Láttam az Instagram-oldaladon, hogy szomorúan búcsúztál a Pázmány bölcsészkarának piliscsabai campusától. Hozzád hasonlóan én is másfél évig jártam oda. Miért csak másfél évig voltál ott?
A nővérem és az unokanővérem is odajárt, szóval nálunk szinte családi hagyomány volt a Pázmány. Szerettem azt a campust, jó volt kint lenni, volt ott egy erős baráti társaságom. Nem volt túl jó az átlagom, 2,3, szóval nem tartoztam az erősebb tanulók közé, de a közösséget nagyon szerettem. Tényleg egy óra volt, hogy kiérjen oda Budapestről az ember, de ott lenni egy csoda volt. Amikor meghallottam a hírt a bezárásáról, az volt az első gondolatom, hogy mekkora élet volt ott, amikor én még oda jártam. Nem értem, hogy lehetett egy ilyen csodás campust úgy leépíteni, hogy már csak nagyjából százan lézengjenek kint. A végén már nulla élet volt ezekben az épületekben. Valamit jól elcsesztek az elmúlt tíz évben. Egy önálló kis város volt Piliscsabán belül, egy külön kis kolónia. Még a Megasztár előtt kezdtem el oda járni, és még pázmányos voltam, amikor részt vettem a műsorban. Emiatt akadtak el a tanulmányaim, és elkezdtem dolgozni a Jóban Rosszban szereplőjeként is, ahol mindennap forgatni kellett. Plusz ott volt még a zene is. Gondolkodtam a levelezőn, de az már nem volt ugyanolyan. Szombat reggel odamentem nyolcra, és négyen ültünk, ráadásul nem a kortársaimmal, mint a nappali tagozaton. Idővel elvesztettem a motiváltságom.
Puskás Peti (Fotó: Panamy)
Sosem zavart, hogy félbehagytad a tanulmányaidat? Nem érezted úgy, hogy hiányzik az életedből a tanulás?
Dehogynem, abszolút. Minden tavasszal vagy nyáron átnézem, hová lehetne felvételizni levelezőre. Időről-időre megfordul a fejemben a továbbtanulás, nem vetem el, hogy egyszer még újra az iskolapadban üljek. Ugyanakkor nemrégiben elvégeztem az Aranykalászos gazda tanfolyamot, tehát mondhatom, hogy valamilyen papírom azért van. (nevet) Úgy voltam vele, hogy végül is van egy kis nyaralóm szőlővel, meg egyébként is érdekel a kertészet, a mezőgazdaság meg a természetvédelem, így hasznomra lehet ez az OKJ-s tanfolyam.
Nekem úgy tűnsz, mint aki folyamatosan tanul valamit, még ha ezt nem is az iskolapadban teszed.
Az elején bele akartam kóstolni mindenbe, és úgy voltam vele, hogy vagy találok magamnak benne valamit, vagy nem. Mostanra azonban rájöttem, hogy sikereket mindig azáltal tudtam elérni, hogy nagyon tudok koncentrálni. Megtanultam a saját bőrömön, hogy minden szakmát meg kell tanulni, és ha már elsajátította az ember a fortélyait, onnantól kezdve sokkal egyszerűbb csinálni. Motiváltabb vagy, hogy napról napra jobban csináld. Az elmúlt tizenöt évben rájöttem, hogy tanulni és figyelni kell. Ellesni az idősebbektől és tapasztaltabbaktól, hogyan csinálják a napi rutint, és mi az, amitől kitűnők lesznek.
Neked kik voltak a mentoraid?
Majdnem mindent Novák Péternek köszönhetek, tőle rengeteget tanultam. Tilla is fontos volt, pedig róla korábban azt hittem, hogy csak egy „vicces forma”, aki jópofizik a kamerák előtt. Ahogy a Megasztárban néztem őt, láttam, hogy jóval több ennél, egy iszonyatosan felkészült csávó, aki mindig képben van, és minden részét ismeri a televíziózásnak. Fontos volt még Szigeti Ferenc bácsi, aki akkoriban a Universalnál volt művészeti vezetőm. A Karthágó menedzsere volt, és amíg mindenki bulizott, ő a telefon mellett ült és intézte a zenekar ügyeit. A legnagyobbakról rendre kiderült, hogy a sikerüket nemcsak a tehetségüknek köszönhetik, hanem annak, hogy mellette rengeteget tettek is érte. Valószínűleg ezért csinálok ennyi mindent, és emiatt szeretek elmerülni a részletekben.
