Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Sztárok

Tudtad, hogy a Disney menstruációs oktatófilmet is készített?

Íme az animációs óriás legnagyobb bukásai.

A Disney stúdió animációs filmjeinek többsége vérbeli sikersztori, de még ők is belefutnak olykor egy-egy rossz húzásba, amivel komoly kritikákat zúdítanak magukra, és a filmjük csúnyán elhasal a kasszáknál. Az alábbi öt animációs film biztos ott van a Disney szégyenfalán.

The Story of Menstruation (1946)

1945 és 1951 között a Disney ráállt arra, hogy animációs oktatófilmeket készítsenek, melyeket aztán az iskolában lehetett levetíteni a kíváncsi diákoknak. Az ötlet nyilván jó volt, hiszen egy-egy érzékeny témára nyitottabbak lehetnek a gyerekek, ha animációs filmben látják viszont, és nem egy tanáruk beszél róla, de a megvalósítás már hagyott kívánnivalót maga után. A vetítés mellé oktatófüzetecskét is osztogattak, csakhogy ez leginkább egy reklámfüzet volt, ami arra szolgált, hogy a lányok inkább a Kotex tamponjait vásárolják, ne a konkurens Procter & Gamble termékeit. Ez azonban még a kisebbik baj. A Disney ugyan valóban vette a bátorságot, hogy egy konzervatív társadalomban nyíltan beszéljen a menstruációról, és ez volt az első film, aminek forgatókönyvében szerepelt a vagina szó, de még így is feltűnően kerülték a kényes kérdéseket. Például a Disney olvasatában a menstruáció inkább csak egy higiéniai probléma, a szexualitással vagy a teherbeeséssel való kapcsolatát a film szépen elsumákolja, erősen megkérdőjelezve ezzel a The Story of Menstruation hasznát.

Rémusz bácsi meséi (1946)

Novemberben indul a Disney Netflixszel konkuráló streaming szolgáltatása, a Disney+, és a terv szerint a cég minden létező filmje fent lesz rajta. Illetve pontosítsunk: szinte minden létező filmje. A szinte szócska leginkább egy 1946-os, félig élőszereplős, félig animációs filmjük, a Rémusz bácsi meséi miatt került a szövegbe, ugyanis ezt a mozit kihagyják a szórásból. Nem most először bánnak így vele: hazájában, az Egyesült Államokban ez a munkájuk sosem jelent meg VHS-en, lézerdiszken, DVD-n vagy Blu-ray lemezen, és nagyjából a nyolcvanas évek óta úgy általában is tiltólistán van a cégnél, akik igyekeznek úgy tenni, mintha nem is létezne. Az ok? A film erősen idealizálta a fekete rabszolgák életét az amerikai délen, és a kapcsolatukat a „gazdáikkal”, és annyi rossz és ártalmas sztereotípiát hordott össze róluk, hogy a fele is sok. Egy korabeli PR-os fennmaradt levele szerint a Disney már a premier idején is érezte, hogy a film problémás lehet, ennek ellenére mégis bemutatták, sőt még sikert is arattak vele: a Rémusz bácsi meséinek egyik betétdala Oscar-díjat kapott.

Ma már látszólag nem akarnak tudni a létezéséről, ami a filmtörténészek szerint problémás: attól, hogy úgy teszünk, mintha egy cég életében sosem lett volna jelen a rasszizmus, még nagyon is ott volt, és hasznosabb lenne kontextusba ágyazva, magyarázattal kísérve elérhetővé tenni, mint struccpolitikát folytatva letiltani.

A fekete üst (1985)

Tavaly Amerikában a Disney a karácsonyi piacra kiadott egy combos házimozi-gyűjteményt, ami szinte minden filmjüket tartalmazta. Az 55 lemezes kiadványban 50 blu-ray lemezt és 5 DVD-t találhattunk, és az öt DVD jól mutatja, melyik mesék számítanak mostohagyereknek a cég kínálatában, ha még 2018-ra sem volt képes HD minőségben kiadni őket. Ezek között található a cég egyik kevéssé ismert munkája, a nyolcvanas évek közepén készült A fekete üst, ami a korabeli trendekhez illeszkedve egy kicsit felnőttesebb, komolyabb darab a Disneytől megszokottnál – nyugodtan nevezzük fantasynek, hiszen már nehezen illeszthető a gyerekmese kategóriába. A gondok már itt kezdődtek: a világmegmentős, klasszikus fantasytörténet egy olyan főgonoszt kínált, aki egyszerűen túl félelmetes volt a gyerekeknek, így a kicsik tömegével hagyták el sírva a vetítőtermeket. A tesztvetítések után némileg tompították a film félelmetességét, de még ez is kevésnek bizonyult.

