Zuglóban született 1980-ban, Telkiben nőtt fel, aztán 25 évesen a szüleiről leválva a budai vár alá költözött. „Anyukám az olasz családmodellben hisz, az volt az álma, hogy a bátyámmal ott maradunk Telkiben, de kiröppentünk – mondja. – A bátyámmal különbözőek vagyunk, nem is hasonlítunk egymásra, még viselkedésre sem. Jó testvérek vagyunk, de talán lehetnénk jobbak is.” A család fontos számára, Dorkával, a menyasszonyával némaságban fogant a kapcsolata, kislányuk most tíz hónapos. Saiid a némaságot tanulta, a zene- és a szövegírást dettó, de azt autodidakta módon – a januárban lezárt Akkezdet Phiai-történet után szólóprodukciót épít, hamarosan lemez is lesz. „Kilencven százalékon vagyok”, mondja. Az eddigi időbeosztásával a megjelenés után is a család felé billen az időmérlege, Dorkával mindketten otthon vannak a baba mellett. „Ő 0–24-ben vele van, én 0–20-ban” – teszi hozzá. A gyerek nem tudja megúszni, hogy utazzon, szülei is nagy utazók. Saiid – rém közhelyesen szólva – sokat tanult az ázsiai utazásaiból, főleg egy thaiföldi, majd háromhetes elvonulásból.
Süveg Márk Saiid (Fotó: Neményi Márton)
Az elvonulás során a kolostorban csöndben kellett lennetek, ugye?
És elvileg egymás szemébe sem nézhettünk.
Hányan voltatok?
Húszan. Koedukált elvonuláson voltam, mindenki jött-ment. Volt, aki négy napot, egyesek pedig huszonegy napot bírtak. Én huszonegyre terveztem, és tizenhét lett belőle. Az emberek átlag tíz napra mennek, ezért ha ennél többet maradsz, akkor egyszer csak te leszel a rangidős. A tizennegyedik napon feltűnt, hogy mindenki később jött nálam, így én lettem a rangidős.
Egókérdést csináltál ebből?
Abszolút, és érdekes volt, hogy egyáltalán felmerült bennem a gondolat, hogy én most itt rangidős vagyok. Feltettem a kérdést: ez azt jelenti, hogy akkora király csávó lennék? Mégis miért jelentené azt? Egy ilyen sztori nagyon megágyaz az önismeretnek. Tudtam, hogy előttem egy japán csávó volt a rangidős, és foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen ez, és kíváncsi is voltam, hogy ő mikor lép le. És amikor lelépett, akkor tudtam, hogy én vagyok a legidősebb.
És mi lett?
Semmi. Maradtam csöndben, mentem minden reggel fél 5-re a tornaterem méretű meditációs csarnokba, és hallgattam a szerzetest, ahogy egy órát beszél Buddháról angolul, akcentussal. Napi egyszer találkozol a mesterrel külön, és akkor egyetlenegy kérdést tehetsz fel. Megkér rá, hogy ne tegyél fel nagy filozófiai kérdéseket, mert azt megválaszolni nincs idő. Leginkább önmagadról kérdezhetsz, és hogy mi a következő lépés.
Szigorú alak?
Mosolyog, nagyon jó humora van, és persze szigorú is. De minden szabály olyan szabály, amit a te döntésed betartani. Láttam, hogy sokan csalnak. Például láttam, hogy előveszi valaki a telefonját. Voltak párok, akik jöttek és beszélgettek. De a mester nem szól. Biztos van olyan kolostor, ahol szigorúbbak, itt nem így ment.
Fotó: Neményi Márton
Hány nap kellett ahhoz, hogy megszokd, hogy csöndben vagy?
Öt-hat. És akkor kezdtem jól érezni magam.
Abban az öt-hat napban mi történt?
