Hanyadik regényed a Levágott fül?
2007-ben jelent meg a Halottnéző. Ez gulyás-kommunizmusbeli gyerekkorom átgyúrt krónikája. Előtte volt még két kisregényem, novellát is sokat írtam. Tíz évig készülődtem a regényre. Több hosszú próza félbemaradt, mígnem sikerült végre kiküzdenem a módszert. Nagyon szeretem Murakami Harukit. „Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?” című esszékötete egyrészt hobbijáról, életformájáról, a maratonfutásról szól, másrészt a regényírásról, mint ezzel párhuzamos történetről. Ekkor jöttem rá, mi a gondom. Eddig rövid lendületekre specializáltam magam, nagyon szeretem átlátni a szöveget, amin dolgozom. A regény pont ennek az ellentéte. El kellett engednem azt az igényt, hogy végig kézben tudjam tartani és minden mozzanatában átlátni a nagy egészet. Muszáj haladni előre, mintha csak a La Manche-csatornát fúrnám. Jó esetben a végén kibukkanok a túlparton, utólag pedig mindent átszerkesztek alaposan. Murakami adott egy-két alapvető tippet, nekem be is jöttek. Például nem akkor kell kiszállni az írásból, amikor már nem megy, amikor kiszáradt a kút, hanem amikor a legjobban megy. Rossz érzés abban a pillanatban, de másnap egész másképp ülök a géphez. A regényírás maraton, nem lehet rövidtávfutói módszerekkel nekimenni. Ahogy erre ráébredtem, fokozatosan belerázódtam a dologba. A végén pedig többször átdolgoztam a szöveget, ebben nagy segítségemre voltak előolvasóim: Szabó T. Anna, Margit lányom és M. Nagy Miklós, aki fantasztikus szerkesztője volt a kötetnek.
A regény hihetetlenül szerteágazó – ismerve a te asszociatív gondolkodásodat – azzal abszolút összhangban van. Szeretsz elkalandozni. Elkezdesz valamit, azután belekapsz valami másba. Totál szürreális, ahogy jár az agyad, de mindig visszatalálsz az eredeti fonalhoz.
A regény krimihelyzetre épül. Adott egy átlagos kamasz, aki levágott emberi fület talál az ablakpárkányukon. Akkor most ebből magánnyomozás legyen vagy rendőrségi ügy? Végül mindkettő összejön, de egyik sem úgy, ahogy naivan elképzeli. A 17 éves mesélő szemével látjuk a sztorit, meg még azt a másik ezer sztorit, ami az agyában zsibong. Ezeket szedi az internetről, látja a környezetében, hallja a családban, a suliban, ministráláskor, cselgáncsedzés után. Elég sokféle közegben mozog, és ezekből a hatásokból, mint igazi kamasz, nem tud szintézist csinálni. Minden egyszerre fortyog benne: a düh, az élni vágyás, a vágy arra, hogy jó ember legyen, hogy menőnek látsszon, hogy megtalálja a tökéletes szerelmet, hogy minden nőt megkapjon, aki tetszik neki. Rácz I. Péter írta kritikájában, hogy a regény stílusa mintha a rákos sejtburjánzást imitálná. És van egy dupla rákos betegség is a regényben, mégpedig a vak lánynak az életében, aki a másik elbeszélő. Burjánzanak a sejtek, burjánzik a szöveg. Lesz benne ámokfutás, a srác megismeri, hogy milyen a bűn, amikor nincs hozzá filmzene meg elegánsan felhajtott gallérú nyomozós nagykabát, hanem tényleg undorító és pitiáner. Amikor az egyik ember a másikat rabszolgának használja minden gond nélkül. Az a kérdés is végigvonul a könyvön, hogyha van egy jó célom, akkor ennek elérése érdekében, mintegy mellékesen, hány hulla mehet a plaza betonjába? Vagy hányszor tehetem meg, hogy nem kérek áfás számlát? Hiszen ez a kisember dilemmája is. Rázzuk az öklünket, hogy persze a nagyok, a politikusok, a maffiózók, ők tehetnek! Az ő bűnük sokkal nagyobb, mi tehát nyugodtan élhetjük apró megalkuvásokkal, ügyeskedésekkel az életünket. És ha mégis úgy van, hogy apró megalkuvásaink összeadódnak, és ezért működik a világ így, ahogy? A kamasz nem akar megalkudni sosem, ő az igazság harcosa, csak hát az igazságért harcolni nem könnyű műfaj.
