Ha valaki, Melania Trump „semmi pénzért nem akarta ezt a munkát”. És ezt nem én mondom, hanem egy, a Trump házaspárt jól ismerő forrás, aki röviddel a beiktatás után nyilatkozott a Vanity Fairnek. Ugyanő mondta el azt is, hogy szerinte Melania csakis azért egyezett bele abba, hogy Donald induljon az elnökségért, mert egy percig sem hitte, hogy aztán tényleg elnök lesz belőle.
Melania Trump (Kép: Michael Loccisano / Getty Images)
A sors különös fintora, hogy Roger Stone republikánus botrányhős és nem mellesleg tanácsadó szerint végül éppen Melania volt az, aki megadta a végső lökést az induláson vacilláló Trumpnak, mikor azt mondta neki: „Indulj, ne indulj, csak döntsd már el végre. A barátaidnak elegük van ebből a hisztiből. Négyévenként eljátszod ezt.” És láss csodát, Trump elindult. A nyilvánosságtól ódzkodó Melaniából pedig az lett, ami talán sosem akart lenni: first lady.
A nemzet „háziasszonyai”
Ma már teljesen természetes, hogy az Egyesült Államok „első asszonyának” külön hivatala van saját stábbal és, ami a legfontosabb, önálló hanggal, amire az egész világ figyel. A legelső first ladyk ugyanezt aligha mondhatták el magukról. Annyira nem, hogy ők még „first ladynek” sem nevezhették magukat, mert az elnökség nagyjából első százötven évében ez a megnevezés nem is létezett. Volt helyette a „Mrs. President”, a „Lady” és a „Madam”.
A legelső amerikai first ladyt, Martha Washingtont pontosan ezért, no és persze merő tiszteletből Lady Washingtonnak nevezte a környezete, a személyzete és a korabeli sajtó is. Már ha egyáltalán írtak róla bármit is, az első first lady ugyanis nem akart feltűnést kelteni. Szerepelni pedig pláne nem. A kor szokásainak megfelelően leginkább azzal töltötte ki a hivatalát, hogy teadélutánokat, társasági összejöveteleket és díszvacsorákat szervezett a meghívott magas rangú vendégeknek, ahol aztán gondos háziasszonyként tündökölt a férje oldalán.
Az első first lady, Martha Washington (Kép: Getty Images)
Húsz évvel később Dolley Madison ehhez képest már valósággal lubickolt az „elnökfeleség” szerepben. A first lady, aki férje, James Madison révén két terminust is az időközben felépült Fehér Házban töltött, minden szerdán partit adott a közeli és nem is olyan közeli barátainak. Híres volt arról, hogy imád szerepelni (ő volt az első first lady, aki címlapra került), és a ledér ruhatárának is hamar híre ment az országban. Dolley végül mégsem ezek miatt vált igazán fontossá a first ladyk hosszú történetében: utódainak azzal mutatott utat, hogy a pozíciójában elsőként saját kénye-kedve szerint alakította a Fehér Házbeli mindennapjait.
„Ehhez nincs szükségem a férjemre”
Ez pedig már egy idézet Eleanor Roosevelttől, aki nemcsak büszkén vállalta, hogy Dolley Madison a példaképe, de a mintáját követve alapjaiban írta át mindazt, amit a first lady szerepéről az ő idejében gondoltak. Az első „igazi” first lady, akire már széles körben így is hivatkoztak, nem csupán azzal tűnt ki elődei közül, hogy egyedülálló módon 12 évet töltött „hivatalban”, hanem azzal is, hogy ragaszkodott saját, önálló politikai karrierjéhez. Igen, még a Fehér Házban is.
Eleanor erre egyébként már jóval Franklin D. megválasztása előtt ígéretet tett a New York Times újságírójának, amikor közölte, elnökfeleségként sem fog lemondani a politikai szerepvállalásáról. De akadt még más is, amiben az októberi születésű Eleanor first ladyként úttörőnek számított: szünet nélkül járta az országot úgy, hogy közben teljes egészében lemondott a Secret Service (titkosszolgálat) védelméről. A férje „szeme és füle” volt a megbeszéléseken, rendszeresen publikált különböző női magazinokban, és napi rendszerességgel, lelkiismeretesen vezette My Day (Az én napom) című rovatát, amivel a korát messze megelőzve tulajdonképpen az első női blogger lett.
