket«, vagyis jött a szembeállítás, hogy vannak a magyarok és mi, melegek. Úgy éreztem, a magyar zászlót is elvették tőlem, már ez sem az enyém – mondja András, aki úgy tapasztalja, a törvény óta még jobban lehet érzékelni a gyűlöletet, különösen a közösségi médiafelületek kommentszekcióiban. – Amikor a magát elfogadónak mondó ismerőseim is feltűnnek ott, mindig megkérdezem magamtól: mi is a biztonságos közegem?” – jegyzi meg az énekes.
„Ez az egész az alaplétezésemre nyom rá egy pecsétet – folytatja. – Már eleve hosszú, nehéz folyamat volt a másságom elfogadása, majd az, hogy ezt másoknak is elmondjam, megbízzak bennük. Az én közegemben ez már nem is volt téma, elfogadóak voltak a barátaim, és szép lassan eljutottam oda, hogy a családom nagy része is azzá vált. Mondhatni megérkeztem valamiféle null-állapotba, de az elmúlt két év mintha évtizedeket nyomott volna vissza ebben a folyamatban. Az a legnagyobb veszélye ennek a törvénynek és a propagandának, hogy a társadalomban eddig is meglévő félregondolásokat és téveszméket nagyítja fel, erősíti és legalizálja erőteljes hergeléssel. Egy felelősségteljes kormánynak épp az lenne a feladata, hogy a téma súlyát elvegye, hiszen alapvetően a téma az, hogy nincs téma: emberek kapnak ilyen vagy olyan életet, és lehetne egymás mellett élni békében. Annyit kéne megérteni és elfogadni mindenkinek, hogy saját magán kívül mások létezése is ugyanolyan valid, a homoszexualitás pedig nem »befolyásolás« következménye, nem »terjed«, nem »hobbi«, nem »divat«, amit majd 18 éves kora után »eldönt« valaki, hanem egyszerűen csak van.
Ennek pont, hogy iskolai tananyagnak kellene lennie.
András az elmúlt időszak nagyon is valós eseményeit egy fikciós világba ültette át a Dear Fear című dalához készült videóklipjében, aminek premierje épp a törvény megszavazásának napjára esett. Mint mondja, maga az alkotófolyamat segített a düh feldolgozásában. „A videó szereplői a hatalmat, illetve a kirekesztő látásmódot képviselő őrök, és a társadalmat jelképező 13 ember, akik között számtalan embertípus megtalálható. Valaki megfelelt, valaki nem felelt meg jellel halad tovább az ellenőrzőponton, majd a rendszer az egyetlen elfogadott modellhez töri hozzá a teljes társadalmat, és akár erőszak által is belekényszeríti azokat, akik nem ebbe a modellbe illeszkednek. Egyféle férfi és egyféle női egyenruha kerül kiosztásra, illetve mindenkire egységes álarcot adnak, jelképezve, hogy a gondolatiság is egy és ugyanaz legyen. A videó ebből a rendszerből és a félelemből való szabadulásról szól” – mondja az énekes, aki szerint a félelem érzése az LMBTQ-közösség számára különösen meghatározó, hiszen akármennyire is érzi úgy valaki, hogy készen áll beszélni a másságáról, a félelem nem múlik el.
Szuicid gondolatokhoz vezetnek a melegellenes jogszabályok
Hogy nem elfogadó világban élünk, súlyosan rányomja bélyegét az LMBTQ-közösség, különösen a tinédzserek mentális egészségére is. A Trevor Projekt felmérésben a megkérdezett közel 35 ezer LMBTQ-fiatal közül a 13 és 24 év közötti válaszadók 42 százaléka komolyan fontolóra vette az öngyilkosság megkísérlését a kutatást megelőző egy évben. Az értékek magasabbak voltak a 13 és 17 év közötti korosztálynál. A jelentés azt mutatja, hogy az LMBTQ-serdülők nemcsak a tipikus tinédzserkori aggodalmakkal küzdenek, hanem a könyörtelen iskolai zaklatással is. Egy másik kutatás még félelmetesebb következtetésre jutott: az LMBTQ-ellenes jogszabályok hozzájárulhatnak ezeknek a fiataloknak az érzelmi szorongásaihoz, kríziséhez. A feltáró elemzésben több mint 200 darab LMBTQ-ellenes jogszabályt vizsgáltak 2015 és 2019 között, és megnézték, hogy az adott időszakban mennyi LMBTQ-fiatal fordult lelkisegély vonalakhoz. Kiderült, hogy összefüggés van a melegellenes jogszabályok és a fiatalok segítségkérő hívásainak növekedése között Amerikában, magyarul az LMBTQ-ellenes jogszabályok az LMBTQ-fiatalokra gyakorolt negatív hatásai egyértelműen kimutathatóak. Más kérdés, hogy a Trevor Project felmérése szerint az Egyesült Államokbeli LMBTQ-fiatalok közel fele kért tanácsot egy mentálhigiénés szakembertől 2020–ban, de nem kapott. Ennek fényében rossz belegondolni, hogy nálunk mi lehet a helyzet.