Fotó: Neményi Márton
Szerintem te mindent beletettél ebbe a regénybe, ami téged foglalkoztat mai világunkban és persze nagyon sok más embert is. Mintha néznénk egy tömény híradót, és jönnek, jönnek egymás után a hírek. Látlelet a 21. század második évtizedének közepéről.
Ez afféle univerzális belekukkoló könyv. Rengeteg sztori van benne, anekdotikus próza, és én azt remélem, hogy ez a sok-sok történet sodorja magával az olvasót a végkifejlet felé. Mert a végén szépen kiderülnek a titkok, kinek a fülét vágták le és miért, mi köze van egymáshoz a fiúnak és a lánynak, mit jelentenek a rejtélyes fejezetcímek, milyen jó cél érdekében csinálja végig a főhős ezt az őrült vágtát.
Ismerünk a verseidről, a novelláidról, és ismerünk közéleti személyiségként is. Sokszor fellépsz, szereted a színpadot, szereted a közvetlen kapcsolatot a közönséggel. Inspirál?
Így van. A minap is Kiskunhalason, Kisszálláson, Gyermelyen adtam elő gyerekeknek, felnőtteknek. Százötven ilyen fellépésem van évente. Hiszek abban, hogy az irodalom mindenekelőtt élő szó embertől emberig, a rezgő levegő is közvetítheti. Az írásbeliség előtt csak ez létezett. Ugyanilyen közvetítő közeg a papír, illetve ma az internet. Nagyon nagy öröm, hogy a társasági oldalon van 60 ezer olvasóm. A vers vagy egy próza így nem csak palackba zárt üzenet, amit bedobok az univerzum tengerébe. A neten rögtön akad, aki továbbírja vagy vitatkozik vele, hozzáteszi az emlékeit, belekérdez, értelmezi, a kommentek révén az irodalom kommunikációvá alakul. Amikor közönség előtt lépek fel, ugyanígy kialakul egy áramlás, megy az adás kifelé, és érzem, ahogy jön vissza. Mindenki máshogyan veszi a poént, máshogyan szomorodik el vagy merül ábrándos hangulatba, aztán pedig összeáll egyetlen, rejtelmes lénnyé az egész sokaság, és megindul egyfajta kommunikáció. Ez a közvetlen kapcsolat a közönséggel jót tesz a műveknek, tehát van benne tisztán, illúziótlanul gazdasági érdek is. Az emberek jobban megvesznek egy olyan könyvet, amiről tudják, hogy mi van benne, mert valaki elmesélte. De benne van a találkozásban az emberi kapcsolatok szépsége, teljessége is. Ilyen húsba írott levelek vagyunk mindannyian. Amennyire tudom, megpróbálom kézbesíteni magamat.
Sokan szeretnek a humorodért is. Ha rád gondolok, már mosolygok magamban.
Köszönöm, örülök, ha valaki nem rázkódik össze ijedten, amikor rám gondol. Valóban, azt hiszem, megszállottja vagyok annak a közösségi érzésnek, hogy igen, emberek vagyunk, tudunk jókedvben együtt létezni – akár még akkor is, amikor nem fenékig tejfel az életünk. Nagyon fontos pont ez a közép-európai koktél, a groteszk. Hogy lehet valami végtelenül szomorú és közben ellenállhatatlanul humoros. Ez egyfajta feldolgozása és eltávolítása a valóságnak: humorral nézünk rá, de attól nem lesz kevésbé tragikus, kevésbé mély és emberi. Ez nem kizárólagos út, ismerünk nagyon kiváló csak humoros vagy csak tragikus világlátású írókat. Úgy érzem, nálam képes a kettő együtt működni, a végleteket ölti egybe a történet, a vers, az emberi szó.
S valószínűleg az egy különös képesség nálad, hogy tudsz rögtönözni, hogy rögtön rímek jönnek ki belőled.