Jártam a meditációs csarnokba, próbáltam szokni a helyzetet. Mindenki tetőtől talpig fehérben van, mezítláb vagy zokniban, csak meditáltok és sétáltok. Ilyen helyzetben nem tudod elhessegetni a gondolatot, hogy jó, őrült vagy, és ezek az emberek is totál őrültek körülötted. Azon gondolkozol, hogy ez a hely tuti be van kamerázva, és épp szopatod magad, a szerzetes bácsi pedig fent röhög, hogy nézd, ezek milyen hülyék. Esett az eső három napig, és nem volt áram, ami azt jelenti, hogy nincs meleg víz, rohadt hideg van, és köd. Térdzoknit húztam a karomra este, és csak ültem, kussoltam, sétáltam, kussoltam. Ez elsőre nagyon nehéz, mert találkozol a gondolataiddal. A mester azt mondta, hogy egy embernek körülbelül harmincezer gondolata van egy nap, és hatvanezer érzete. Attól még, hogy nem tudatos szinten kezeled, az agyad még regisztrálja, hogy most csipog a madár stb. Ez nem terhelő, amikor a megszokott kerékvágásban teszed a dolgod, de amikor leülsz és kussolsz, akkor találkozol mind a harmincezer gondolattal, és ezért azt hiszed, hogy tele lett a fejed mindennel. Miközben egyébként is tele van, csak minden leterhel és elterel, és nem veszed észre, hogy ennyi gondolatod és érzésed van.
Öt-hat nap után elkezd csökkenni a gondolatok száma?
Igen, ezt a technikát tanulod: hogy miként szortírozd és csendesítsd le őket. Nem a hárítás a lényeg, hanem hogy átengedd magadon. Szintézisnek hívják az egyik technikát, hogy minden, ami téged foglalkoztat, az biztos a múlttal vagy a jövővel kapcsolatos. Az egyetlen dolog, amit tenned kell, hogy felcímkézed, hogy az a múlttal kapcsolatos, vagy a jövővel. Például mi lesz, ha nem tudom végigülni ezt, vagy meghal a nagymama? Ez a jövővel kapcsolatos, és nincs ráhatásod. Vajon elzártam a gázt otthon, esetleg meghalt a kutyám? Ez meg a múlttal kapcsolatos, nem tudsz változtatni rajta. Ennyi a dolgod: múlt, jövő, múlt, jövő… ha a jelenben vagy, az tök üres, és nincs gondolatod, mert akkor csak a pillanatban vagy, és kiüresedsz. Ehhez kell címkézned és dobálnod, aztán ez rutinná válik, és fokozatosan lecsendesedsz. A tizenkettedik napon megtörtént a teljes lecsendesedés, és a tizenötödik napon szűnt meg az ezzel járó öröm. Hiába magyarázott a mester húsz embernek, mindig úgy éreztem, hogy fullra nekem mondja, és a tizenötödik napon olyan jól éreztem magam… de akkor mondta a mester, hogy lehet, lecsendesedett már valaki, és azzal jár egy örömérzet, de az a helyzet, hogy azt is el kellene engedni. Tudtam én is, hogy a vágynélküliség a cél, és az öröm is valami. És utána azon ment a meló, hogy ezt elengedjem. Elengedtem, és egy hosszú délutánon keresztül teljesen üres voltam. Meglepett, ijesztő volt, ezért nem is maradtam az utolsó három napra. Ennek már négy éve.
Miért volt neked erre szükséged? Egyáltalán: miért kezdtél el utazgatni, és összeegyeztethető volt-e ez a sok utazás a zenekari léttel?
Télen mentem mindig, amikor eleve nem volt sok koncert. Az AKPH-val mi eleve nem vállaltuk szét magunkat, volt két-három bulink egy hónapban. Utazni azért kezdtem, mert egyik pillanatról a másikra rájöttem, hogy hét évig nem mentem sehova.
Fotó: Neményi Márton
Előtte sűrűbbek voltak a fellépések?
Kicsit sűrűbbek. Néha forszíroztam a zenekarnál, hogy maradjunk ott egy-egy városban, de a banda nagy része mindig haza akart jönni. Semmit nem láttam a világból, csak néztem ki a turnébuszból.
1980-ban születtél, MTV-generáció vagy. Miért pont a hiphop?
1989-ben, amikor bekötötték a kábelt, éppen Michael Jackson pörgött, aztán jött a grunge. Minden klipet felvettünk videóra, aztán ha nem volt jó a szám, akkor visszatekertük, és letöröltük. Egymás után vettük fel a videókat.
