Ha Vajda János és Bartos Rozália életét ismernék a hollywoodi álomgyárban, akkor talán már rég vörös szőnyeges bemutatón nézhetnénk a magyar költő és ifjú felesége pletykákkal és titkokkal övezett házasságát.
Maga a karakter adott lenne, nem is kellene a forgatókönyvíróknak a fantáziájukra hagyatkozni. Vajda János 1827-ben született Budapesten. A költő a márciusi ifjak egyike volt. Példaképének Petőfit tekintette, ennek köszönhetően is állt vándorszínésznek, ám azt az életet csak kevesebb, mint egy évig bírta. Önként jelentkezett honvédnak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc alatt. A forradalom leverése után a császári seregben kellett szolgálnia, majd az 50-es években földbecslőként kezdett dolgozni, és bár próbált politikai cikkeket írni, mivel ő maga úgy gondolta, hogy egy újabb forradalom esélye szinte nulla, árulónak tartották, és egyre kevesebb munkát kapott. Végül Bécsben talált hivatalnoki munkát, ahonnan a 60-as évek közepén tért haza. Ismét újságíróként kezdett dolgozni, majd 1880-ban az akkor 53 éves Vajda megismerte a 19 éves Bartos Rozáliát, kinek a kezdeti időszakban verseket és virágokat küldött, vagy csak hosszú órákig állt ablaka alatt az esőben. A fiatal nőről szóló verseiben egy igazi szűzként írt róla.
Egy elsietett nász
Az esőben álló szerelmes férfi képe talán lányregényes illúziókra adhat okot, de közel sem a korkülönbség az egyetlen, ami miatt ez a kapcsolat különlegesen kezdődött. Vajda legszebb szerelmes verseiben (a Húsz év múlva és a Harminc év után) rendre megjelent múzsája, Gina (Kratochwill Zsuzsanna) is, ám nem őt, hanem Rozáliát vezette végül az oltár elé. A két nő egyébként ismerte is egymást, és állítólag barátinak volt mondható köztük a viszonyt. Ám mindkét asszonynak rengeteg konfliktusa volt magával a költővel. Gina ugyanis, bár imponáltak neki a hozzá írt művek, nem érzett hasonló vonzalmat Vajda iránt. Talán pont ez a viszonzatlanság volt az, ami egyre csak táplálta a költő sóvárgását Gina iránt. Ott volt eközben Rozália, akit feleségül vett, ám egyes források szerint nem akarta vele elhálni a házasságot. Tette mindezt úgy, hogy neje minden lépéséről tudni akart, féltékenysége nem ismert határokat. Házasságuk sokakat meglepett, később ők maguk is úgy vélték, hogy elsietett, rosszul meghozott döntés volt ez a részükről.
Múltbéli titok elfedése
Bár 1880-ban nem voltak bulvárlapok, és közösségi média sem, de pletykálkodó, botrányt kiáltó emberek annál inkább. És sokan már akkor élesen bírálták a 19 éves Rozáliát, amikor hozzáment az idősödő Vajda Jánoshoz. Válásuk 1886-ban még nagyobb botrányt jelentett. Kettejük között ezután megszakadt a kapcsolat, és a frigy titkaira csak Rozália emlékirataiból derült fény. Persze tényként kezelni ezeket több mint meggondolatlanság, ugyanakkor teljesen más színben tüntetik fel ezt az egyszerűen csak „elsietett násznak” hívott kapcsolatot.
Volt ráadásul még egy ok, ami Vajdáné kicsit sem szívderítő emlékirata ellen szólt: Rozália, aki a házassága előtt szolgálóként dolgozott, állítólag egy fiúgyermeknek adott életet, ám erre csak valamivel az esküvő után derült fény és Vajda ezért hidegült el tőle. Sokan tehát úgy vélték, hogy az asszony csupán azért hurcolja meg írásaiban a költőt, hogy önmaga szégyenletes múltját valamelyest elfedje, elhalványítsa. Vajdáné megkapta azokat a vádakat is, melyek szerint írása sokszor túlzó, inkább tűnik fantáziára épülő fikciónak, mintsem a borzalmakat tényleg átélő nő őszinte vallomásának. Az azonban az elemzők szerint tagadhatatlan, hogy egy megalázott, gyakran kiszolgáltatott asszony sorsa rajzolódik ki a leírásából.
A leírás szerint annak, hogy Vajda nem volt hajlandó elhálni a házasságot Rozáliával, nemcsak a Ginához fűződő viszonzatlan szerelem volt az oka, hanem az is, hogy a költő inkább egyfajta apa-lánya kapcsolatot akart kiépíteni nejével, és féltve akarta óvni annak tisztaságát. Akkor még nem tudta, hogy a nő korábban fiúgyermeknek adott életet.