Ez képesség, fogékonyság, de azért nem kevés gyakorlás is. Kosztolányi felesége jegyezte fel, hogy sokszor rímekben beszéltek otthon. Ilona nem is költő volt, hanem színész, ám egy csomó verset ismert, nyilván így szedegette össze az alkalmi versfaragás trükkjeit. Vagyis ez egy gyakorolható képesség, sőt, rá is telepedhet az emberre, mert például mikor egyetemi íráskurzusomon a hexametert vettük, utána napokig hexameterben beszéltem. Egyébként is tele van hexameteres nyomelemekkel a világ körülöttünk. Nem gondolunk bele, de alvó hexameter a hivatali „gépjárművezető igazolványok kiadása”, a gyorsétkezdés „péksütemény, szendvics, s ami szem-száj ingere éjjel-nappal” vagy a tömegközlekedési „jegykezelés megtörténtét a piros fény jelzi”. Cikáznak körülöttünk a költészeti jellegű algoritmusok, és magunk is szeretjük metaforákkal, kínrímekkel, szójátékokkal frissíteni a kommunikációt, tehát ez közkincs. „Edzés” kérdése, mennyire tudja az ember ezt spontán előhozni.
Fotó: Neményi Márton
Eddigi szerteágazó pályádon van néhány nagyon népszerű műved, amikben a magyarok természetéről írsz.
Nagyon sokfélék vagyunk mi, magyarok, de megpróbáltam összeszedni mentalitásunk érzékeny, közös pontjait: erőspista, délibáb, disznóölés, szépmagyarnők, szólanóta, kuruclabanc, locsolkodás, és így tovább. A 2012-es Milyenek a magyarok? nagy örömömre már 37 ezer eladott példány fölött jár. Az angol és bolgár változat után most jelent meg vietnámiul, már újra is nyomták. Egészen elképesztő élmény volt, a felolvasó estről élő közvetítés ment a neten, ezt ezernél is többen követték. A dinamikus, fiatalos kiadónak a Facebookon 800 ezer lájkolója van (ugye egy kilencvenmilliós országról beszélünk). A sorozat további kötetei: Milyenek még a magyarok? a Három a magyar igazság és az Egy a ráadás. Az első háromból már hangoskönyvet is csináltunk a Mojzer kiadóval. Nagy örömmel mondtam el a szövegeket, Nemes János pedig nagyszerű mini összekötő zenéket fújt hozzá szaxofonon.
S azután eszembe jut a „Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta” … Ennek őrületes sikere lett a világhálón!
Minket, bölcsészeket, nagyon jól megtanítottak, hogy ó, írjatok csak bármit, úgyse figyel rá senki. A költészet úgyis a lélek fényűzése, két szomorú lelki rokkant olvassa csak… Arra nem lettünk felkészítve, hogy igenis, egy vers (nyilván nem minden vers, ezt szövege válogatja) eljuthat mondjuk 360 ezer ember lapjára, mint például a Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta kezdetű parafrázisom. Amikor én még az analóg világban nekiindultam a pályának, el se tudtam képzelni, hogy eljön az internet korszaka, és ilyen magasra dobja a verseket is olykor. Mindenesetre a helyzetet nagyon érdemes megszörfölni. Kollégák írásait is gyakran osztom, az a nem is kis közösség, aki követ, ezért is hálás. Az említett balladaimitációt Amerikától Ausztráliáig bárhol olvastam magyaroknak, rögtön felvillantak a tekintetek. Talán azért is tud hatni, mert kötődik a múlthoz, másrészt ráismerés a jelen problémáira, amikor a nagymama megpróbál skype-olni vagy elküldeni az e-mailjét, és nincs otthon a számítógépen, az unokája pedig kint mosogat Angliában egy sötét kocsmában…
Szoktál arra gondolni, hogy mekkora felelősség ez? Fölteszel egy kis szösszenetet a Facebookra, és pillanatok alatt fölpörög. Gondolatformáló vagy.