Mit néztél? Vasárnap este kilenc órától volt a 120 minutes, aztán Beavis and Butthead, utána Headbangers Ball éjjel kettőig… Vagy inkább szombat délelőtt a Yo! MTV Raps?
Mindent néztem, nem csak ezeket a műsorokat. Pörgött az MC Hammer, a Jacko-számokban is voltak rapbetétek, például a Black or White-ban. Láttam, hogy a rapzenében van potenciál, tetszett nagyon, elsőként pedig Snoopnak a What’s my name–je égett belém. Orrba-szájba játszották, és egyszer csak azt mondtam, hogy nem állítom meg a felvételt, és megtartom, mert nagyon tetszik, ahogy Snoop kockás ingben fut, és kutyává alakul.
A haverok is beleálltak?
Kamaszkoromban kiterjedt baráti köröm volt: a haverjaim bátyjai a bátyám haverjai voltak, ez így összeért. Velük nyomultunk, tizenöt olyan emberrel nőttem fel, akik nagyrészt még mindig jó barátok. Ők is ezeket a zenéket hallgatták.
Ebben a körben benne van a Závada is?
Belecsöppent. Őt a Szilágyiból ismerem, oda sokat mentem, mert nagyon jó barátaim jártak oda, én viszont a Móriczba jártam, ami nagyon szar hely volt. Az évfolyamban volt négy haverom, és egy jó pedagógusra emlékszem.
Balhés kamasz voltál?
Közelében voltam mindig a balhénak, de én nem voltam balhés. Sőt, kisgyerekként kifejezetten jó gyerek voltam.
Zenét viszont hallgattál sokat. Aki hallgat rockzenét, gitározni akar. Te tudsz gitározni?
Kicsit igen. Volt is egy gitárom és egy erősítőm, azon játszottunk deszkázás után. Aztán bejött a hiphop, és el kellett adnom a gitárt. Előtte azért tanultam klasszikus gitáron, lábfelhelyezős-körömnövesztős módon, de hamar meguntam. Akkor már rég AC/DC ment, és a Dead Kennedys, szóval a klasszikus gitárhoz sok közöm nem volt. Volt is egy béna zenekarunk.
Nyilván a szüleidtől kaptad az elektromos gitárt. Ők nem orroltak meg, hogy mit keres itt ez a két lemezjátszó?
Nem, mert azért én dolgoztam is. Félretettem a zsebpénzt, és a Gábor Áron utcához járunk le ablakot mosni a bátyámmal. Az autók ablakát. Hosszú volt a piros lámpa.
Fotó: Neményi Márton
Valamit csak meg akartál mutatni a világnak magadból, ha kiálltál a színpadra. De miért DJ-ként kezdted?
Hát, láttam a Cadikot (Séfel Pál DJ, dalszerző, előadó – a szerző). A bátyámékkal volt egy magazinunk a kilencvenes években, sőt a bátyáméknak volt egy gördeszkás boltjuk is pár évig. Csináltunk egy ruhamárkát is, és a Cadik szponzorált lett. Vittünk neki pólókat az Oktogonon lévő Underground klubba. Odaadtuk neki, ő pedig elkezdte összerakni a lemezjátszót. Végignéztem a műveletet, aztán eltelt fél óra, és tele lett a hely. Nekem az volt a huh-élmény. DJ-ként kezdtem, old school DJ-ként, és mindez a Palkó miatt. Ebből aztán az lett, hogy elkezdtem írni az első zenéket, és amikor ez már megyegetett, akkor ismertem meg a Závadát, és együtt írtuk a zenéket. Ott ült, ő mondta az ötleteit, én pedig kezeltem a rendszert. Elkezdtem szöveget írni angolul, aztán ő is elkezdett. Jól tudtunk angolul, én tizenöt évesen felsőfokúztam. Értettük, mit mondanak az amerikaiak, a magyar rap pedig nem mondott semmi olyat, ami tetszett nekünk, főleg, hogy sokan csak fordítottak. Angolul írtunk először, aztán jött a váltás.
