1986-ban egy évad után kidobtak egy túl törékenynek és fölöslegesnek tartott 17 éves színésznőt a The Henderson Kids című ausztrál szappanoperából. Alig egy évvel később a lányt csak Nagy-Britanniában 20 millióan nézték a Szomszédok című ausztrál sorozat 523. epizódjában, amelyben karaktere házasságot kötött, 12 nap múlva pedig hazájában megjelent első kislemeze, a Locomotion című 1962-es popszám feldolgozása is, és hét hétre elfoglalta a slágerlista első helyét.
A sikeren felbuzdulva kiadója Angliába küldte, hogy a neves Stock–Aitken–Waterman producercsapattal elkészítse a második számát. Az elfoglalt trió azonban mit sem tudott és meg is feledkezett a jövevényről, így Mike Stock csak tíz nap után, az utolsó pillanatban hívta be a stúdióba, és 40 perc alatt írt neki egy számot I Should Be So Lucky címmel, gondolván, hogy ha odahaza ennyire sikeres, és kifejezetten csinos is, valami gondnak csak kell lennie vele, „szóval talán a szerelemben nem lesz szerencsés”. A lánynak még annyi idő sem kellett, mint a szerzőnek, és már fel is énekelte a dalt, de a kapkodás dacára nemzetközi sláger született, amely végleg pályára állította a Kylie Minogue névre hallgató ausztrált.
31 évvel később Kylie Minogue szupersztárként ünnepli ötvenedik születésnapját, de a korai idők eseményei kétszeresen is profetikusnak bizonyultak a karrierje és az egész élete szempontjából. Egyrészt ugyanis hiába lépett folyamatosan előre, és vált egyre komolyabb előadóvá, az éppen aktuális lépcsőfokon állva hosszú időn át mindig a lenézés volt a jussa egy szinttel feljebbről. Másrészt pedig a szerelemben tényleg nem lett szerencsés.
Kylie Minogue, a másfél évtizedig feltörekvő sztár
Persze egy I Should Be So Luckyval a tarsolyában van is mit lenézni az emberen, hiszen mégiscsak egy rágógumipop-slágerről beszélünk, vághatják rá erre sokan. Stocknak – aki a szám befutását követően Melbourne-be utazott Canossát járni Minogue-nál, hogy újabb dalokkal folytathassák a munkát – mondjuk már erről is más a véleménye, szerinte ugyanis a négy különböző (és elég meredek) hangnemben komponált számot képzettség nélkül még eldúdolni sem lehet, de azért ne legyünk engedékenyek: innen még tényleg volt hova fejlődni, ahogyan színészként a Szomszédoktól is. Kylie Minogue-nak viszont nem is volt büdös a munka – hogy mi lett volna vele, ha megelégszik a pillanatnyi sikerrel, és nem próbál túllépni rajta, ahhoz elég jó támpontot ad a sorsdöntő londoni napon Stockéknál közvetlenül előtte stúdiózó Bananarama és a rögtön utána érkező Rick Astley karrierje. És ami talán még ennél is fontosabb: noha a közönség imádta, alázat és önirónia dolgában sem állt rosszul soha.
Utóbbiakra főleg amiatt volt szüksége, mert azért a fejlődése sem volt töretlen, sőt néha elég egyértelműen az „egy lépést előre, kettőt hátra” szisztéma jegyében zajlott. Zeneileg például sok szempontból már 1994-re „készen volt”, hiszen a Confide in Me című dala úgy viszonyult a korai slágereihez, mint egy Ulickaja-novella egy Stephenie Meyer-regényhez, és ezt a „tényleg időtlen és egészen csodálatos” kompozícióról és James Bond-betétdalokat idéző hangulatról író kritikusok is hangsúlyozták, akárcsak azt, hogy a cinikusok korábban pont azzal gúnyolták Minogue-ot, hogy ilyen énekesnő sosem lesz belőle.
Csakhogy ugyanezek a cinikusok ugyanebben az évben teljes nyugalommal köszörülhették rajta tovább a nyelvüket a Street Fighter című videójáték filmadaptációjában nyújtott alakításáért.
Mindenesetre rosszmájú megjegyzések ide vagy oda, ő csak ment előre, és az eredmények minden téren jöttek: Kylie Minogue az ezredfordulóra zeneileg abszolút mérvadónak számított, állandó becenevévé vált a Pophercegnő, néhány évvel ezelőtt pedig már ott tartott, hogy kislemez-béoldalakból és más ritka dalokból összeállított, slágermentes műsorral ment turnéra, amit tényleg csak a legnagyobbak engedhetnek meg maguknak. A színészetben eközben a Shakespeare-féle A viharig és a Cannes-ban az Arany Pálmáért versenyző Holy Motors című művészfilmig jutott hősnőnk, mellette zsűrizett az ausztrál és a brit Voice-ban, gyerekkönyvet írt, és még sorolhatnánk. A sikerekkel párhuzamosan egyre inkább nemtelenné váló támadásokat pedig menet közben megtanulta egészen briliánsan kezelni – a Spinning Around klipjében viselt legendás aranyszínű nadrágja miatti piszkálódást utólag például így kommentálta: „Annyit beszéltek már arról a forrónadrágról, hogy úgy voltam vele: »Akkor menjen interjút adni is a gatya, a rosseb egye meg, én meg maradok itthon!«” Sőt, később kicsit komolyabban is odaszúrt azoknak, akik sokallták az érzékiséget a videóiban és az öltözködésében:
Ott valami nincs rendben, ha egy nő szereti kifejezni a szexualitását, és mégis aszexuálisnak tetteti magát.
