Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Sztárok

A harmóniák asszonya: Rachel Portman, az első Oscar-díjas egy férfias szakmában

Árvák hercege, A mandzsúriai jelölt, Csokoládé. Nagy sikerű filmek, felejthetetlen dallamokkal, amelyeket egy decens, brit családanya pötyögött először az otthoni zongoráján.

Mondj egy női filmzeneszerzőt! Legtöbbünket zavarba hozná a felszólítás, kavarognának a fejünkben a szakma híres férfiúi, mint James Newton Howard, John Williams, Hans Zimmer, a legendás Ennio Morricone vagy éppen Guido és Maurizio De Angelis, ám hölgy aligha jutna eszünkbe. Pedig, akárcsak az operatőrök világában, a mozik fülbemászó és a képet hangulatilag erősen támogató, az érzelmeket végletekig befolyásoló zenei aláfestésének boszorkánykonyhájában is számos kiváló nő alkot, nem mindig kapva meg az őket illető figyelmet és elismerést. Közülük is kiemelkedik Rachel Portman, és nem kizárólag azért, mert elsőként nyerte el a szakma legrangosabb elismerését, az Oscar-díjat.

Orgona, brácsa, zongora

Az igazsághoz tartozik, hogy jó pár évvel korábban már elnyerte egy hölgy az elismerést, bizonyos Marilyn Bergman, ő azonban Alan Bergmannal és Michel Legranddal megosztva vehette át az aranyszobrot, így az első önállóan alkotott, eredeti filmzenének járó akadémiai elismerés Rachel Portmané. De ki is ez az ismeretlen, zenéi révén mégis mindnyájunkhoz közel álló hölgy?

„Mindig megpróbálok a filmzenéimhez igazi dallamokat írni. Megtanultam, amikor régen nagy filmeket néztem, hogy ezek nagyon függenek egy jelentős dallamtól, ilyen például A Keresztapa. Ha a dallam tényleg működik a filmben, akkor a zene is jóval több lesz, mint egy egyszerű aláfestés”

– 1996-ban, az Oscar-gála utáni interjúk rivaldafényében mondta ezeket Portman, miután Douglas McGrath rendező Jane Austin-adaptációjának, az Emma című filmnek a zenéjéért átvette a szobrot. Aztán visszautazott Londonba, hogy családja körében háziasszonyi teendőinek áldozzon, és közben megírja pályafutásának újabb mérföldköveit.

Debbie Reynolds színésznő és Rachel Portman az Emma c. filmért járó Oscar-díjjal (Fotó: Steve Starr/Getty Images)

Az 1960-ban, az angliai Haslemere városkájában világra jövő Rachel Mary Berkeley Portmanról hamar kiderült, hogy vonzódása és tehetsége van a zenéhez, már kiskorában több hangszeren játszott. Az orgona- és brácsatudása mellett természetesen zongorázott is, és ezt a hangszert találta legalkalmasabbnak arra, hogy korai kisebb zenedarabjait megszólaltassa. Nem is volt kérdés a családja részéről, hogy támogatják-e leányuk zenei affinitását, így a helyi Charterhouse School középiskola után a University of Oxford hallgatója lett, ott diplomázott zeneszerzésből, hangszerelésből és klasszikus zenéből.

Hugh Granttel Oxfordban

Az Oxfordban töltött évek meghatározóak voltak Rachel számára, ugyanis a kampuszon működött az Oxford Playhouse nevű egyetemi színpad, aminek előadásaihoz szívesen komponált zenéket. Bár a színpadról nem vezet egyenes út a filmzenékhez, Portman mégis hamar belekóstolhatott a mozgókép hangulati aláfestésének varázslatos kulisszáiba, amikor is diáktársai filmet forgattak Privileged címmel, és természetesen a jól ismert és kedvelt lányt kérték fel a komponálásra. Noha az amatőr filmecske nem futott be világkarriert, érdekessége, hogy nemcsak Rachel Portmant indította el a pályáján, de Hugh Grantet is, aki oxfordi diákként volt a főszereplője. Sőt igazából a rendező is szép pályát futott be később, ő volt Michael Hoffman, akinek A császárok klubja és a Változások kora című filmek is köszönhetők.

Az egyetemi évek után, immár diplomás zeneszerzőként Portmannek David Puttnam producer ajánlott munkát a televízióban. A lelkes lány örömmel vetette bele magát az érdekes feladatokba, noha akkor még nem különösebb visszhangot kiváltó tévéfilmek stáblistáján jelent meg a neve, tehetsége viszont szembetűnő volt, és hamarosan egy BBC-szerződés lapult a zsebében. Felsőbb ligába lépett, és bár továbbra is sorozatokhoz és tévéfilmekhez írt zenéket, a legjobb brit rendezőkkel dolgozhatott együtt, és a legkülönfélébb műfajokban csiszolhatta tökéletesre a stílusát.

A BMI filmes díját Del Bryant elnök adja át Rachel Portmannek 2010-ben (Fotó: Lester Cohen/WireImage)

Promenád a gyönyörbe

Bármennyire is jó iskola volt a tévé, Rachel Portman egyre inkább a filmvászonra, illetve a vászon mögé vágyott. A BBC berkeiben megismerte Mike Leigh rendezőt, aki 1991-ben rábízta következő filmje, Az élet oly édes zenei aláfestését. A siker nem maradt el, Hollywood is felfigyelt a brit hölgy ízlésére és szakmai tudására, így a következő évben már az Álomgyárban dolgozott a Lestrapált embereken. Ez egy romkom volt, a műfaj pedig szinte egész pályafutása alatt meghatározta Portman munkásságát – de persze akadtak híres kivételek is.

