Édesanyám, Hédi
Anyám mindig támogatott. Egy biztos, szeretetteli hátteret teremtett nekem és a testvéreimnek az édesapámmal. Ő egy igazi anyatigris. Mintát szolgáltatott nekem abban, hogy milyen képem van az anyaságról és arról, hogy egy nő hogyan funkcionál feleségként egy házasságban és az otthonteremtésben. Az elképzeléseimet az életről az ő karaktere formálta. Ebből azért származtak csalódásaim, kudarcaim is: olyan elvárásokkal léptem a felnőttkori kapcsolataimba, amikben azt az élethelyzetet akartam újra megteremteni, amiben felnőttem. Ki akartam vetíteni egy gyerekkori, illuzórikus és idealista képet a felnőttkori kapcsolataimra, ami egy alapvető tévedés. Bizonyos szempontból konzervatív értékrendben nőttem fel. Anyám egy mélyérzelmű ember nagy habitussal, nagy akaraterővel, kitartással és lojalitással, de mondjuk úgy, hogy konoksággal is meg van áldva. Egy lángoló, impulzív figura, akinek megvan az a csodás tulajdonsága, hogy mindazok ellenére, amiken az életében át kellett mennie, még mindig mosolyognak a szemei. Egy orvosi műhiba által fogyatékkal élővé tették a kislányát, egy rablótámadás során megölték a szüleit, és arról se feledkezzünk meg, hogy az öcsém meg én vagyunk a fiai, úgyhogy kemény kiképzést kapott.
Dopeman és anyukája Hédi (Fotó: Facebook)
Gyerekként velem nagyon határozott volt, az öcsémet jobban elkényeztette, vagy inkább finomabban szerette. Velem szemben keményebbek voltak az elvárások. Habitusra az anyám vérvonalát örököltem, rám is mindig jellemző volt ez a fajta akaratosság, konokság, eltéríthetetlenség. Hozzám érteni kellett, de ő nagyon jól csinálta, mindig ügyesen mozgatta a szálakat. A kapcsolatunk mindig nagyon mély és baráti volt, de sosem nélkülözte a szülő iránti tiszteletet. Nagyon ritkán kelt ki magából. Akkor azért megrángatott, amikor 17-18 éves koromban abba akartam hagyni a gimnáziumot, és nagyon elmentem ebbe a hormonoktól fűtött, lázadó irányba. Külsőre inkább édesapámra hasonlítok, de a megmondóember attitűdöt, és azt, hogy ami a szívemen, az a számon, biztosan anyámnak köszönhetem.
Húgom, Fruzsi
Fruzsit édesanyám viszonylag későn, 39 évesen szülte. Az élete az anyaság, számára ez nem teher, hanem kiteljesedik benne, ezért akart nagyon még egy gyereket. Látod, ez a karma: kapott egy lányt, akiről aztán egész életében babaként gondoskodhat. A terhességgel minden rendben volt, minden vizsgálat jó eredményeket mutatott, a gond a szülésnél következett be. Haránt feküdt, és meg kellett volna anyámat császározni, de helyette megpróbálták beforgatni, és a méhében megfojtották: négy percig volt oxigén nélkül, emiatt agyvérzést kapott, és lett halmozottan fogyatékkal élő. Ebből aztán egy orvosi műhibaper is lett, amit anyám tíz év pereskedés után megnyert.
A húgom esete egy nagyon nagy tanítás volt nekünk az első pillanattól kezdve. Ez egy akkora tragédia volt a családunkban, hogy igazából összeroppanni se volt időnk. Tizennyolc éves voltam, amikor született. Természetesen fogadtam, ami történt. Érzékeltem a drámáját, de az idő nagyobb részében nem azt éltem. 18-20 éves korom körül leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy kerestem a helyem a világban. Mikor 23 éves korom körül kialakultak a dolgaim és bekerültem a Kartelbe, onnantól igyekeztem segíteni, amikor a szüleim nehezebb anyagi helyzetbe kerültek. Az igazság az, hogy a családomat tényleg átjárja az Erő: Skywalkerek vagyunk. Nem véletlenül van ennyi próbatétel az életünkben, és nyilván ezeket valahol a karakterünkből fakadóan generáljuk is. Azért sem tudok tragédiaként tekinteni ezekre a dolgokra, mert ezek inkább magunknak generált tanítások. Az együtt rezgésnek olyan pillanatai, melyek áldottá teszik az összes szereplőt. Ez egy nehéz kereszt, mégis azt gondolom, hogy tudtunk belőle profitálni.