Kell egy ilyen pont, amikor azt mondjuk, hogy tudunk ilyet magyarul is csinálni. Dopeman például azt mondja, hogy az után kezdett magyarul szöveget írni, hogy meghallotta a Karteltől a Semmi nem véd meg című számot. Neked volt ilyen kattanás?
Nem, ránk egyszerűen ránk szóltak, mármint a Ponza (Bencsik Ádám slammer – a szerző) ránk szólt. Iskolatársak voltunk, ő is deszkázott. Volt egy bekopogós buli valahol a Bem rakparton: először illegális volt, aztán kinyitották, és oda jártunk le. Nagyon kevés rapbuli volt. Ponza ott kérdezte, hogy miért nem magyarul nyomjuk, mire mondtuk, hogy nem alkalmas rá a nyelv, mert hosszabb szavak vannak, mint az angolban, illetve zakatol, kattog. Azt mondta, hogy hülyeség, próbáljátok meg magyarul. Ezek után megírtam életem első magyar szövegét, ami a Kottazűrön rajta is van. Ez a 30 semmi verzéje, csak hozzáírtam tizenkét év után. Teszt is volt, hogy akkor kilóg-e a szöveg, de nem szólt senki.
És akkor eldőlt, hogy oké, innentől magyarul?
Meg amikor meghallottam a Závada szövegeit. Úgy írtuk a szöveget, hogy A4-es lap, és két-három-négy szótagos rímek hegyekben. Senki nem csinált ilyet.
A Ganxsta egy spirálfüzettel jár, és abba írja a sorokat. Hallgattál magyar hiphopot a kilencvenes évek második felében, pont, amikor a Zoliék elkezdtek játszani?
Nagyon keveset. Nem jöttek át. Értettük az amerikait, a forrást, az eredetit.
De a Ganxsta-tribute lemezre mégis elvállaltad a Rossz vért.
A kilencvenes évek második felében az underground világban nem szerették a Zolit. Lázadt mindenki a gengszterrap ellen, azt mondták, hogy a Zoli egy kamu dologgal lett mainstream. Csakhogy a Zoli sose rejtette ezt véka alá, de akkor sem tetszett senkinek, mert az volt a lényeg, hogy eredetinek kell lenni, és abba nem fér bele a hazugság. Később a Zolival jóban lettem a fesztiválokon, és azért azt megjegyzem, hogy ha nem is szerették az undergroundban… akkor is oda-vissza tudtuk a Jégre teszleket és széthallgattuk a Zolit. De bizonyos körökben nem volt menő szeretni őt.
Miért te csináltad a Rossz vért?
A VOLT fesztiválon találkoztunk Zolival a backstage-ben. Rötyögtünk, dumáltunk, és mondta, hogy készül a 20 év gengszterrap album, és van egy koncepció, hogy összetesznek bandákat, és arra gondoltak, hogy a Brains meg én lehetnénk együtt. Én meg néztem, hogy oké, jóban vagyok velük, de fura. És mondta, hogy a Rossz vért kellene megcsinálni. Lehetett volna tőlem a Heaven Street Seven is, engem már csak az érdekelt, hogy én csinálhatom meg a Rossz vért. Szövegben hozzátettem a magamét.
Fotó: Neményi Márton
Előfordult, hogy a Závadával egymást cenzúráztátok?
Soha.
Mindenki megírta a sajátját?
Igen. Az AKPH elején egymás mellett ültünk, de a sajátunkat írtuk. Nagyon kevés, elvétve talán két-három esetről van szó, amikor mondtam a Petinek két sort, és ő mondott rá kettőt. És ha megfigyeli az ember, látja, hogy az „závadásabb” két sor.
Kamaszkorodban csináltál olyat, hogy rappeltél a tükörnek?
Nem, és erre azért tudom ilyen gyorsan a választ, mert pont tegnap gondolkodtam azon, hogy mennyire látom az új generációs, popba átszivárgott fiatalokat, akik underground rapperek voltak valamikor, de megtanulták a mozgást. És a nyakamat teszem rá, hogy a tükör előtt gyakorolták.