„Nekem szót kell fogadnom, az asszonynak nincs akarata, csak a férjnek. Hát ezért vettél el feleségül, ezért ostromoltál menyit szenvettem már esküvésünk elör… Mikor mindketten kimerültünk férjem bement a szobájába és bezárkozot. Én sirva panaszkottam nagy fájdalmasan egyedül a szobában hogy miért zárkózik be előlem, én félek egyedül éjel, nem vagyok ehez szokva… Már magában az, hogy este bezárja magát, mind ha én egy vad állat volnék…”
(Részlet Vajda Jánosné Barta Rozália: Emlékirataim című könyvéből)
Vajda János és Bartos Rozália házassága a maga idejében is botrányosnak számított (Fotó: NLC)
Ők fizették a szerető temetését
Írta mindezt Vajdáné, állítva, hogy ekkor még csak két napja voltak házasok. Másnap, állításai szerint nagy hírű orvoshoz rángatta el férje, hogy megbizonyosodjon arról, hogy neje még érintetlen. Vizsgálat nem, csak remegő, sírással teli beszélgetés történt, mely végén a doktor kijelentette, hogy az asszony még érintetlen. Ezután a nő elhagyta Vajdát, visszament a szülői házba, és bár mondta a férjének, hogy ne kövesse, a költő már éjszaka megjelent az idegileg kimerült nő ágyánál, és kérlelte, hogy fogadja vissza. Rozália visszatérően emeli ki az írásaiban, hogy verést nem kapott férjétől, ugyanakkor „erős szorításokat” igen, de részletesen felsorolja a lelki terrort, megaláztatásokat – például azt, hogy férje tudtára adta, ők fizetik ki a petefészekrákban elhunyt Gina temetésének költségét –, önmagát folyamatosan menekülni nem tudó áldozatként bemutatva. De ilyen írásokkal is gyötörte a felesését a költő, mint ez itt.
Vajda sorai Ginához:
“Szeretlek, mert bár el nem érlek,
Tégedet látlak mindenütt:
Fűben, virágban, harmatban,
Amelyre Isten napja süt.”
Valóban ikergyermekeknek adott életet?
A leírás igen hamar csapott át Vajda különös, viselkedésének felsorakoztatásába. Az asszony szerint, férje mindent gyűjtött, mit embernek elképzelni sem tudnak, ilyen volt a kenyérvég vagy önmaga vizelete, és annak vizsgálgatása. Máskor pedig azzal vádolta meg írásában védekezni már nem tudó, elhunyt férjét, hogy egyik alkalommal élvezettel nézte, ahogy az állatkerti medve megtámadta gondozóját. Pont ezek miatt érezték azt a kritikusok, hogy bár házasságuk valóban nem volt boldog, és egy 19 éves nő nem ilyen sorsra és odafigyelésre vágyik a nász alatt, a kötet célja inkább Vajda lejáratása volt. Később odáig is elment, hogy gyermekgyilkossággal vádolta meg urát. Rozália elmondása szerint, házasságuk éveiben ikerfiúkat szült férjének – itt önmagával is ellentmondásba keveredve, hiszen hosszú oldalakon keresztül taglalta, hogy férje nem volt hajlandó vele hálni – akik aztán apjuk miatt haltak meg. Történt mindez az emlékiratok szerint úgy, hogy egy elfajult veszekedés alkalmával a költő meglökte az asszonyt, akinek karjaiban voltak a gyermekek, és a csecsemők nem élték túl az esést. Azonban állításait semmivel nem tudta igazolni.
Egy emlékirat, millió kérdés
Ellentmondásos az is, hogy bár házasságuk alig két évig tartott, egészen a költő halálig megmaradt köztük a kapcsolat, szinte képtelenek voltak szabadulni egymástól. Rozália még akkor is gondját viselte a költőnek, mikor ő Ausztriában, az pedig Pesten élt. Válásuk után Vajda nagy szegénységben és teljes magányban élt, élete utolsó éveiben folyamatosan gyomor- és bélhurut kínozta, 1897-ben hunyt el. Bartos Rozália 1933-ban. Hogy viharos házasságukból és a közel 300 oldalnyi emlékiratból mi az igazság, azt csak ők ketten tudták. Tán elsietett volt a frigy, talán hazugságon alapult, és talán nem könnyítette meg a helyzetet a tény, hogy Vajdát bizony kortársai is „vaddisznó” személyiségű embernek tartották.
Rozália ragaszkodása azonban vitathatatlan volt, és az asszonyt igazán senki nem ismerte, így nem tudni, mennyire volt szavahihető. Legvalószínűbb, hogy a kettőjük kapcsolatának azért jó lenyomata a könyv, mert valahol mindkettőjük igazsága megmutatkozik. A történetek mára legendává váltak, feltételezhető, hogy az egykori pletykák közül is sokat tényként kezel az utókor. A szokatlan és néha már képtelennek tűnő sztorikat nem véletlenül nem akarták kiadni akkor, amikor Bartos Rozália megírta, de a furcsa házasságról akkor is beszéltek, amikor tartott.
Végül az egész házasság egy krimiszerűen megírt, fordulatokkal – és igazolható tényekkel meg túlzásokkal – tarkított naplóban csúcsosodott ki, amiből az az egy biztosan látszik, hogy Rozália sokat szenvedett. Sokan elemezték a művet, aminek legnagyobb értéke nem is az, ahogyan megírta, inkább az egészből kirajzolódó beteges viszony, amely Vajda haláláig összekötötte őket.