Pityinger László (Dopeman) és családja (Fotó: Birton Szabolcs)
A húgommal a kapcsolatom nagyon speciális. Ő egy halmozottan fogyatékkal élő lány, aki 18 vagy 19 agyműtéten esett át, rengetegszer volt a halál kapujában, de valamiért úgy döntött, hogy nem akar még átmenni rajta. Sokkal közelebb van a színtiszta szeretethez, mint bármelyikünk. Sokkal kevésbé ismeri a mérlegelésen alapuló szeretetet, mint mi, és ezt nagy dolog megtapasztalni az ember életében, sokat lehet tanulni belőle. A legtöbb szeretet, amit az ember táplál – a szülői szeretetet is beleértve – tárgyiasító szeretet. Fájdalmas kimondani, de ez az igazság. Persze ezekben a viszonyokban is megjelenhet az a szeretet, ami efölött van, és a tao úgy mondja, hogy ez a kis erény fölötti nagy erény. Vagy legyen jézusi szeretet, nevezzük, ahogy akarjuk. Ez a fajta szeretet nem mérlegel, és Fruzsiban ebből nagyon sok van. Persze benne is ott van a tárgyiasító szeretet, mert a csoki ízével például le lehet venni a lábáról, de ő a tiszta szeretetet nagyon tudja prezentálni. A húgom egy csodálatos jelensége a világnak. Kemény sorsa van, nehéz az útja, de azt kell mondanom, hogy ő egy nagyon nemes úton jár.
Lányom édesanyja, Andi
Ez egy nagy találkozás volt. Egy másik univerzumban, ahol mindketten egy kicsit másképp szocializálódtunk, egy rettentő jó párt alkottunk volna akár egy életen át. Így azonban leginkább a szenvedély működött köztünk, egy ősi vonzódás: ennek az eredménye a kislányom. Ő annak a bizonyítéka, hogy mi valamilyen módon illettünk egymáshoz. Azonban az egónk nem engedte, hogy együtt maradjunk, és szerintem nem is tudnánk együtt élni. Elég hosszú út volt, mire erre mindketten rájöttünk. Többször is szétmentünk, aztán újra összejöttünk: csináltuk a nehéz időszakot mind magunknak, mind a gyereknek. Biztos megvannak a maga sérülései ebből, de szerencsére sikerült rendezni a helyzetet. Már túl vagyunk a háborún, és ebben nagyon sokat köszönhetek Buddha tanításainak. Örülök, mert már baráti viszonyban vagyunk egymással. Persze ehhez legalább négy év kellett, és az is, hogy az egónkat háttérbe toljuk.
Andi és kislányuk Fanni, 2007-ben (Fotó: Ványi Ákos)
A buddhista tanoknak hála rájöttem, hogyha bizonyos rendszerben folytatom a dolgaimat, ennek sosem lesz vége. Sok, akár generációkon át hordozott viselkedésminta alakul ki egy emberben. Ha ezeket tudatosan megvizsgáljuk, rájöhetünk, hogy nem feltétlenül van rájuk szükségünk. Nem kell a szüleinkből mindent továbbvinni. Nem kell a családunk hagyományaiból mindent beteljesíteni. A szüleimből hoztam, hogy minden háborút és minden csatát megvívtam, és addig vívtam, amíg úgy nem éreztem, hogy győztem. Idővel rájöttem, hogy nem kell háborúznom, mert egy háborúnak csak vesztesei vannak. Vesztese a gyerek anyja, vesztese vagyok én és a legnagyobb vesztese a gyerek. Megváltoztattam a hozzáállásomat, és ez csodát tett, mert a másik félben is feloldódtak ezek a minőségek, és megszűnt a fagyott állapot. Már nem a háború érvényesült, hanem előkerült a szerető kedvesség. Egy tévképzet volt, hogy itt valakinek igaza van. Túl sokáig ragaszkodtunk hozzá. Ha az igazságom képes a másik igazságával szemben igazságtalanná válni, és ezzel fájdalmat okoz, akkor ez nem igazság. Az igazság nem okozhat fájdalmat.