Dopeman mondta, hogy kisgyerekként otthon magának rappelt a tükör előtt, mert kíváncsi volt, hogy csinálja: tulajdonképpen készült arra, hogy egyszer fellép vele. Nektek mi kellett, hogy színpadra álljatok?
Nem gondolkodtunk koncertben és közönségben. Át akartuk adni a mondanivalónkat, és ennyi. Az elején sokáig megkaptuk az akkor veteránnak számító arcoktól, hogy nagyon jók vagyunk. Miután Ponza azt mondta, hogy magyarul rappeljünk, elkészítettük a demónkat – kazettás korszak volt még, pont a CD-re váltáskor. Aztán CD-re is felkerült a demó, és odaadtuk a haveroknak, hogy hallgassák meg, ők meg a tudtunk nélkül elkezdték másolni és küldözgetni. Az történt velünk, mint korábban a pécsi Mega Sound Systemmel, hogy anélkül lett kultuszunk, hogy tudtunk volna róla. Akkoriban már DJ voltam, a Györemixszel zenélgettem egy buliban. Amikor váltottuk egymást, mondta, hogy van egy rapműsor az EstFm-en éjjel kettőtől hajnal ötig. Kérdezte, hogy bemegyünk-e hozzá. Mondom, persze, viszem a CD-ket. Erre mondja, de nem DJ-ézni, hanem a bandáddal. De honnan tudod, hogy van egy bandám? – kérdeztem, mire mondta, hogy Szegeden mutatták. Nem is értettem, mi van, hiszen csak öt havernak adtam oda a zenét. Éreztem akkor, hogy valami történik. Bementünk a rádióba, és egy este megismert minket mindenki, aki Budapesten rapzenét hallgatott. A demónkat egy 3500 forintos mikrofonnal vettük fel otthon, nem volt technikánk lemezt készíteni, és egy ember is kellett, aki összefogja az egészet. Akkor mondták, hogy a Bobakrome lesz az emberetek, mert ha nem is profi a cucca, attól még nagyon jó füle van. Mondtam már, hogy mi nem szerettük a magyar rapzenéket… az első, ami tetszett, pont Bobakrome-é volt, az Egérklub. Petikével ültünk a Puntóban, és ötvenszer meg is hallgattuk. 2003-ban csináltuk meg az albumot, a gödöllői Trafóban volt egy bulink utána, aztán Pesten a Kultiban, és azonnal eladtunk több száz lemezt. Egy bulink volt, és onnantól kezdve mindig telt házat csináltunk.
Pedig nem voltatok az a buliztató, arcba belebeszélő rapduó.
Néha viccből csináltunk ilyet, hogy tegyétek fel a kezeteket, de aztán inkább nem erőltettük.
A közönség sem csinálta magától.
Ők inkább azért jöttek, hogy velünk együtt elmondják a szöveget. Leghátul is mindenki végig mondta a szövegeinket. Nem kell folyton ugrálni.
Nem volt para először kiállni nagyobb közönség elé?
Be voltunk szarva, de berúgtunk, és kész. Nem akartuk mi ezt. Ki akartuk próbálni, megy-e angolul, aztán kipróbáltuk magyarul. Erre jött a Györemix, és elindult a lavina. Tudtam, hogy van valami mágiánk a Petikével, és hogy ez működni fog. Az idő urait szerettük, vagyis inkább elismertük, mert minőségi dolgot csináltak. Bankos Rapmotele pár hónap különbséggel jött ki.
A Rapmotel alapvetés.
Felléptünk a Szigeten, és Bankosék léptek fel utánunk Az idő uraival. Odamentünk Bobakrome-mal, sátor zárva, kurva sok ember kint. Bementünk, kinyitják az ajtót, és rohannak be az emberek. Na, mondom, jöttek Az idő urait megnézni. Lenyomtuk a bulit, letettük, és a háromnegyed sátor elment. Akkor jöttünk rá, hogy nyolcszáz ember itt ránk volt kíváncsi. Az volt az első visszaigazolás 2005-ben, utána már a Zöld Pardonban léptünk fel, és csak a Quimby csinált nagyobb közönséget nálunk.