Az első „igazi” first lady, Eleanor Roosevelt (Forrás: Getty Images)
Ezek után az, hogy megnyitotta az újságírószakmát a nők előtt, amikor kitiltotta a férfiakat a sajtótájékoztatóiról, vagy hogy Amelia Earhart oldalán ő volt az első first lady, aki repülőgépet vezetett, már tényleg csak hab a tortán. Ha néhány évtizeddel később születik, Eleanort minden bizonnyal elnöknek választják. Így viszont meg se fordult a fejében a lehetőség, de ez korántsem jelentett egyet azzal, hogy a „hivatali ideje” végén csak úgy abbahagyta volna a haza szolgálatát. Dehogyis. Mikor 1952-ben férje meghalt, és Truman lett az elnök, Eleanor az Egyesült Államok különleges ENSZ-nagyköveteként folytatta azt a jószolgálati munkát, amivel egyszer és mindenkorra feladta a leckét az utána következő first ladyknek is.
Nem mindenki születik Eleanor Rooseveltnek
Lássuk be, Eleanor Roosevelt vérbeli politikus és született first lady volt, a többség viszont, aki ebbe a pozícióba kényszerül, egyáltalán nem az. És a „kényszerül” szó használata ebben az esetben minden, csak nem véletlen: bár hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről, a first ladyk többsége egyáltalán nem készült születése óta erre a munkára. Sőt, a legtöbbjüknek rendes polgári foglalkozása, ha úgy tetszik, karrierje volt egészen addig, míg férjük politikai ambíciói miatt reflektorfénybe nem kerültek, és politikai tényezővé nem váltak. Egyik napról a másikra.
Persze a maguk módján mind igyekeztek eleget tenni azoknak a már-már teljesíthetetlen elvárásoknak, amikkel ezt a – mellesleg soha sehol nem definiált – pozíciót az évszázadok során teleaggatták, vagyis hogy
- támogassák a férjüket,
- legyenek szívélyes háziasszonyok és példamutató anyák,
- öltözzenek elegánsan, de ne kihívóan,
- szóljanak az elesettekért, álljanak ki a gyengékért,
- jótékonykodjanak,
- legyenek közvetlenek, töltsenek időt az emberekkel,
- tartsanak fontos beszédeket,
- és viseljék mosolyogva a kritikát.
De – lássuk be, nem csoda – voltak, akiknek mindez a legnagyobb igyekezet ellenére sem sikerült. Bess Truman, Harry Truman felesége például híres volt arról, hogy szívből gyűlölte a Fehér Házat, olyannyira, hogy az ideje nagy részét nem is ott, hanem családja missouri otthonában töltötte. Amikor pedig nagy ritkán mégis Washingtonban időzött, azzal tört borsot férje orra alá, hogy a szennyesét Missouriba küldte, és a visszaszállíttatásával magát Trumant bízta meg.
Még az egyik – ha nem a – legikonikusabb first lady, Jackie Kennedy is azok közé tartozott, akiknek inkább átok, mintsem áldás volt a Fehér Házban töltött idő. Jackie, aki kivételes intelligenciájának köszönhetően a komplett politikai elitet az ujja köré tudta csavarni, és a first ladyk közül elsőként egy Emmyt is begyűjtött a felújított Fehér Házról készült tévéműsoráért, utálta Washingtont, a szereplést és a politikát. A zárkózott elnökfeleség épp ezért ha csak tehette, Európában vagy családja New York-i birtokán, lovaglással töltötte az idejét.
Ikon lett, de utált first lady lenni. Jackie Kennedy (Kép: Getty Images)
Ehhez a névsorhoz csatlakozott 2017-ben Melania Trump, aki azzal indította first ladységét, hogy fél évig be se költözött a Fehér Házba.
A legkegyetlenebb önkéntes munka
Az elnökfeleségek szerepe Martha Washington óta hatalmasat változott: a nemzet háziasszonyaiból először közszereplők, majd politikai celebritások, aktivisták, mára pedig politikai szereplők lettek. Mindezt úgy, hogy az Egyesült Államok elnökeivel ellentétben a first ladyket a mai napig nem választják, nem fizetik, a jogaikat és kötelezettségeiket pedig nem rögzítik sem az alkotmányban, sem máshol. First ladynek lenni a mai napig önkéntes munka, szolgálat, amit ezek a nők nem kértek, hanem kaptak, és amit mindezek ellenére nekik kell tartalommal megtölteni, kinek-kinek a saját tudása, ambíciója és képessége szerint. Lehetőleg úgy, hogy közben az elődeiket se hagyják cserben.