A tehetség hiánya a szakmádban pótolható szorgalommal?
Muszáj ott lennie a tehetségnek is. Amikor az X-Faktorban ülök, gyakran hatalmas örömmel nézem, hogy milyen tehetségesek egyes versenyzők. Aztán ugyanennyire szomorú vagyok, ha azt látom, hogy valaki elherdálja. A tehetség fontos, de sajnos vagy nem sajnos, nem szabad megelégedni vele. A 2010-es generáció tagjaival – Istenes Bence, Fluor Tomi vagy Éder Krisztián –, akikkel együtt kezdtem a szakmát, abban hasonlítunk egymásra, hogy egyszerre voltunk a saját ügynökeink, kritikusaink és a karrierünk tervezői, irányítói is. Mindig új feladatokat kerestünk és találtunk magunknak. Tudtuk, hogy időnként meg kell újulni, és figyeltük, hogy mi az, amit a nálunk fiatalabbak jobban csinálnak, és ezekből szemezgettünk. Tomi a szólókarrier után megcsinálta a WellHellót, és nálam is ugyanez volt a The Biebersszel: felismertük, hogy már más szelek fújnak, és minket is más kezdett el érdekelni.
A tehetség fontos, de nem szabad megelégedni vele (Fotó: Panamy)
Szerinted miért lehet az, hogy a Megasztárból érezhetően többen tudtak befutni, mint az X-Faktorból, és nemcsak az évadok nyerteseinek jöhetett össze a hosszabb távú siker?
A Megasztárnak azért volt egy komoly előnye: nem volt még ennyire teli a piac. És nekem személyesen is volt egy nagy előnyöm: utánam pont kimaradt egy év, így volt egy évem arra, hogy kiépítsem a saját karrieremet, és ne legyen a konkurenciám egy új, szőke kissrác, aki épp akkor mutatja meg a tehetségét. Azt gondolom, hogy a Megasztárt kicsit megszépítik az emlékeink. Ha megnézek most egy régi Megasztárt, azt látom, hogy ez a műsortípus rengeteget fejlődött azóta, és nagyon sokat fejlődtek a jelentkezők is. Akikről akkor azt gondoltam, hogy mennyire csodálatosan tudnak énekelni, egy mostani műsorból valószínűleg nagyon gyorsan kipotyognának. Ma már más az igényszint, a gyerekek megtanultak énekelni. Tudják, mivel kell előrukkolni ahhoz, hogy esélyük legyen a bejutásra. Szerintem az X-Faktor is sok olyan embernek adott lehetőséget, akik később meg tudták vetni a lábukat ebben a szakmában.
Énekesként ismerhettünk meg. Mikortól tekintesz magadra televíziós személyiségként?
Én már a Jóban Rosszban idején azt éreztem, hogy kezdek tévés személyiség lenni. Rengeteg műsorban szerepeltem, és azt éreztem, jól szerepelek bennük. Ezt értsd úgy, hogy élveztem a a forgatásokat. Bíztam benne, hogy egyre több olyan feladatot kaphatok, amiben meg tudom mutatni a személyiségemet, a gondolkodásomat és a kreativitásomat. Az igazi áttörést azonban kétségkívül az X-Faktor jelentette, és abból is a második évadom. Akkor éreztem azt igazán, hogy azt mutatom a tévénézőknek, amilyen valójában vagyok. A tévézés szerintem akkor működik, amikor elengeded azt, hogy ez egy munka, ahol teljesíteni kell. Annak megy, aki önmaga tud lenni, mert minden más ledobódik a tévéképernyőről. Tilla vagy a többi régi tévés arc is azért működik ilyen jól, mert természetesek tudnak maradni munka közben. Műsorvezetőként most, az első Való Világgal értem be. Amikor elindul a felvétel, már nem váltok, és leszek Puskás Peti, a műsorvezető, hanem az a Puskás Peti maradok, aki a hétköznapokban is vagyok.
A tévézés szerintem akkor működik, amikor elengeded azt, hogy ez egy munka, ahol teljesíteni kell (Fotó: Panamy)
Az évek során részt vettél néhány olyan produkcióban, ami kicsit ciki volt, ezek mégsem égtek rád. Hiába szerepeltél ciki produkciókban, te sosem lettél ciki. Ez is a természetességednek köszönhető?