Mindenképpen. Ezért igyekszem pártpolitizálás helyett fontos dolgokban közéleti aktívkodni. Fellépni azért, hogy aki fogyatékos gyermekét neveli napi 24 órában, az kapjon ellátási díjat. Könyvbemutatóztunk a hajléktalanokat segítő Csak egyet! alapítvánnyal, beszálltam az Igazgyöngy Alapítvány vagy a Habitat for Humanity kampányába, felléptem a Nem adom fel! kávézóban, nagykövete voltam a Jószolgálat-díjnak. Legutóbb egy nagyon vicces, de közben életbevágó történet részese lehettem. A magyar rendőrség kért meg arra, hogy írjak szöveget egy gyerekeknek szóló érzékenyítő videóhoz. Merthogy 5 millió hívás érkezik be évente a 112-es számra, és ebből 4 millió kamu vagy tréfa, akár gyerekcsíny is, miközben egymillióan tényleg bajban vannak… Itt volt miről „szövegelni”. Jó érzés, hogy a társadalom időnként felfigyel az irodalmi tartalmakra, és mind többen ébrednek rá, hogy az igényes próza, vers mozgósító erő lehet. Dolgoztam együtt a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálattal, akik lakást építenek Irakban a kibombázottaknak, hogy ne kelljen elhagyniuk a szülőföldjüket. Adatok helyett nagyobbat üt egy jól elmesélt sztori, ahol látjuk valakinek a kézfejét, a gyertyalángot, érezzük a tarkóhoz nyomott géppisztolycsövet. Ez valóban felelősség, ahogy mondod, igyekszem hát minél jobban élni vele. Ötször előbb elvállalok egy olyan jótékonysági ügyet, amiről azt gondolom, hogy igazán fontos, mint egy reklámot, ahol x vagy y termékről lenne szó. Biztosan jobban fizetne, de hál’Istennek nem vagyunk annyira rászorulva, és nem ez érdekel igazán.
Nemrég jöttél haza Ausztráliából. Miért voltál ott?
Az ottani magyarok meghívására és a canberrai konzulátus szervezésében melbourne-i, sydney-i magyar iskolákban és ottani felnőttek előtt szerepeltem. Nem akármi, hogy diaszpóraszerte léteznek önkéntesek szervezte szombati iskolák, ahová a szülők elviszik gyerekeiket magyart, magyarságot tanulni. Másnap jön a cserkészet, a vasárnapi iskola. Vezetnek akár egy-két órát is ezekért a foglalkozásokért. Nagyon izgalmas és tiszteletreméltó közeg ez, hősies küzdelem az identitásért. Elképesztő jelenség, amit az Árpád Idősek Otthonában vagy a Szent Erzsébet Idősek Otthonában tapasztaltam, hogy amikor valaki elkezd idősödni, lefoszlik róla a második, a tanult nyelv és előjön a magyar. Csak magyarul beszélnek szinte már – megindító látni, ahogy az ember végső éveire visszahull az anyanyelv karjaiba.
Lackfi János a Margó Irodalmi Fesztiválon (fotó: Neményi Márton)
Látom magam előtt, amint próbáltál nyelvi játékokat belevinni az előadásaidba – ami igazán nagyon vonzó itt nálunk, de még nekünk is kapaszkodni kell néha, hogy valóban jól értsük, hogy mikre is gondoltál. Hogyan boldogultál ezekkel odakint?
Gyerekeknél segít a metakommunikáció, a bohóckodás. És felnőtteknél is sokat ad hozzá, hogy nemcsak elmondom, hanem igyekszem élni, előadni a szövegeket. Mindig mesélek is hozzá, körítem humorral, anekdotákkal. Amerika magyar közösségeiben is jártam, és onnan tudom, hogy a beszédtempómat lassítani kell, csaknem felére. Kikísérletezem, mi az, ami működik, mi az, ami csak idehaza durran nagyot. A Vörös Istvánnal ketten írt Apám kakasa klasszikus magyar gyerekversekre íródott változatokat tartalmaz, és idehaza nagy sláger. Viszont a Bóbita, az Anyám tyúkja, az Arany Lacinak nincsenek bevésődve az ottani gyerekek tudatába, úgyhogy vagy az eredetivel kezdem, vagy másképp fogok hozzá. Van például egy Orbán Ottó-változat, ami az ausztrálokról szól, akiknek a haja lefelé lóg a Föld túloldalán. Úgyhogy több zselét használnak. Vagy nekünk lóg lefelé a hajunk, mert ugye ki van a bolygó alján és ki van a tetején? Vették a lapot, jobban, mint egy itthoni magyar gyerek, akinek ez puszta absztrakció, hiszen Ausztrália túl messze van. Szeretem az efféle kihívásokat, megszállottan keresem a kapcsolatot a közönséggel. És megtudom, hogy a hiszti angol neve „tantrum”, és Ausztráliában is létezik. Vagy hogy József Attila Altatója ott is működhet, ott se szeretnek elaludni vagy felkelni a gyerekek.
S akkor, amikor nem írsz se verset, se novellát, se regényt, nem adsz elő, akkor hogyan élsz? Azt lehet tudni, hogy sok-sok gyereked és unokád van, és Zsámbékon laktok.