Mekkora volt a legnagyobb tömeg?
Nehéz megmondani. Két számot adtunk elő a szólásszabadságos tüntetésen, de az nem saját buli volt, csak két szám, viszont vagy százezren nézték. Saját buli… talán a ZP lehetett a legtöbb.
Az AKPH feloszlásának 2019. január 1-jei bejelentése után szó volt búcsúkoncertről? Mert kifelé nem jött efféle infó.
Nem adtuk meg magunknak azt az igazán ildomos dolgot, hogy búcsúkoncert, mert nem volt jó a hangulat. De a feloszlásról nem akarok beszélni.
Mennyi idő telt el, hogy utána újra színpadra álltál?
Nem sok, és eddig úgy tizenhat fellépésen vagyok túl egyedül. Érdekesen adta az élet, mert amikor még egyben volt a csapat tavaly a Szigeten, Petike elutazott nyáron, ezért akkor életemben először egyedül léptem fel. Kipróbáltam, és azóta is nagyon jól működik.
Rapperként azért inkább téged jegyeztek, a Závada verselős, szavalós.
Az elején inkább az volt. És így is maradt tíz évig, míg ezek a verses szárnypróbálgatásai létre nem jöttek. Aztán a kettő szétvált.
Neked eleve van egy rappelési stílusod, ő meg inkább beszél – így értem.
Igen, én voltam inkább a raparc, ő meg a verses arc. Sok mindenkiben az van, hogy én bunkóbb vagyok.
Fotó: Neményi Márton
Mikor volt a Sziget után a következő AKPH-buli?
Augusztus végén vagy szeptember elején volt az utolsó bulink Felvidéken, ami sok szempontból borzasztóan sikerült. Dorka a babát már hét nappal túlhordta a kiírtnál, ezért minden fellépésemre úgy mentem, hogy bármikor szülhet. Autóval mentem, mondtam a menedzserünknek, hogy úgy írjon minden szerződést, hogy én akár vissza is fordulhatok az autópályáról. Nagyon jó fejek voltak, mindenki leokézta, senki sem mondott vissza bulit emiatt. A gombaszögi fesztiválon viszont nagyon rosszul mentek a dolgok. Elromlott a rendszer, újra kellett indítani a gépet százszor. Hiszek abban, hogy itt már szarok voltak az energiák is. Négyszer próbálta elmondani Petike az első albumunkról az első számot: „Nem kell így járnod, ha nem tudsz így menni.” Négyszer. Ezek jelek. Tudtam, hogy ez az utolsó bulink. Ment a beszólogatás is a színpadon egymásnak. Aztán január elsején a Facebookon bejelentettük, hogy vége.
Ugyanaz a menedzser visz tovább téged?
Igen. Kisebb a büdzsé, de nagyon jók a bulik, felszabadult vagyok. Lesz pár koncert a nyáron (például most pénteken a Fishong on Orfűn – a szerk.), meg vendégeskedés, például Random Tripen. Számokat, közönséget kell most prezentálnom, és akkor minden rendben lesz, jövőre már a fesztiválokra is mehetek majd. De az is fontos, hogy nagyon jól érzem magam koncert előtt, közben és után is.
Ez a megélhetésed fő része?
Igen, a nagy része. Meg van egy lakás, ami megy az Airbnb-n. Az termeli ki azt a lakást, ahol élünk.
Tehát semmi rossz nincs az egyedüllétben?
Furcsa egyedül csinálnom a munkafolyamatokat, mert nincs kit megkérdezzek, hogy mit gondol róla. Régen nagy bizalom volt Petike és köztem, de én voltam az agya az egésznek. Az első lemez egy szám kivételével az enyém, a másodiknak a 75 százaléka, de az egész koncepció, a vizuális megoldások, hogy hogyan menedzseljük – ezeket mind én csináltam. Másban jó a Peti, olyanban, amiben én nem vagyok jó. De amiben jó vagyok, azt a Petike szerette bennem régen, ezért mindig igent mondott az ötleteimre, és azt mondta, nyomjuk. Aztán egy idő után már nem mondtam az ötleteimet, bezárt ez a csatorna köztünk: ez a Márk és az ötletei csatorna.