De idekívánkozik az is, amit arra reagált, hogy egyesek a szegény ember Madonnájának titulálták, mondván, túl sokat utánozza a kolléganőjét. Egyrészt közölte, hogy Madonna olyan nagy hatást gyakorolt a popzene és a divat világára is, hogy az alól ő sem tudott kibújni, másrészt kijelentette, hogy
Madonna a pop királynője, én meg a hercegnő vagyok. Nekem ez így pont meg is felel.
Ja, és végül az I Should Be So Lucky-ügyet is elég frappánsan sikerült lezárnia Nick Cave invitálására nem sokkal azután, hogy elkészítették híres duettjüket, a Where the Wild Roses Grow-t:
Kylie Minogue, a vénkisasszony
A karriertörténet tehát, ha nem is happy enddel végződik, de mindenképpen pozitív kimenetelű eddig, itt van azonban ez a fránya magánélet is, amellyel kapcsolatban Mike Stocknak mintha a jövőbe sikerült volna pillantania bő harminc évvel ezelőtt: Kylie Minogue szexszimbólum, divatikon, (majdnem) minden férfi vágya, épp csak azt az egyet nem sikerült máig sem megtalálnia, akivel hosszabb távon együtt maradhattak, netán megházasodhattak vagy családot is alapíthattak volna. Pedig próbálkozott eleget, a jelentkezők listája még alapos válogatás után is szomorúan hosszú:
Persze lehetne ez csak a kívülállóknak lehangoló, de hát az utolsó románc után maga Kylie Minogue mondta el, hogy ideg-összeroppanása volt, és Thaiföldre kellett utaznia, hogy rendbe jöjjön, majd azt is kijelentette, hogy
Nem gondolnám, hogy a házasságot nekem találták ki.
És ha még ez sem lenne elég, kibökte a nyilvánvalót is, minden szépítés nélkül: neki valószínűleg már nem lesz gyereke.
Persze, foglalkoztat, hogy milyen lenne, de hát a sors már csak ilyen. És az életemnek ezen a pontján már elgondolkozom azon is, hogy ha valamilyen csoda folytán teherbe esnék, vajon boldogulnék-e a helyzettel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs ezekben a szavakban szomorúság…
Tragikus, nem igaz? Na, akkor ezt most felejtsük is el, de gyorsan.
Kylie Minogue, a túlélő
Hogy mi van? Hát az, hogy a Kylie Minogue-sajnálat az elmúlt években elég rendesen elkezdett átmenni lesajnálásba, ez meg ugye már ismerős az énekesnő szakmai karrierjéből. Ahogy egy meglehetősen cinikus – de ezúttal az ő pártját fogó – cikkben egy újságíró megfogalmazta, vele kapcsolatban négy téma létezik: először is az a három, ami minden nőnél bevett, vagyis hogy
- milyen szépen öregszik, de mennyire fél tőle,
- hogy mennyire összetört a szíve,
- és hogy mennyire szeretne gyereket,
ráadásként meg az, hogy micsoda forrónadrágot viselt a Spinning Around klipjében. Ebből pedig már össze is áll a definitív szalagcím:
„Öregedő popsztár – a segge még mindig jó –, valószínűleg a macskái zabálják majd fel a legújabb szakítása után”
A kérdés jogos: tényleg így akarunk tekinteni erre az egyébként példátlanul sikeres nőre vagy bárki másra? Valószínűleg nem, csak valahogy így sikerül, talán mert a rosszat könnyebb meghallani. A helyzet mindenesetre az, hogy Kylie Minogue egyáltalán nem vágyik erre. Van például egy sajnos kevesebbet citált folytatása a szavaiban rejlő szomorúságról szóló idézetnek is:
…de nem ragadok meg benne. És amúgy is valószínű, hogy ha megismerkedem majd valakivel, annak lesznek gyerekei. Szóval lehet, hogy nevelőanya még leszek.
Na meg aztán a legutóbbi szakítás utáni thaiföldi sebnyalogatás története sem teljes anélkül, amit szintén elmondott róla: „Egy kicsit össze kellett szednem magamat testileg és lelkileg is. De ettől még 2017 jó év volt. Tudtam, hol a helyem. Tudtam, mi a dolgom, és el is végeztem. Most már tisztán látok, és
abban reménykedem, hogy a megpróbáltatásaimból erőt tudnak meríteni az emberek, főleg a nők. Ne sajnáljanak, jól vagyok.
Hát ennyit a „megtört, magára maradt, sajnálatra méltó” nőről. Igen, Kylie Minogue-ot gyakran megcsalják, és amúgy sem a legszerencsésebb a magánéletben, ráadásul nem is titkolja, ha valami megviseli, de még mindig itt van, ami önmagában is azt bizonyítja, hogy sokkal inkább felnézni lehet rá, mintsem lesajnálni őt, mert valójában piszok erős ember, aki mindig feláll a padlóról. És mint ilyennek, ma sincs nagyon oka másra, mint ünnepelni magát az ötvenedik születésnapján, a magunk részéről pedig mi is csak csatlakozni tudunk ebben hozzá.