A túl sok karakter áttekinthetetlenné tette a filmet, a cselekmény darabos és időnként logikátlan, a szereplők nehezen, vagy inkább egyáltalán nem voltak szerethetők, szóval a film annyi sebből vérzett, hogy azt megszámolni is lehetetlen. Ám ezek közül a Disney-nek biztosan az fájt a legjobban, hogy a családok csalódtak a brandben, hiszen teljesen mást kaptak, mint amit az öreg Walt cégétől korábban megszokhattak. A csalódásuknak hangot is adtak: A fekete üst csak a költségvetésének felét hozta vissza a mozipénztáraknál, a cég egyik legnagyobb anyagi bukását produkálva.

Fantázia (1940)

Mindössze két egész estés animációs filmmel (Hófehérke és a hét törpe, Pinokkió) a háta mögött Walt Disney úgy érezte, kísérletezni szeretne, és ki akarja tágítani az animációs filmek határait. Ez persze valahol természetes egy útkereső, nem olyan régen indult vállalkozás vezetőjénél: a két hatalmas kasszasiker után arra vágyott, hogy ne csak kasszasikergyárosként, hanem művészként is tekintsenek rá. Így jött az ötlet, hogy Fantázia címmel formai kísérletezésbe kezdjen, és klasszikus zenei betétekre komponáljanak izgalmas vizualitással bíró, egyedi, izgalmas animációs darabokat. A kísérlet – bár a merészsége kétségtelenül sokak tetszését elnyerte – megbukott: a filmre nem voltak kíváncsiak a nézők. Disney valószínűleg elszámította magát: nem számolt azzal, hogy a nézők nagy része történetre vágyik, ahogy azzal sem, hogy ő hiába imádja a klasszikus zenét, az máig megmaradt kicsit elitistának, és a nagy tömegek nem igazán mozdulnak rá.

Fantázia (1940)

Ezenfelül a betétek hosszával is gond volt: egy animációs rövidfilmhez képest némelyik túl hosszúra nyúlt. Aztán ott volt még Sunflower, a viccesnek szánt fekete kentaur karaktere is, aki ott lábatlankodik a fehér kentaurok körül, és olyan, mintha a rabszolgák rossz ízlésű paródiája lenne. Őt ma már nem igazán találjuk a filmben, mert a házi mozis kiadásokból a Disney eltávolította a figurát.

A Fantázia végül mégsem volt teljes fiaskó, amit elsősorban a hatvanas éveknek köszönhet. Akkor újra mozikba került a film, felkapta a hippikultúra: a fiatalok imádtak betépve beülni rá a mozitermek székeire, és ámulni az elborult zenés-animációs forgatagon.

Anyát a Marsra! (2011)

150 millió dollárba került (ráadásul ebben még nincs benne a marketingre fordított pénz), és a bemutató hétvégéjén mindössze hatmilliót hozott a Disney történetének egyik leggyászosabb buktája, ami számos hibája miatt hasalt ekkorát. Kezdjük rögtön a címmel: az anya szó címbe helyezésével kapásból kizárták a kisfiúkat, akik állítólag nem szívesen ülnek be olyan filmre, aminek egy anya áll a középpontjában, a náluk kisebb fiúk pedig megijedhetnek egy sztoritól, amiben anyukákat rabolnak el. A második maga a műfaj: a science fiction zsáner animációs formában jellemzően nem vonz tömegeket, pláne nem annyi embert, amennyi egy ekkora befektetést profitba fordíthatna. A legnagyobb gondot azonban a film modernnek és úttörőnek szánt animációja jelentette. Robert Zemeckis cége, az ImageMovers realisztikus animációs figurákban utazott: igyekeztek olyannyira emberivé varázsolni a szereplőket, amennyire csak lehetséges. Csakhogy ehhez 2011-ben még nem állt rendelkezésre a megfelelő technológia, így a végeredmény felemás lett: se nem túl emberi, se nem túl rajzfilmszerű, viszont az üres, üveges tekintetek miatt egy kicsit félelmetes. Márpedig senki sem akart megnézni egy elrabolt anyukákról szóló sci-fit, amiben az összes emberszereplő riasztó.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top