Győrfi Pál az Országos Mentőszolgálat szóvivőjeként már bő másfél évtizede bűvöli el a magyar médiafogyasztókat megnyerő, bonvivános külsejével, korrekt tájékoztatásra termett kellemes baritonjával és mindig magabiztos fellépésével. Nem csoda tehát, hogy az elmúlt néhány hónapban ő lett itthon a járvány elleni küzdelem egyik első számú arca, vagy afféle kabalafigurája; a vicces (vagy kevésbé vicces) mémekben szereplő popkulturális ikon, illetve a megbízható, rokonszenves, nyugalmat és szakértelmet sugárzó régi ismerős, aki ha azt mondja, hogy maradjunk otthon, akkor otthon is maradunk.
Ennek megfelelően Győrfi Pálról mostanában tényleg mindent leírtak, amit csak le lehetett (mi is), azonban mozgalmas karrierjének egyik izgalmas állomásáról már ritkábban szokott szó esni, inkább csak amolyan jópofa kuriózumként kerül elő időnként – már ha egyáltalán előkerül.
Győrfi Pál otthonmaradásra int minden magyart
Pedig fontos lenne végre rögzíteni a tényt, miszerint
az Országos Mentőszolgálat közkedvelt szóvivőjének , valamint az ő egykori zenekarának, a Madártejnek köszönhetjük a nyolcvanas évek – minden túlzás nélkül – egyik legjobb magyar popszámát.
A Madártejet a budapesti Veres Pálné Gimnázium tanulói alapították 1983-ban; erről még az Ifjúsági Magazin is beszámolt egy nyúlfarknyi hírben, amelyhez egy nem túl jó minőségű képet is mellékeltek:
A Madártej az Ifjúsági Magazinban, a szinti mögött a kamaszbajuszos Győrfi Pál
A zenekar-alapítás láza elérte a Veres Pálné Gimnáziumot is; múlt év derekán alakult meg Madártej néven önálló rockegyüttesük, amely az év elején sikerrel mutatkozott be Óbudán, a Várkonyi György Ifjúsági és Úttörőházban, a középiskolások tehetségkutatóján. A képen látható Győrfi Pál orgonista, Kanyó Péter basszusgitáros és Földes Tamás énekes mellett a zenekar tagja még: Halga István gitáros és Halga Tamás dobos.
A biztató kezdés után aztán valahogy ennyiben maradt a dolog. A Madártej még egy ideig koncertezgetett az osztálytársak, a haverok és a haverok haverjai előtt, majd szép csendben – bizonyára nem százezrek bánatára – feloszlott, és mindenki ment a maga dolgára, ahogy a gimis együtteseknél ez általában lenni szokott.
Ám a Madártej egyetlen (?) fennmaradt dala (amelynek valószínűleg az a címe, hogy Lárvává válva, habár ebben nem vagyunk biztosak) már korántsem egy sima gimnazista produkciót mutat, sőt.
Erről van szó:
Akkoriban, a nyolcvanas évek elején számos punkzenekar működött az országban: ezek többnyire csak rövid ideig léteztek, és gyakorlatilag egyik sem jutott el a nagylemezig (vagy akár a kislemezig), mivel a kommunista kultúrpolitika kereti közé nem fért be az ilyesmi. Szóval leginkább csak rossz, vagy még annál is rosszabb minőségű, sistergő-csörömpölő demófelvételekről ismerhetjük a korszakot, aminek persze kétségkívül van valami sajátos bája, de azért mégsem az igazi. Közös pont még, hogy az akkori együttesek általában gyors, dühös, agresszív, zsigeri zenét játszottak – a kísérletezgetés majd inkább az évtized második felében lesz jellemző.
Ehhez képest a Madártej kicsit máshonnan közelítette meg a dolgot. Igaz, alapvetően a Lárvává válva is egy nyaktörő tempójú, kompromisszummentes, zajos és fésületlen punkszám, viszont a végeredmény mégsem valami dühödt köpködés, hanem annál jóval artisztikusabb, zaklatottabb, ugyanakkor fülbemászóbb és frissebb megszólalású is; egy igazi hidegháborús popsláger (lehetett volna), ami ráadásul tagadhatatlanul kelet-európai, a kifejezés legjobb értelmében.
Hasonló szemléletű, ún. posztpunk-, szintipunk- vagy artpunk-zenekarok már évek óta működtek Észak-Amerikában, Nyugat-Európában, illetve a szocialista országok közül elsősorban Jugoszláviában és Lengyelországban, de Magyarországon – egy-két kósza próbálkozást leszámítva – ez az egész valamiért nem nagyon vert gyökeret – úgyhogy a Lárvává válva már csak ezért is megérdemli a figyelmet.
A Madártej zenekar koncert vagy beállás közben (fotó: Fortepan/Urbán Tamás)
De amúgy is irtó jó szám: különösen az idegbeteg szintetizátort (ez ugyebár Győrfi Pál érdeme) és az énekes (Földes Tamás, ma az Operettszínház vezető színésze) kétségbeesett, szorongásos előadásmódja emelik magasan az átlag fölé. Nyilván kihallható belőle a külföldi előképek hatása is, de ezt mit sem von le a dal értékéből, sőt kifejezetten menő, hogy a Madártej ennyire érezte a korszellemet (jó, egy icipici csúszással).
Győrfi, aki amúgy zenészcsaládban született, egy pár évvel ezelőtti interjúban a műfaj egyik legegyénibb megszólalású zenekarát, a brit Stranglerst nevezte meg inspirációként, ami egyébként nem is rossz párhuzam (szomorú apropó, hogy a zenekar iskolateremtő billentyűse, Dave Greenfield épp két hete halt meg koronavírusban). De említhetnénk akár a manchesteri Magazine-t, a floridai Futurisket, a fiumei Termitit és még egy sor zenekart a világ minden tájáról; nem biztos, hogy Győrfiék ismerték ezeket (sőt, valószínűleg nem), csak egyszerűen ez a hangzás, ez az attitűd abban pár évben valahogy benne volt a levegőben. Nálunk pedig alighanem a Madártej tudta legjobban hazai környezetbe adaptálni.
A 24.hu-n épp tegnap jelent meg egy hosszabb interjú Győrfi Pállal, amelyben szóba kerül az egykori zenekar is.
Dehogynem, folyamatosan [felmerül a zenekar újjáalakulásának gondolata]. A basszusgitáros, Kanyó Peti itt lakik Óbudán, vele szoktam leggyakrabban beszélgetni a régi tagok közül, mindig előjön, hogy csináljunk legalább egy számot. Amikor aktívak voltunk, akkor is tudtuk, hogy amit csinálunk, nem tekinthető komoly produktumnak. Ez inkább az örömzenélésről szól, de azért mindig eljátszom a gondolattal, hogy majd egyszer összerakunk egy jó zenét.
Hát, ha egyszer végre teljesen elvonul a járvány, és már teljes gőzzel üzemelnek a klubok, talán érdemes lenne megcsinálni azt a Madártej-reuniont. Annál jobb alkalom úgysem adódik.
