Na tessék, már annak is húsz éve, hogy elindult az Ally McBeal. Ez az évforduló azonban nemcsak a „te jó ég, mennyi idő telt el” élményét és az obligát nosztalgiát hozza magával, hanem egy érdekes felismerést is: a klasszikus sorozat bizonyos szempontból egészen határozottan megelőzte a korát. Na persze nem az ötletével vagy a sztorijával, mert a – pardon, nevén fogjuk nevezni a gyereket – beltenyészetként funkcionáló ügyvédi irodáról és a kapcsolódó, hasonló rendeltetésű tárgyalótermekről szóló történet még bőven a nemrég negyedszázadossá vált Melrose Place vagy a Beverly Hills, 90210 enyhén szürreális világát juttatja eszünkbe.
De nézzük csak meg a kivitelezést, meg mindazt, amit magával vont – ha úgy tetszik, az Ally McBealt mint jelenséget –, és látni fogjuk, hogy ugyan az internet hajnalán indult, amikor még egy betárcsázós modem is űrtechnológiának számított, a legmenőbb weboldalak pedig pont úgy néztek ki, mint amelyeken ma a padlón hemperegve nevetünk, de olyan volt az egész, mintha kifejezetten a modern közösségi médiának találták volna ki. Hogy mire gondolunk? Hát íme.
Egy mémbánya volt
Aki egy kicsit is ismeri a sorozatot, annak ezt nem nagyon kell magyarázni. A főszereplőnő, aki mindig hasra esik, ha valaki megtetszik neki, a tokafétisben szenvedő főnöke, aki csak úgy ontja magából a saját magáról elnevezett életbölcsességeket, a fishizmusokat, a másik főnöke, aki mindent távirányítóval működtet a vécédeszkától a partnere cipőjének magas sarkáig, és titkos búvóhelyet tart fenn magának a mellékhelyiség egyik fülkéje mögött, meg aztán ugye maga ez a bizonyos koedukált mellékhelyiség is – képzeljük csak el, mi ment volna az interneten, ha ez a rengeteg kiváló alapanyag a megfelelő időben dől ránk! (Tegyük hozzá: az azért inkább szerencse, hogy John Cage vécéakrobatikájából nem lett valamiféle protoplanking.)
Fotó: Profimedia
Nyitott is volt a mémekre
Az még hagyján, hogy mennyi mémhez adta fel a magas labdát az Ally McBeal – a pláne az, hogy már bőven a mémek kora előtt le is csapta az elsőt, ami felé repült. 1997-ben annyira nem voltak még gifek és videók a neten, hogy ekkor indult hódító útjára az első ilyen jellegű tartalom, ami virálissá vált: egy táncoló csecsemőt ábrázoló 3D animációból generált gif, a Dancing baby, ami időnként még ma is feltűnik a legkülönbözőbb helyeken.
Az egyik első dolog pedig, ami mémmé emelte, az volt, hogy az Ally McBeal készítői rögtön a tizenkettedik epizódban felhasználták a sorozat legendásan szürreális álomjeleneteinek egyikéhez, majd a későbbiekben újra meg újra bevetették, ráadásul mindig a kínos pillanatok királya, David Hasselhoff által is hitelesített Hooked on a Feelinggel aláfestve. Ha valami, hát ez biztosan megelőzte a korát.
Zeneileg is topon volt
Apropó zene: szépen öregedő szereplői mellett az Ally McBealnek saját bárénekesnője is volt az önmagát alakító Vonda Shepard személyében. Az ilyesmi mindig jól sül el (gondoljunk csak a régen és ma egyaránt előremutató Twin Peaksben éneklő Julee Cruise-ra vagy a True Detective második évadából Lery Lynnre), de itt a készítők még tovább mentek, és sokszor a legnagyobb sztárokat is megnyerték egy-egy fellépésre Stingtől Elton Johnig, ami manapság megint csak remek beszédtémát jelentene az internetnek hétről hétre (nem véletlen, hogy a zenére és a – gyakran zenész – sztárvendégekre erősen építő Miami Vice is visszatér hamarosan).
Dalt is írtak róla
2000-ben a Da Vinci’s Notebook zenekar még egy poénos feldolgozást is készített Ally McBeal címmel Bob Dylan Like a Rolling Stone-jából. Manapság, amikor bármilyen jelenségről készülhet egy vicces kis szám a YouTube-ra egy óra alatt, és túl vagyunk azon is, hogy a Harry Potter önálló zenei műfajt inspirált wizard rock néven, talán már nem tűnik olyan nagy truvájnak a dolog, de nézzünk újra az évszámra: ez még a régi világ, ahol az ilyesmi leginkább (bocsánat) a jövő zenéje volt.
Vitát generált a feminizmus kapcsán
Nem éppen pozitív tulajdonsága az Ally McBealnek, hogy a feministák szerint a könnyelmű, szakmai kompetenciát sosem mutató, érzelmileg instabil főszereplő lealacsonyította a nőket, de az tény, hogy emiatt még a Time címlapjára is felkerült a sorozat, szóval el lehet képzelni, mekkora vihart kavarna a történet ma, amikor minden korábbinál forróbb téma a nők egyenjogúsága, és rendelkezésre áll már az internet is. (Pláne, hogy a sorozat már 1998-ban is reagált a Time-címlapra, tehát ez feltételezhetően most sem maradna el.)
Sőt, az anorexia ügyében is
Nem kellett ahhoz se nagyon a web, hogy jókora botrány kerekedjen a főszereplő, Calista Flockhart rendkívül vékony alakja körül is: a színésznőt sokan azzal vádolták, hogy anorexiás, és ünnepelt sztárként népszerűsíti a kóros soványságot. Ő viszont a sorozat befejezéséig tartotta magát ahhoz, hogy nem beteg, és nem drogozik, csak nem eszik édességet, és sokat edz – hogy aztán 2006-ban elismerje, mindkét téren túlzásba esett, és tényleg voltak problémái a testképével. 10-20 évvel később, amikor már tényleg mindenki beleszólhatott volna, valószínűleg ez az ügy is még nagyobbra dagad.
Calista Flockhart (Fotó: Profimedia)
Saját univerzuma volt
Talán sokan nem emlékeznek már rá, de az Ally McBeal közös univerzumban játszódott az Ügyvédek című sorozattal, és a történetszálak néhányszor keresztezték is egymást, így a szereplők is jöttek-mentek a két (egyébként rivális csatornákon futó) produkció között. Mondani sem kell, hogy ami akkoriban még csak egy jópofa csavar volt, az ma a tévégeekek legperverzebb álmait váltaná valóra.