Azt el tudod képzelni, hogy hónapokra eltűnsz a gyerekkel télen?
Persze, a Dorka is nagy utazó, én is, a gyereknek meg muszáj lesz.
Szeretnétek második gyereket?
Én nagyon szeretnék, Dorka is, de most szeretne pihenni. Minden nagyon jó, de a baba nem jól alszik. Mandula makkegészséges, ügyes, okos, de nagyon rosszul alszik. Dorka tíz hónapja nem aludt három óránál többet egy éjszaka. Nekem persze nem kell kihordanom, így könnyű.
Hol ismerkedtetek meg?
A Facebookon. Munkakapcsolat lett volna ez. Egy AKPH-fotózásra hívtam meg: fülbevalókat csináltunk, és oda akartam elhívni melózni. Hat éve már ennek. Dorka akkor még kopasz volt, és nagyon jól mutattak volna rajta a fülbevalók. De végül nem ő lett a modell, ekkor csak Facebook-ismerősök lettünk. Eltelt pár év, a születésnapján ráírtam, most pedig itt tartunk, ő a menyasszonyom. Négy héttel a megismerkedésünk után megbeszéltük, hogy gyerekünk lesz.
Mi volt az első randin?
Néma randi volt, ezt én találtam ki, hogy így legyen: sütünk-főzünk, de nem ér megszólalni. Nem tudsz se többet, se kevesebbet mutatni, mint amilyen vagy. Dorka átjött, nézelődött a lakásban, röhögcsélt. Utólag elmondta, hogy azért röhögött és mutogatott dolgokra, mert neki is volt ilyen otthon, például meditációs sarok, nepáli zászló. Elvoltunk, kajáltunk, mutatta, hogy finom. Az ember zavarba jön, aztán röhög, de a zavar azért megmarad. Azért találtam ki a néma randit, mert Uma Thurmannek volt egy ilyen jelenete a Ponyvaregényben a kínos csendekről, és beleégett az agyamba, hogy milyen béna dolog a kínos csend.
Fotó: Neményi Márton
Két idegen közt normális.
Igen, de tizenhét napot töltöttem egy thaiföldi kolostorban, ahol megerősödött bennem, hogy nem, a csend egyáltalán nem kínos. Dorka is járt ennél a kolostornál még azelőtt, hogy megismerkedtünk volna. Látta a templom oldalában a fehér ruhás alakokat.
Hogy ért véget a randevú?
Éjfélig egy szót sem szóltunk, aztán éjfél után papíron elkezdtünk beszélgetni. Összesen öt órát volt nálam. Leültünk meditálni stb. Másnap a Deák téren találkoztunk, mert írta, hogy van két színházjegye. Vicces, mert akkor köszöntünk, és be is mutatkoztunk egymásnak. Kiderült, hogy kicsit orrhangja van. Nevettünk. Bárki bármit mondott, megszakadtunk a röhögéstől. Ez volt ugye a második randink, és éreztem is, hogy valami lesz: bennem volt, hogy a gyerekem anyjával voltam most színházban. Pár nap múlva írtam neki, hogy mit csinál december 9–14. között, de hozzátettem, hogy jön velem Lisszabonba. Egy jegyem volt, aztán egész kacifántos módon lett még egy. A volt barátnőmmel, Farkas Franciska színésznővel terveztük a lisszaboni utat. Hét évet voltunk együtt, és nagyon jóban maradtunk a szakítás után is. Azt mondta, odaadja a jegyét, mert látja, hogy nagyon szerelmes vagyok. Át kellett írni a nevet, ennyi volt. Dorka mögöttem ült a repülőn, Franciskával előtte külön vettük meg a jegyet. Öt napot töltöttünk Lisszabonban, és ott jöttünk össze a harmadik vagy a negyedik napon.
Az első randitól kezdve mennyi idő telt el eddig?
Egy hét. Hazajöttünk, és úgy volt, hogy én januárban indulok három hónapra Ázsiába. De inkább itthon maradtam, és most van egy gyerekem.