18 éve költöztünk ki, és nagyon szeretünk ott élni. A családi állapotomra azt szoktam mondani, hogy extrém normális. Annyira normális, hogy az ma már egyáltalán nem normális. Van hat gyermekem egy alomból avagy egy kennelből. Egy asszonytól. Aki ráadásul a feleségem. Mondjuk, ez szerencsés egybeesés. Ráadásul a negyedik unokánkat várjuk. Nagy élmény mindig a kicsikkel lenni. A legkisebbünk 3 éves, tehát igazából az unokáink korosztálya. Lackfi Julcsi élete és tanításai címmel van egy kis külön rovata a Facebook oldalamnak, ahol az ő bölcsességeit teszem közzé az olvasók nagy örömére. Háromévesen elképesztő módon rendezi az univerzumot! Nagyon szeretek sportolni – focizni, kosarazni. Kinn Ausztráliában is kosaraztunk a helyi vietnámi fiatalokkal. Szóval a sport mindennapi szükséglet. Ezen kívül nagyon szeretek fát faragni, barkácsolni, a konyhabútorunkat én csináltam. Szeretek a kertben tevékenykedni – kétezer négyzetméteres nagy kertünk van, amit zömmel feleségem tart rendben, de éppen most mondta Julcsi lányom, hogy ha nagy lesz, olyan favágó szeretne lenni, mint én. Merthogy ugye fával fűtünk és látja, hogy aprítom a gyújtóst. Az ő szemével nézve nyilván ez az egyetlen értelmes tevékenység, amit művelek, mert a mosogatás meg a számítógép előtt ülés nem tűnik túl képzeletmegmozgatónak. Azt se tudja értelmezni, hogy van otthon egy csomó könyv, amit én írtam. Szóval pont olyan favágó szeretne lenni, mint én, és ez némi büszkeséggel tölt el.
Egy kicsit leragadnék a nagyszámú utódsereglet mellett. Nagyon fiatal vagy, még csak 48 leszel. Hogy csináltad?
Ezt már szerencsére nem én csináltam. Ugye van ez a vicc, hogy „bátyám, ezek mind a maga gyerekei? Mind maga csinálta? – Hát a nagyját én, az apraját a nagyja”. Így is van. Nagyon büszke vagyok a fiamra és menyemre, két aranyos kisfiuk van, Vilmos és Gergő, harmadik babájuk most születik majd a tavasszal. Nagylányom, Margit, Aliz nevű kislánya is tüneményes gyerek. Most ment férjhez Johanna lányunk a nyáron. Unokáinkat nagyon szeretjük, s igyekszünk elrabolni őket a szüleiktől. A kicsik egy balhésabb indulás után nagyon jól összerázódtak Julcsinkkal, külön kis genget alkotnak. Szokták kérdezni, mikor megyünk a játszóházba, hogy ikrek? Nem, csak elhozta a nagynénjét, válaszoljuk. Múltkor jöttünk ki a játszóházból Alizzal és Julcsival, akkor láttam, hogy ki van írva: nagyszülőknek ingyenes. Mondom, hoppá, hoppá, egy csomó pénz járna vissza. Na de hol vannak a nagyszülők? – kérdezte a pénztáros. Semmi, hagyjuk – válaszoltam hiún.
Fotó: Neményi Márton
Igen, furcsa, hogy te nagypapa vagy. És édesanyád ezek szerint már dédnagymama – ő Mezey Katalin, édesapád, Oláh János is tudott örülni dédnagypapaságának, de sajnos 2 éve meghalt. Mindketten írók, tehát volt kiktől örökölnöd az irodalom szeretetét. És még mit?