Nem tudom, konkrétan mire célzol, de szerintem csak akkor tudunk jók lenni egy dologban, ha közben rengeteg más dolgot is kipróbálunk. Nagyon szeretem a régi tévéfelvételeket nézni a hatvanas, hetvenes meg nyolcvanas évekből, és azt vettem észre, hogy a nagy legendáink is mennyi gagyiságot vállaltak. Ez az, amit megszépít az idő: ezekre már nem emlékszünk, csak a nagy dolgokra. Ahhoz, hogy a legnagyobbjaink ismertek és népszerűek legyenek, valamint sok emberhez eljussanak, meg kellett alapozniuk a népszerűségüket, és ehhez a nagy művek mellett szükség volt a könnyed limonádékra is. Ha ilyen munkát vállalok, arra gondolok, hogy bíznom kell a személyiségemben, és abban, hogy a szüleim jól neveltek, jól át tudom látni a helyzetet, ahogy abban is, hogy azon értékek szerint tudok létezni a műsorban, amikben felnőttem, és képes vagyok magamra kívülről rálátni. Bogival néha magunkra keresünk a YouTube-on, és azért szoktunk nagyokat nevetni a régi dolgainkon. Akadnak azért ott halálosan ciki felvételek. (nevet) Néha mellé kellett lőni, hogy máskor meg célba találjunk. Az X-Faktor versenyzőinek is azt szoktam mondani, hogy a lehetőségekre le kell csapni. Ha nem jön össze, legfeljebb tanulnak belőle.
Legutóbb az Álarcos énekesben húztál egy igazán meglepőt azzal, hogy a Röfi jelmezébe bújtál. Mesélnél arról, hogy kerültél a műsorba, és milyen volt ezt megélni belülről?
Érdekes, mert a két évad során nem vetődött fel, hogy én is álarc mögé bújjak. Aztán egyik pillanatról a másikra szóltak, hogy mit csinálok holnap, mert van egy ötletük, és így kerültem a Röfi jelmezébe, miután kiderült, hogy Liptai Claudiának pozitív lett a koronavírus tesztje. Ugyan kértem egy kis gondolkodási időt, de gyorsan rájöttem, hogy ezen nincs mit gondolkodni, hiszen szeretem a kihívásokat és a meglepő dolgokat, ez pedig az volt. Női ruhába bújni nemcsak énekesi, hanem színészi kihívás is volt, ami különösen vonzóvá tette. Heteken keresztül kellett elhitetnem az országgal, hogy nő vagyok. Az első fellépés előtt iszonyatosan izgultam, mert ha rögtön az elején kibukik, hogy valójában férfi vagyok, akkor oda az egész játék és oda a játék élvezete. Aztán láttam rajtuk, hogy csajnak hisznek, és ez még motiváltabbá tett: tudtam, hogy innentől kezdve lehet vadul játszani, és még pár lapáttal rátenni a nőciségre. Izgatott voltam, milyen fejet vágnak majd a lelepleződésemkor. Zavarba is jöttem, mert amikor levettem a maszkot, egy darabig nem tudtak megszólalni, nem hittek a szemüknek. Én meg álltam ott, mint egy kiskutya, aki nem tudta, hogy most ezzel rosszat vagy jót tett. Aztán megszólaltak, és onnantól tudtam, hogy ez nagy siker. Hatalmas öröm volt ez a pár hét, néha majd megfulladtam a nevetéstől a maszk alatt.
Senki se jött rá a környezetedben a titkodra?
Egyedül anyukám gyanakodott. Amikor először megjelent az új Röfi a tévében, ő rögtön hívott, hogy „Peti, hol vagy? Nem te vagy a Röfi a tévében?” Persze mondtam, hogy nem. Vicces volt, mert a leleplezés napján átmentünk hozzájuk, és velük néztük a műsort, anyukám meg mondogatta, hogy szerinte a Gallusz Nikit rejti a Röfi álarc. Nagy sikerélmény volt, hogy végül őt is sikerült megvezetnem. A lelepleződésemkor felállt, és nem akart hinni a szemének. Sírt és sikongatott egyszerre. (nevet)
Puskás Peti volt a Röfi jelmez alatt (Fotó: RTL Magyarország)
Mit gondolsz, idén lesz újra X-Faktor? Te szeretnéd folytatni mentorként?
