„Szeretnék mindenkit megnyugtatni; a film százszor jobb, mint a regény” – írta Rogert Ebert, a világhírű, ezzel együtt hírhedten szőrösszívű filmkritikus a Love Storyról, alig valamivel a film 1970-es bemutatója után. Az ítész a meglepően pozitív kritikát – amivel már akkoriban is igencsak egyedül volt kollégái között – egyébként azzal kezdte, hogy több bekezdésen keresztül ekézte a romantikus film alapjául szolgáló, azonos című Erich Segal-regényt, amit Ebert szerint legjobban „egy Hemingway-regény paródiájának és egy instant levespor használati utasításának szerelemgyerekeként” lehetne leírni.
Vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy a kritikus finoman szólva sem rajongott a Love Story alapjáért: Segal történetmesélését száraznak és érdektelennek, az általa megálmodott karaktereket pedig üresnek és semmitmondónak találta. A regényből készült filmet mindezek ellenére sem húzta le, sőt! Mint írta, a Love Story rendezőjének – Arthur Hillernek – sikerült anélkül megmentenie a filmet, „hogy a regényhez képest bármi lényegesen változtatnia kellett volna.”
Ebert szerint Hillernek köszönhető, hogy a történet szempontjából fontos karakterek – leginkább Oliver és Jenny figurája – megteltek élettel, és az is, hogy a filmben szerepelnek azok a történetvezetési finomságok, amik Segal regényéből kimaradtak. A filmkritikus szerint azzal sincs különösebb baj, hogy a Love Story nyíltan „3-4-5 zsebkendős film. Míg egy thrillernek az a célja, hogy borzongasson, a Love Storynak az, hogy megríkassa a nézőjét” – írta, majd hozzátette, a drámai végkifejlet ellenére úgy érzi, Hiller filmje mégsem a halálról, sokkal inkább az életről szól.
„Mintha rám írták volna Jenny szerepét”
Szerencsére, a feljebb már említett Segal-regény nem mindenkiben keltett olyan viszolygást, hogy 15 perc után undorodva dobja félre. A Love Story női főszereplője, Ali MacGraw például rajongott a könyvért (melynek szerzőjét egy egyetemi projekt kapcsán személyesen is jól ismerte) olyannyira, hogy ahogy a végére ért, azonnal elkezdte újraolvasni. „A történet vége felé már szívből zokogtam, annak ellenére, hogy addig egyáltalán nem tartottam magam egy könnyen elérzékenyülő embernek” – mesélte a színésznő a Town & Country magazinnak adott interjújában.
A film bemutatójának 50. évfordulója alkalmából készült hosszú beszélgetésből az is kiderült, MacGraw is kellett ahhoz, hogy a sokat emlegetett Segal-könyvből végül film lehessen: az akkor még kezdő színésznő vette rá ugyanis a film későbbi producerét, Robert Evanst (aki történetesen a vőlegénye volt abban az időben), hogy filmesítsék meg a regényt. Később kiderült, Ali nem csak a megható szerelmi dráma miatt ragaszkodott a megfilmesítéshez: évekkel később elárulta, rengeteg közös vonásuk volt Jennyvel, úgy érezte, a szerepet neki írták.
„Mindketten tele vagyunk energiával, és pontosan ugyanannyira vagyunk szókimondóak” – mondta, majd hozzátette, ahogy Evans is rábólintott a filmre, neki is álltak megkeresni Ali MacGraw leendő partnerét. Ryan O’Nealt végül 1000 jelentkezőből választották ki Oliver szerepére.
