Anyai nagyanyám, Emília
Apai nagyanyám 6-7 éves korom körül meghalt, így róla csak halovány emlékekkel rendelkezem, viszont anyai nagyanyám nagyon közel állt hozzám. Egy olyan házban nőttem fel, ahol több generáció lakott együtt. A házban több lakás volt: felettünk lakott keresztanyám – aki anyukám testvére – a lányával, mi pedig anyukámmal, apukámmal és a nagymamámmal együtt laktunk a földszinten. Gyakorlatilag vele nőttem fel egészen tizenhárom éves koromig, amikor elhunyt. Csodaszép kort élt meg. A nagyfiamnak, Lőrincnek rengeteget mesélek róla és a gyerekkoromról. Egyke gyerekként sem voltam soha egyedül, mert a nagymamámmal akár a nap 24 órájában együtt lehettem. A szobája mindig nyitva állt, és mindig volt ideje rám és a család minden tagjára. A család volt a mindene, a gyerekei és az unokái. Három fő színhelye volt a lakásban. Az egyik a szobája, ami egyfajta szalonként működött nálunk, mert a nap nagyobbik részében az egész család ott gyűlt körülötte. Ott ült a nagy karosszékében, és rengeteget beszélgettünk, viccelődtünk és mesélte a családi történeteket. Ment a közös kártyázás, esténként a közös tévézés, majd a tévéműsorok kibeszélése. Anyukámmal folyton kötögettek, ők látták el az egész családot sapkákkal, sálakkal, pulóverekkel és gyerekruhákkal. Volt a szobájában egy konvektor, ami szinte télen-nyáron ment: a konvektor előtti rész tényleg a családi meleget sugározta. A legkedvesebb emlékeim azok az őszi-téli esték, amikor kisgyerekként játszom a nagymama szőnyegén a nagyi gombkészletével vagy a nagypapa – akit nem ismerhettem – fényképezőgépével, a konvektor hátulról melegít és boldog vagyok, mert a nagyi ott van mellettem. Az életének másik fontos színhelye a konyha volt, ahol folyamatosan tett-vett, és én minden folyamatot végignézhettem. A hétvégi közös családi ebédek ízeit máig a számban érzem. A mai napig úgy hívjuk az ételeit, hogy a nagyikai rántott hús vagy a nagyikai sült krumpli. Azt az ízvilágot senki nem tudja utánozni. A harmadik fontos színhelye pedig a kert volt, ami kicsit olyan volt, mint a csehovi cseresznyéskert. A közepén egy nagy rózsás volt vagy száz rózsatővel, és ott voltak a gyümölcsfák és a málnás is. Egészen az utolsó esztendejéig ő gondozgatta őket. A kamránk neki köszönhetően volt tele mindig házi lekvárral és házi befőttekkel.
Németh Kristóf és nagymamája (forrás: magánarchívum)
Anyukám, Enikő
Egy szem fiúgyerekként anyukám szíve csücske voltam, körülöttem forgott az élete. Bár dolgozott, sosem hivatalban vagy valamilyen munkahelyen, hanem otthon, így ő is folyton velünk volt. Alapvetően főállású édesanya és feleség volt, csodálatos hátteret adott nekünk. A munkáját többnyire azután végezte el, miután én már lefeküdtem aludni. Butikoknak segített ruhák összeállításában és megvarrásában, így ő oszthatta be az idejét. Anyukám hozta be az életembe a líra és a versek szeretetét. Míg apukám inkább meséket mesélt és regényeket adott a kezembe, addig anyukám verseket olvasott fel nekem, vagy épp mondott el fejből. Ő adta a kezembe az első versesköteteket. Neki köszönhetem, hogy a versek és a versmondás fontos lett az életemben, és később versmondó versenyeken indultam és a színi pálya felé terelődtem. Tőle tanultam meg, hogyha az embernek van családja, akkor annak kell élnie, ez legyen a legfontosabb.