Egy film elkészítése természetesen csapatmunka, és az egyes alkotók sikere vagy bukása nagyban függ a többiek teljesítményétől. Hiába jó a zene, akkor válik sikeressé és elismertté egy komponista, amikor a film is nagyon jó. Rachelnek a Mennyei örömök klubja hozta meg az igazi áttörést 1993-ban, ami bár többnyire ismeretlen, távol-keleti alkotók és színészek közreműködésével készült, mégis végighaknizta a világ filmfesztiváljait, mindenütt pozitív kritikákat bezsebelve. Rachel Portmant ettől fogva az érzelmes zenéket alkotó szerzők közé skatulyázták be, amiből Alan Parker Promenád a gyönyörbe című kasszasikere rántotta ki. Olyan hatalmasságok szerepeltek benne, mint Anthony Hopkins, Matthew Broderick, Bridget Fonda vagy John Cusack.

Csokoládé és Polanski

A kilencvenes évek közepén Portman ingázott London és Los Angeles között, közben férjhez ment az olasz producerhez, Uberto Pasolinihez. Az 1996-os Oscar-díja senkit sem ért meglepetésként a szakmában, mégis hangosan ünnepelték az első hölgyet az akadémia által jutalmazott komponisták között. Maga a film, Douglas McGrath Emmája nem volt ugyan kiemelkedően jó vagy különleges alkotás, a zenéjét azonban rögtön kiadták a nagy lemezkiadók. Portmanre pedig felfigyeltek a drámai filmekben utazó rendezőlegendák is, Jonathan Demme-mel rögtön három filmet készített: Rabszolgalelkek, Charlie kettős élete és A mandzsúriai jelölt. Ezt követte többek közt Lase Hallström filmjének, a Csokoládénak a zenéje, amivel élete és pályafutása legnagyobb szakmai és közönségsikerét érte el. A Juliette Binoche, Judi Dench és Johnny Depp nevével fémjelzett mozi tagadhatatlanul a zenéje miatt is vált klasszikussá, jött is érte a következő Oscar-, Golden Globe- és Grammy-jelölés.

A kis herceg és a klasszikus hangzás

Rachel Portman mindig is zeneszerzőnek és nem kifejezetten filmzene-szerzőnek tartotta és tartja magát, amikor csak tud, igyekszik a mozi varázsán kívül is maradandót alkotni. Antoine de Saint-Exupery klasszikus remekművéből, A kis hercegből írt operájával 2003-ban mutatkozott be Houstonban, és csakhamar körbejárta a világ leghíresebb operaszínpadait. 

Portman egész munkásságára, így a filmzenéire is jellemző a klasszikus hangzás, az elektronikus zenei keveredés kerülése. Akárcsak a hetvenes-nyolcvanas évek két nagy mestere, John Barry és Georges Delerue, Rachel is a sajátos, bensőséges hangvételű és érzelemgazdag romantikus zenében járatos elsősorban, munkái legtöbbjére talán a „szenvedélyes” jelző süthető rá leginkább, ha már… Ahogy az több említett filmjéből, így az emblematikus Csokoládéból is egyértelműen kiderül, Portman zenei hitvallásának központi eleme a jó téma. Éppen ezért jellemzően komponál egy, a filmmel szorosan összefonódó, fülbemászó vezérdallamot, és ezt sokféleképpen díszíti, variálja.

Rachel Portman zeneszerző a A Brit Birodalom Rendjének kitüntetésével a Buckingham-palota előtt (Fotó: Photo by Dominic Lipinski/WPA Pool/Getty Images)

A mester és követői

Rachel Portman jövőre betölti a hatvanat, de közben aktív, és sokat dolgozik. Karrierje és életműve nemcsak önmagában jelentős, de ráirányította a figyelmet a női tehetségek gyakran még mindig nem kellő mértékű elismerésére. A klasszikus zene halhatatlanjainak korában még nem sok lehetőségük volt a hölgyeknek az önkifejezésre, napjainkban azonban egyre inkább utat mutatnak az „elférfiasodott” szakmákban, művészeti ágakban is. Hollywoodban is elindult valami, hiszen azon túl, hogy olyan sztárok, mint Benedict Cumerbatch kiállnak a női alkotók fizetésének egy szintre hozásáért, csendben feltűnnek a stáblistákon az alkotó hölgyek nevei. Az idén kora tavasszal bemutatott Marvel kapitány zenéjét Pinar Toprak szerezte, ő az első nő, aki a Marvel-univerzum blockbusteréhez komponálhatott. Nagyon termékeny, és évi több filmjével igen foglalkoztatott zeneszerző Catherine Joy, aki például a Wild Wild Country vagy a The Gardener zenéjét írta. Roppant fiatal és tehetséges az Izraelből Hollywoodba igazolt Nami Melumad is, akinek 131 kredit áll a neve mögött az adatbázisban, olyan filmekkel, mint a Miss Arizona

Természetesen, mint az élet megannyi területén, nem az dönti el, jó-e, sikeres-e valami, hogy nő vagy férfi alkotta, hanem a nemtől teljesen független tehetség. Rachel Portman élete és munkássága mégis felhívta a figyelmet már évtizedekkel ezelőtt arra, hogy egy-egy férfiak uralta szakmában vagy művészeti ágban bizony egyformán érdemes és kell is odafigyelni hölgyekre és urakra.

Címlap

top