„A csókjelenet után biztos voltam benne, hogy megkapom a szerepet”
Ezt pedig már az a Ryan O’Neal nyilatkozta a Town & Countrynak, aki soha egyetlen percig sem titkolta, hogy a kémia nemcsak a vásznon, de a való életben is működött közte és partnernője között. „A mai napig őrzöm azokat a leveleket, amiket a Love Story forgatása alatt váltottunk” – vallja be a színész, majd hozzáteszi, dacára az aktív levelezésnek és annak, hogy a forgatás idején, esténként időről-időre megpróbált bejutni kolléganőjéhez, a kapcsolatuk végig baráti, de cserébe szoros maradt. „Az exfeleségeimmel nem ilyen szoros a kapcsolatom, mint Alival” – viccelődött O’Neal.
A szélsőséges hangulatváltozásai, valamint az évek során jobbára alkohol- és drogproblémái, mintsem kiemelkedő alakításai miatt hírhedtté váló színész, aki néhány éve azon iparkodik, hogy egyenesbe hozza karrierjét, a lapnak őszintén bevallotta, a legjobb dolog volt, ami csak történhetett vele, hogy annak idején megkapta Oliver szerepét. „Jó dolog volt filmsztárnak lenni, még ha csak néhány pillanatig tartott is” – vallotta be, majd elárulta, az ismertség csak hosszú évekkel a Love Story bemutatója után vált teherré a számára: „Akármelyik pontjára mentem a világnak, akármelyik országban voltam épp, ha beléptem egy étterembe, a zenekar hirtelen a Love Story főcímdalát kezdte el játszani. És ebbe azért bele lehet fáradni egy idő után.”
A most 79 éves O’Neal egyébként úgy emlékszik, függetlenül attól, hogy 1000 jelentkezőt kellett maga mögé utasítania, hogy eljátszhassa Olivert, a castingot követően azzal a tudattal ment haza, hogy megkapta a szerepet. „Egy csókjelenetet kellett előadnom Alival, a jelenet pedig olyan szenvedélyesre sikerült, hogy szinte biztos voltam a sikeremben. Egy ismerősöm – aki szintén jelen volt a válogatáson – csak jóval később merte elmondani, hogy Ali minden jelentkezővel pont ugyanennyire szenvedélyes volt, mint velem.”
„Arra számítottunk, legalább a szerző tudja, mit jelent a leghíresebb mondat”
Miközben az 1970-es Love Story a kritikusoknál csúnyán lebőgött (nemcsak a bemutatás évében, de ma sem ciki kifigurázni a film naivitását), a közönség valósággal rajongott érte. Néhány héttel a bemutató után már igazi kasszasiker volt, a következő hónapokban pedig 130 millió dolláros bevételt és 7 Oscar-jelölést termelt a készítőinek. Az, hogy a kis költségvetésű film ráadásul még a Paramount Picturest is megmentette a biztos anyagi csődtől, már tényleg csak hab a tortán.
Ahogy az is, hogy a Love Story sikere mindmáig töretlen. Ahogy arra Ryan O’Neal rá is mutat, még a benne szereplő házasságnál is időtállóbbnak bizonyult. „Persze, megfelelő érettséggel azért belátható, hogy a Love Story fiataljainak impulzív kapcsolata igencsak távol áll a romantikus ideáltól” – mondja, majd sejtelmesen hozzáteszi, a kritikusoknak nem csak ebben az egy dologban volt igazuk a filmet illetően.
Ami pedig a film egyik legismertebb és legtöbbet idézett mondatát, vagyis „A szeretet azt jelenti, hogy soha ne kelljen azt mondanunk: sajnálom” –ot illeti, erről a most 81 éves Ali MacGraw a Town & Countrynak azt mondta, ha több tapasztalata van a forgatás idején, visszautasította volna, hogy el kelljen mondania. „Leginkább azért, mert nincs semmi értelme. Egyáltalán nem jelent semmit” – mondja, majd hozzáteszi, O’Neallel mindketten remélték, hogy ha valaki, legalább a szerző meg tudja mondani, mit jelent a kritikus mondat. De csalódniuk kellett. „Benne volt a szövegben, ezért felhasználtuk, de fogalmunk se volt, hogy mit jelent. Arra számítottunk, hogy a szerző tudja. Pedig nem.”