Habár Magyarországra a korszellemmel összhangban csak két évvel később jutott el, a nagyvilág napra pontosan harminc évvel ezelőtt szembesült minden idők egyik legkülönösebb sikerfilmjével, a Dirty Dancinggel. A zenés-táncos produkció a semmiből jött, szinte semmibe nem került, ismeretlen főszereplőkkel dolgozott, klisés, sőt kifejezetten nonszensz történetet mesélt, amelynek grandiózus végkifejlete egy (zene nélkül különösen vicces) párperces “piszkos” táncjelenet – és mégis mindent vitt: hatmillió dolláros költségvetésével több mint kétszázmilliós bevételt hozott, videokazettán is robbantott, ráadásul a mai napig képtelen kimenni a divatból. Rajongói rendszeresen újranézik, beszólásai szállóigévé váltak, a híres Dirty Dancing-emeléssel is rendszeresen megpróbálkozik valaki, idénre pedig elkészült az obligát Dirty Dancing-remake is. De mégis mi a titok? A jubileum alkalmából a legszakavatottabb véleményeket tolmácsoljuk: korabeli és később született filmkritikákból válogattunk, amelyek elismerő vagy elmarasztaló hangon boncolgatják a rejtélyt.
A Dirty Dancing sikerének titka
“Kedves, érzelmes film rengeteg nosztalgikus zenével. De ami ennél is fontosabb, a Dirty Dancing felemelő üzenetet közvetít a reményről, ami csak a fiatalok álmaiban létezik.”
Cathy Burke – UPI
“Akár tisztességes film is lehetett volna, ha megengedi magának, hogy szóljon valamiről. Az alakítások jók. Swayze jó táncos, akárcsak a rokonszenves Grey. De a készítők olyan erősen támaszkodnak a klisékre és az unásig ismert szituációkba helyezett papírmasé karakterekre, mintha igazából egy percig sem bíztak volna a színészeikben.”
Roger Ebert – Chicago Sun-Times
“Volt idő, amikor legalább havi egyszer megnéztem a Dirty Dancinget, és biztos vagyok benne, hogy ez nagyon jót tett nekem, mert ami a felszínes szemlélőnek egy nyári románcról szóló élvezetes limonádé, az a maga csendes módján erőteljes erkölcsi tanmese.”
Sarah Crompton – The Telegraph
“Egy olyan nyár – és egy olyan évtized – végén mutatták be, amikor annyira hiánycikknek számítottak a jó filmek, hogy még egy ilyen rossz produkció is egy vagyont hozott a konyhára. Az emberek szerették a zenéjét és szerették a befejezését, és hát az a Patrick Swayze, hát az aztán tényleg tud táncolni! Minthogy pedig a VHS-korszak egyik első megasikere is ez volt (egész pontosan az első film, amelyből egymilliónál is több szalag kelt el), és újra meg újra megnézte mindenki, a kliséi amolyan »nagyi receptéjévé« váltak.”
Jason Bailey – Flavorwire
“A Dirty Dancingben rengeteg minden ott van, ami nagyszerűvé tette a nyolcvanas évek moziját: a hatvanas évek iránti megszállott rajongás, Jennifer Grey, Patrick Swayze, a briliáns zene, és persze a szegénysorból származó fiú és a felső tízezerből érkező, több szempontból is fölötte álló lány története. Az biztos, hogy néha butuska [a film], de jó értelemben [az], és bátran nyúl az abortusz témájához, sőt ez a történetet mozgásba hozó kulcselem.”
Felix Vasquez – Cinema Crazed
“Ezek nem karakterek, csak a koreográfia tárgyai, amiket arra használnak, hogy továbbadjanak egy hangokból és mozdulatokból álló, minden gondolatiságot nélkülöző elképzelést. […] Talán a film rajongóinak végeláthatatlan tömegéhez hasonlóan [Emile Ardolino rendezőt] is túlságosan rabul ejtették a tündöklő táncteljesítmények ahhoz, hogy észrevegye a történet ürességét.”
David Keyes – Cinemaphile
“A Dirty Dancingben rengeteg a tánc, de még az is szeretni fogja, aki utál táncolni, mert Baby annyira imádni való, hogy izgatja az embert, hogyan fejlődik. És ott a nosztalgia is, hogy mennyire jó volt egy ártatlanabb korban felnőni – egyfajta nyár végi szomorúság. Ebben a filmben mindenki szenzációs. Főleg Jennifer Grey és Patrick Swayze, akik édesek, szexik és gyönyörűek együtt, és Jane Bruckner, aki fantasztikus komikus. A (nagyrészt a hatvanas évekből származó) zene, a koreográfia és a forgatókönyv is remek. Egy kis filmecske nagy diadala ez.”
Chris Chase – New York Daily News
“A felvilágosult Kennedy-korszak, a mambo-zene, a hatvanas évek nosztalgikus idézése, az ébredő érzékiség és a társadalmi egyenlőség naiv osztályöntudatának sajátos összeötvözése, az amerikai boldogság-biznisz ideológiai revüje. Színhely: a lovaglás- és golfoktatásra, tánc- és énekkurzusokra specializálódott vidéki hotelkombinát, a magyar szakszervezeti üdültetés kultúrtevékenységének aranyozott, égi mása, a jenki luxus-SZOT nyári örömvilága, [ahol a történet végén] fergeteges táncfináléban simulnak el a társadalmi feszültségek. Amerikai proletárok ne csüggedjetek! Van még remény.”
Létay Vera – Filmvilág
“Különösen az teszi működőképessé, hogy a filmkészítés összes létező eszközét felhasználó Ardolino az első, felbujtó erejű táncjelenettől kezdve demonstrálja, milyen egyedülálló módon képes éreztetni a nézővel azt a lelkesedést és színtiszta állati élvezetet, amit akkor él át az ember, ha tökéletes összhangban táncol a partnerével.”
Sheila Benson – Los Angeles Times
“Védhetetlen, de ellenállhatatlan. Ezt a filmet senki nem ültetheti a sarokba!”
Nell Minow – Movie Mom
“Ostoba élvezet, ócska dialógusok, idejétmúlt zene. Lehetetlen nem élvezni valamilyen elemi szinten, de az is biztos, hogy nem leszünk tőle okosabbak.”
Oz – Hollywood Bitchslap
“Valóban maradandóvá valószínűleg az teszi a filmet, hogy bár mindenki a táncra és a vicces pillanatokra emlékszik (amelyekből rengeteg akad), egy-egy leheletnyi valódi sötétség is belefért a rasszizmus, a fű alatti abortuszok és a hűtlenség [képében]. Ennek a sötét háttérnek köszönhetően még fényesebben tündökölhet a szerelmi történet, és ez áll a hatalmas érzelmi robbanás mögött is, amikor beindul a tánc.”
Caroline Westbrook – Empire