Azt viszont egybehangzóan mutatják a kutatások, hogy az LMBTQ-személyek egészségi kilátásai rosszabbak, mint a heteroszexuálisoké. Bizonyos mentális, pszichoszomatikus és testi betegségek akár 6-8-szor gyakrabban fordulhatnak elő a szexuális kisebbségek körében. Őket ugyanis serdülőkoruktól kezdve krónikus stressz éri, ennek következménye pedig a fogékonyság a testi-lelki betegségekre (ezt nevezik „kisebbségi stressz” modellnek). Azonban a kortárs bántalmazás megelőzésére kidolgozott programok, a családi támogatás, az informált iskolapszichológiai tanácsadás, serdülőknek és családjaiknak nyújtott pszichoterápia, valamint a (szexuális) kisebbségi-többségi szövetségek bátorítása védő hatású lehetne az LMBTQ-fiatalok egészségére nézve. Lehetne.
András megerősíti ezt, és úgy véli, megkönnyebbülés lett volna számára, ha kiskamasz korában felvilágosítják, hogy létezik más szexuális irányultság is, mint a heteroszexuális. „Rengeteg szorongástól, és később kijövő lelki betegségtől szabadíthatták volna meg ezeket a fiatalokat, mert onnantól kezdve nem bűnösnek gondolnák magukat – ahogy sok évig én –, hanem normálisnak, és talán megspórolnának egy egész életen át tartó pszichés feldolgozási folyamatot. Ki védi azt a 14 eves kisfiút, aki most hasonló úton megy keresztül, mint én mentem? Aki azt látja, hogy emberek szerint a létezése propaganda, »18 karikás«, hogy ő egy, a gyermekek elől elzárandó veszélyforrás?
Ha kamaszként kapok tudást arról, hogy a homoszexualitás egy létező és normális dolog, lelkileg egészségesebben nőttem volna fel.
Szerencsére azért vannak hazai kezdeményezések kifejezetten az LMBTQ-emberek mentálhigiénés támogatására. A Háttér Társaság megalakulása óta információs és lelkisegély vonalat üzemeltet, 2014-ben pedig elindult személyes segítőszolgálatuk is. „A személyes segítő szolgálatunk keretében 10-12 alkalmas, 50 perces segítő beszélgetés-sorozatot kínálunk kizárólag 18 év felettiek számára, ami egy több évvel korábbi, a törvénytől független, szakmai döntés volt – mondja Házi Tamás a lelki egészség program önkéntese, ügyvivő. – A lelkisegély szolgálat esetében semmilyen korhatári megkötés nincs, a vonal anonim, sokszor nem is tudjuk, hogy a megkeresőnk hány éves. Itt telefonon, chaten, skype-on, e-mailen is elérhetnek minket. Tavaly 2568-an kerestek minket ezeken a csatornákon, a személyes segítő szolgálatunkat pedig 49-en vették igénybe.”
A törvény megszavazása óta érdemben nem nőtt a megkereséseik száma, és a témákban is ritkán jelenik meg a politikai helyzet, viszont a transz megkeresők száma nőtt az utóbbi időben. „Továbbra is magánnyal, depresszióval, szorongásokkal, párkapcsolati, anyagi nehézségekkel, az önelfogadás, coming out, bántalmazás témáival, pszichiátriai problémákkal keresnek meg minket. A fő eszközeink a meghallgatás, értő figyelem és együttérzés, illetve segítő kérdésekkel járjuk körbe a témát és LMBTQI-specifikus információkat adunk, ha pedig szükséges, továbbirányítjuk más szakemberekhez – mondja Házi Tamás, és hozzáteszi, naponta átlagosan 8-10 hívás érkezik be az 5 órás ügyeleti idő alatt. A klasszikus krízishívások (például folyamatban lévő öngyilkosság) nagyon ritkák, félévente, évente fordulnak elő, viszont szuicid gondolatok naponta kerülnek említésre a hívásokban. – A mi hívóink általában izoláltak, a kapcsolati rendszerük nem teszi lehetővé, hogy beszéljenek magukról, vagy azért, mert eleve kevés a kapcsolatuk, vagy mert olyan kapcsolataik vannak, amelyekben nem merik felfedni magukat. A törvénykezés miatti problémák ezért inkább a jogsegély szolgálatunkon csapódnak le, hiszen az izoláltabb emberek kevésbé érintettek rövid távon. Nyilván, ha ez a fojtogató légkör erősödni fog, a lelkisegély szolgálatunkon is jelentkeznek majd az ezzel kapcsolatos hívások.”
Van segítség!
Ha segítség kell, a Háttér Társaság Információs és Lelkisegély Szolgálatát ezen a linken Személyes Segítő szolgálatát pedig itt találod, illetve a 137-37-as zöld számon hívhatod őket. Ha önkéntes lennél, lelki segítő képzésükre itt jelentkezhetsz.