Lányom, Fanni
A lányom a csúcs. Tizennégy lesz hamarosan, most fog felvételizni az ország egyik legjobb gimnáziumába. Ő is egy kemény karakter. A saját karaktere legalább annyi problémát fog okozni neki, mint az enyém nekem, de birtokában van a képességnek, hogy ezt menedzselje. Azt szokták mondani, hogy a családokban van egy tehetséges generáció, és az utána jövő egy kicsit visszább megy. Sokáig azt hittem, hogy nálunk az öcsém meg én vagyunk a csúcs, de nem. A lányom rám tesz egy lapáttal. Komoly adottságai vannak: négyszeres korosztályos táncvilágbajnok a hiphop műfajban, amit csinál, emellett egészen kiváló tanuló. És nem kell forszíroznom. Jelen pillanatban épp Jungot olvas. Tény, hogy én tettem a kezébe, mert megvettem neki karácsonyra a kütyü mellé a Mandala című könyvet. Fanni jelen álláspont szerint gyerekpszichológus akar lenni, ezért mondtam neki, hogy:
Bár a kütyü nagyon drága volt, de azt gondolom, hogy a könyv az igazi ajándék. Lehet, hogy jelen pillanatban nem érdekel téged Jung, ami tök oké, de majd egyszer előveheted. Én annyit kérek, hogy őrizd meg, és a megfelelő pillanatban majd vedd elő.
Egyszer csak hívott, és mondja, hogy már nagyban olvassa.
Nyilván minden szülő hazabeszél, de ő tényleg egy egészen egyedülálló gyerek. Ha egy tizenhárom éves gyerek este tíz órakor még a felvételire készül, akkor azt gondolom, hogy valamit talán ügyesen csináltunk. Egészen korán elmondtam neki, hogy egyet kérek tőle: ne legyen követő! Ez az apjának se ment. Menjen a saját vágányán, találja meg a többiekkel a szinkront, de sose legyen a tömeg része, és aknázza ki magát. Mindezt ne miattam, hanem maga miatt tegye. Nekem nem kell megfelelni, nekem mindenhogy jó, én mindenhogyan szeretem. Remélem, a tehetsége nem temeti maga alá. Emiatt is igyekszem példát mutatni neki: például lediplomáztam, hogy lássa, nem csak dumálok a tanulásról.
Barátnőm, Etelka
Nagyon nagy találkozás volt. A férfi-női ritmikák működnek közöttünk, mert ő ízig-vérig nő. Ő az első kapcsolatom, amit tudatosan csinálok, és igyekszem Buddha-természettel megélni. Ez nem azt jelenti, hogy nincs köztünk láng és tűz, mert van, de ezt a tüzet most okosan kezeljük. Ez inkább a szeretet tüze, és nem a mindent elemésztő valami, amiben mindenki tönkremegy. Egy nagyon mély szeretet van az irányába bennem, és bízom benne, hogy ő is legalább ennyire szeret engem. Építőleg hatunk egymásra. Vannak problémásabb időszakok, de rám még nő az anyámon kívül ilyen építő jelleggel soha nem hatott. Üzletileg is partnerek vagyunk, a gondolatok szintjén is tudjuk egymást építeni, ő egy igazi „bűntárs”.
Dopeman és barátnője Etelka (Fotó: Facebook)
Házasságban már régóta nem gondolkodom. Etelka elvált, és a házasságából van két gyereke, és bár nem élnek együtt, a két gyereket mégis közösen nevelik. Van ott egy megszokott életterük, amibe nekem nem kéne belerondítani, meg nem is szeretnék. A viszonyunk már elég hosszú ideje tart, és nagyrészt a kiegyensúlyozottság a jellemző rá. Mi is átéltünk azért hullámvölgyeket, de ezek olyan külső tényezők miatt adódtak, mint ez a mostani vírushelyzet vagy az üzleti élet nehézségei. Mondjuk ezek a világi dolgok rá jobban hatnak, mint rám, a zen Dope-ra, de ettől van mozgásban a kapcsolatunk. Amire ő impulzívabban reagál, azt én nyugalommal tudom kiegyensúlyozni. A kettőnk közti tűz nem hagyott alább, és ez szerintem annak is köszönhető, hogy van egy párhuzamos életünk, miközben mindig kokettálunk egymással, és az életünk azért sok ponton keresztezi egymást, de a mi viszonyunk az kettőnkről szól. Amikor mi ketten vagyunk, akkor mi ketten vagyunk egymással. Ennek köszönhető, hogy folyamatosan van ünnepi alkalom az életünkben. Nem vagyunk már kölykök. A kölyökszerelmet ennyi idősen hajszolni már zsákutca lenne.