Én két hónap után házasodtam, értem ezt a tempót.
Minek várni? Amikor összejöttünk, már tudtam, hogy majd elutazom három hónapra, megvolt a jegyem. Dorka mondta, hogy ez fantasztikus hír. Eljött végül az utazás napja, tettem-vettem, apám jött értem, hogy mindjárt kivisz a reptérre. Néztem a papírt, látom, 2017. január 8-a, most meg január 9-e van. Elment tegnap a gépem. Úgy repültem volna, hogy Budapest–Kuala Lumpur–Bangkok, és valamiért a Gmaillel összekötött paypalos oldal a Kuala Lumpur–Bangkok utazást írta be a Gmail-naptáramba. Január 9-re már ott kellett volna lennem. Három hónapos utazást terveztem meg, huszonegy napot töltöttem volna elvonulásban, mondom, úristen. Az úristen három másodpercig tartott, aztán eldobtam a papírt, és hívtam a Dorkát, hogy hol van. Mondja, a Lánchídon. Mondom, gyere vissza, elrontottam a jegyet, nem megyek sehova. Ő akkor épp a befagyott Dunán nézte a jégtáblákat, hogy úszik el az élet. Hogy megjöttem az életébe, minden tök jó, és most azonnal megyek is el a világ másik felére. De maradtam. Nem mondtuk el senkinek a családon kívül, hogy maradtam. Mindenki azt hitte, hogy Ázsiában vagyok, de közben itt voltam Dorkával a Hunyadi János utca 4.-ben.
Kimozdultál?
Nem nagyon. Tél is volt, mi meg eléggé nyári emberek vagyunk, ezért is szoktunk elutazni meleg helyekre télen, hogyha tehetjük.
Akkor nem is bizsereg a lábad, ha meglátsz egy sífelvonót?
Régen talán volt snowboard, túrázás, de ez a városi latyakos szürkeség nem megy.
Egy darab elvonuláson voltál?
Igen, de vissza fogok menni még.
Mi jött azután, hogy itthon maradtál?
Dorkával elkezdtünk utazgatni, mert ő is nagy utazó a munkája miatt is. Őt külföldön fotózták, a fél világot bejárta. Elmentünk Rómába, a Vatikánban vettünk egy indiai jegyet. Úgy utaztunk, hogy nem tudtuk, hova menjünk, csak néztük a megfizethető repülőjegyeket, és ha tetszett, hogy mit dob a gép, megvettük a jegyet. Így mentünk ki Indiába, Új-Delhibe, ahol a tizedik napon kiderült, hogy terhes a Dorka. Már terhes volt, amikor kimentünk, és India nem egy terhes európai nőnek való. A tizedik napon, Pushkar városában Dorka rosszul lett. Azt hittük, hogy a kaja vagy a levegő miatt van, Ázsiában ez nem lenne meglepő. Szereznünk kellett a sivatag szélén egy terhességi tesztet. Egész Indiában egyetlenegy ismerősünk van, egy lány, aki kint él négy éve, és pont Pushkarban. Őt mentünk meglátogatni. „Eszti, teszt van-e?” – kérdeztük. „Persze, nálam mindig van” – mondta. Reggel megcsináltuk, és mondtuk, hogy akkor most át kell programozni az utat. Felhívtuk a nőgyógyászt, hogy mit csináljunk, húzzunk-e haza, és azt mondta, hogy ha higiénikus helyen tudunk lenni, jó a kaja, a környezet és a levegő, akkor maradjunk. Első trimeszterben semmi dolgunk nincs. De át kellett tervezni az utat, mert Indiában nem a legjobb a levegő, és nincs higiénia, ráadásul hiába Dorka kedvence az indiai kaja, rosszul volt a legkisebb adag fűszeres cucctól, úgyhogy elmentünk Nepálba, aminél jobb levegőt nem találni, és tele van organic kajával az egész. Átmentünk Katmanduba, onnan pedig vidékre, Pokhara városába. Elchilleztünk másfél hónapot. Szilveszterkor jöttünk haza, meglepetés voltunk a családnak. Mi is, meg a hír is. Ez van most, ennyi.