Nagyon sok mindent. Azt, hogy teljes családban éltünk a két testvéremmel, hogy a köznapi kreativitás nagyon jelen volt: mindig fúrtunk-faragtunk a műhelyünkben, paradicsomot termesztettünk, tyúkjaink voltak. Édesapám cselgáncsedzéseket tartott, mi segédkeztünk mellette tatamihordásban, miegymásban. Végig mellette inaskodtam, amíg a tetőterünket beépítettük, vagy a támfalakat felraktuk a kertben. Manapság ritka, hogy egy fiú ott dolgozhat az apja oldalán, ellesheti a mozdulatokat, hálás vagyok érte. Meg ott volt tízezer könyv a falon, és lehetett kérdezgetni, mit olvassak. Amint elindult a rendszerváltás, ők folyóiratot indítottak, és bevontak minket a háttérmunkába: kartotékrendszert vezettünk az előfizetőkről, csomagoltuk a folyóiratokat, tanultuk a korrektúrázást. Szerelőaknából is láttuk az irodalmat. Édesapám Jel című kötetének költői hangja például nagyon belém ivódott: hogyan lehet maszkokat próbálgatni, távol-keleti, régi magyar költők vagy a nyugatosok modorában írni úgy, hogy saját markáns arcélét közben megőrizze. Szüleim versei közül nagyon sok hatott rám. Az is tanulságos volt, hogy akkoriban az író-olvasó találkozók afféle kolhozavató ünnepségnek festettek. „Szeretettel köszöntjük a fővárosból érkezett írónő elvtársat meg író elvtársat meg a közönség elvtársat”. Később rádöbbenhettem, hogy ez nem mehet így tovább, ne beszéljünk el az olvasók feje felett, ne unalmas kultúrtáplálékként tálaljuk az irodalmat!
Nyomaszthatna is téged az ő lényük, hiszen ugyanazt a pályát választottad, mint ők. Volt-e benned ilyen kényszer, hogy igen is, meg nem is. Egy saját utat találni könnyű volt vagy nehéz?
Remekül összefoglaltad: igen is meg nem is. Az Ödipusz-komplexus, melyben szülőt ölnek, szülőt szeretnek, nagyon élő valóság. Nekem nem lett volna pálya, hogy ugyanazt csináljam, mint ők, mert hát hiszen már megcsinálták és milyen jól! Tehát volt benne kihívás, ki kellett küzdenem a saját utamat. Bizonyos dolgokban másképp gondolkodtunk az irodalmi életről, politikai dolgokról, és ebből viták is adódtak. Nekik megvolt a maguk nemzedéki harca, melyet nagyon tisztelek és megértek. Én viszont szeretem lövészárkoktól függetlenül, egységben látni az egész magyar irodalmat, az országot is. Törvényszerű és természetes folyamata a felnövésnek, hogy az ember megküzd magában a szüleivel, és eljut oda, hogy tudja őket szeretni, és azt is tudja, hogy ő nem valami klón, mégis nagyon sok mindent őriz és visz tovább. Amit meg nem, azt tudatos döntéssel tette le.
Mivel kezded az új évet?
Már megvan a következő regény a fejemben, január elején neki is ugrom. A csíkszeredai Gutenberg Kiadó tavasszal hozza ki új mesekönyvemet, a Csodafogkrém és angyallármát gyönyörű kivitelben. Másik két gyerekeknek való munkám is napvilágot lát majd. Idén érik könyvvé a Minden napra egy sztori című projekt. A Facebookra 2017 nyara óta nap mint nap a legkülönbözőbb, szomorú, vicces, filozofikus, álhír-szerű történeteket posztoltam, míg össze nem gyűlt egy 365 darabból álló, teljes évet betöltő kalendáriumszerű gyűjtemény. A Mozsár műhelyben ezekből remek hangulatú színházi változat megy Netentúli történetek címmel. Közben írom családi életregényünket, Vízen járni tilos címmel, ezt is nagyon szerette a net népe. Azért ez a cím, mert rengetegszer ugrottunk fejest felelőtlennek tűnő döntésekbe, csak a Jóistenre hagyatkozva. Megmondják például egy fiatal párnak, hogy gyereket inkább egyetem után vállaljanak. Nekünk egyetem alatt lett – öt is. Kötéltánc volt az életünk a szakadék felett, rengeteg örömmel, rengeteg mulatságos esettel, rengeteg őrülettel, rengeteg veszéllyel. Ugye csoda, ha az embernek felnőnek a gyerekei, mert közben a legnagyobb figyelem mellett is találnak maguknak annyi öngyilkos játékot, amennyi csak lehetséges. Ezek a hol vicces, hol megható kalandok most íródnak sorra, egy-két éven belül egésszé kerekednek. Lesz benne őrült utazás Franciaországban, háztetőn akrobatikázó gyerekek, csodás kimenetelű dongalábműtét, utcán szülés, minden, ami szem-szájnak ingere.
Fotó: Neményi Márton