Nagyon bízom benne, hogy maradunk. Ez egy olyan tévés produkció, ami az ember életében egyszer adatik meg. Nyilván nagy fájdalom lenne, ha nem lennék benne, mert véget érne egy fejezet az életemben, és ez a fejezet a tévézés csúcsa. Ha meg véget ér… végül is négy évet benne voltam, és imádták az emberek a négyesünket. Az meg külön szerencse, hogy az utolsó évben Bogi ült be mellém, mert azóta is csodálatos szerelemben vagyunk. Fantasztikus volt látni, hogy az X-Faktor mindennapi témává vált, végül is erről szól a tévézés. Tápláljuk a közbeszédet.
Bár nem vagytok zenészduó, Bogival mégis egyfajta duóként működtök, és a magánéletetek mellett a szakmai életetek is sokszor egybefolyik. Még a közösségi médiában is gyakran népszerűsítitek egymás produkcióit. Mintha mindketten nem egy-egy, hanem két karriert egyengetnétek. Tudatosan alakítottátok így?
Pont nemrég mondta egy kollégánk, akivel nem vagyunk mindennapi kapcsolatban, hogy „Ti mennyire egymásra találtatok. Ez valami hihetetlen!” Ezzel a gondolattal kelek mindennap. Ahhoz képest, hogy milyen év volt ez mindenki számára, nekünk mégis rengeteg örömet okozott, mert jó volt együtt lenni. Nyilván gondoltam, hogy sok hasonló tulajdonságunk van, hiszen ezért is tetszett meg Bogi, de azt nem gondoltam, hogy ennyire sok. Mindent meg tudunk beszélni egymással, és ha valamelyikünk gödörben van, a másik ki tudja segíteni őt onnan. Imádunk együtt lenni. Azt gondolom, hogy valami egészen fantasztikus csillagzat alatt született ez a kapcsolat. Dolgozunk rajta, hogy ez így folytatódjon. Reméljük, hamarosan visszaáll a világ, és a melónkat is folytathatjuk úgy, ahogyan abbahagytuk.
Ilyen körülmények között lehet előre tervezni ezt az évet? Van fogalmad róla, milyen munkáid lesznek 2021-ben?
Mostanság mindennap eszembe jut, hogy hála az égnek, hogy van a ValóVilág 10 powered by Big Brother, mert enélkül fogalmam sincs, mi lenne. Nyilván malmoznék otthon, vagy valami mást kéne csinálnom, bár nagy gond nincs, mert hálistennek, spórolós ember vagyok. Most jönnek át a zenésztársaim, hogy írjunk új dalokat, emellett pedig a fénytechnikát intézem, mert arra számítok, hogy nyáron már lesznek koncertek, és erre elő kell készülni. Persze így is vannak hullámvölgyek, mert hiába írjuk a dalokat, a közönségtől nem jön a visszajelzés a koncerteken, és emiatt olykor én is el tudom veszíteni a motivációmat. Sajnos nincs hová sietnem. A színház is ilyen. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogyha majd megnyílnak a termek, rögtön özönleni fognak a nézők, de ha abból indulok ki, hogy amikor ősszel nyitva voltunk, a vége felé már egyáltalán nem jöttek annyian, akkor nem biztos, hogy szerencsés elbízni magunkat. Szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban. Próbálok úgy viselkedni, mint huszonöt éves koromban, amikor nem volt munkám, és vártam, hogy egyszer csak újra kapjak egy lehetőséget. Akkor az önsajnálatból azzal húztam ki magam, hogy elkezdtem zongorázni tanulni meg gitározni, és egy héten háromszor énekórára jártam. Amíg nem volt munkám, képeztem magam. Ahogy akkor, úgy most is önbizalommal és még nagyobb tudással szeretnék visszatérni a színpadra.
Nem gondolod, hogy a járvány végével az emberiség a múlt század dübörgő húszas éveihez hasonlóan éveken át fog majd féktelenül bulizni?
Abban biztos vagyok, hogy olyan évek várnak ránk, amikre nem nagyon számítunk. Döbbenetes technikai és társadalmi változások jönnek. Ha megnyitod a híroldalakat, most is mindenütt azt olvashatod, hogy valahol épp tízezrek tüntetnek. Minden átalakul, elképesztő változások mennek végbe a világon, és ezek valamilyen irányba mutatnak. Környezetvédőként nagyon bízom abban, hogy egy jobb, igazságosabb és egészségesebb világ felé.