Németh Kristóf és édesanyja (Forrás: magánarchívum)
Kiskamasz koromig jött velem mindenhová, autóval hurcolt a sportedzéseimre, a szinkronizálásokra – 11 éves korom óta szinkronizálok – vagy a televíziós válogatásokra. Amikor 12-13 évesen filmet forgattam vidéken, lejött velem kísérőként, és ott töltött egy hónapot. Annyira aktív volt a kapcsolatunk, hogy a kamaszkor és a szerelmek beköszöntével az elszakadásunk elég nehézre sikeredett. El kellett telnie pár évnek, mire elfogadta, hogy már nemcsak az övé vagyok. Az elszakadás mindig nagyon nehéz egy szülőnek, én most ezt a nagyfiammal a saját bőrömön tapasztalom meg. Próbálom ugyan a legkevésbé érzelmesen megélni, de azért nehéz elfogadni, hogy a mindig bújós kisgyerekedből egyszer csak lesz egy kiskamasz, majd egy fiatal felnőtt. Nem véletlenül költöztem el 18 évesen otthonról rögtön azután, hogy felvettek a Színművészetire: szerettem volna mielőbb önálló életet élni. Egyetlen alkalommal költöztem haza néhány hónapra 15-16 évvel ezelőtt: amikor édesanyám sztrókot kapott. Heteken keresztül élet-halál között lebegett, és akkor én visszaköltöztem apukámhoz, és naponta jártunk vele együtt a kórházba látogatni. Csodával határos módon élte ezt túl, és rehabilitálódott szinte teljes mértékben, leszámítva a beszédét, ugyanis a beszédközpontja sajnos eléggé megsérült. Szerencsére félszavakból is megértjük egymást, és ezt most szó szerint kell érteni. A történtek után a kapcsolatunk erősebb lett, mint valaha. Példát mutatott nekem az életigenlésével, a boldogságával, a minden napért hálát adó jellemével vagy épp azzal, hogy milyen csodálatos nagymama és anyuka. A mai napig napi kapcsolatban vagyunk, néhány naponta személyesen is találkozunk, minden tekintetben gondoskodom róla, és ő is gyakori vendég nálunk.
Németh Kristóf és édesanyja (forrás: magánarchívum)
Mentorom, Földessy Margit
11-12 éves koromban ismerkedtünk meg egy véletlennek köszönhetően. A Városmajorban bicikliztem, és egymásba ütköztünk a fiával, Márkkal. Nem sérültünk meg, viszont összehaverkodtunk. Pajtáskodtunk, így rajta keresztül megismerhettem Földessy Margitot és az ő édesanyját, Komlósi Juci művésznőt. Margitnak akkor indult a Színjáték Ország nevű kreativitás- és készségfejlesztő iskolája, aminek én rögtön a növendéke lettem. Tizennyolc éves koromig, a Színművészeti Főiskola elkezdéséig Margit volt az én mesterem, és máig őt tartom az egyik legfontosabb mentoromnak. Nemcsak a színészi pálya felé terelt engem, hanem személyiségfejlődésben, emberi kapcsolatokban, világlátásban is meghatározó volt az életemben. Egy olyan felnőtt jó barát, akivel tényleg mindent meg tudtam beszélni. Fantasztikus támaszom volt baráti, családi, iskolai és szakmai kérdésekben is. Margit egy intézmény, és örömmel mondhatom, hogy a mai napig élő, aktív a kapcsolatunk. Családtagként tekintek rá. Azon kívül, hogy jártam az iskolájába, kétnaponta nála ültem, és mindig tudott nekem tanácsot adni a kamaszszerelmekben, a tanárokhoz való viszonyulásomban, a szakmai kérdésekben, sőt még a családi ügyeimben is. Bármit őszintén elmesélhettem neki, ő pedig csodálatos, békés tanácsadóként humanizmusra nevelt. A Szomszédokat is annyiban neki köszönhetem, hogy az ő iskolájába jöttek be gyerekszereplőket válogatni. Az egyik ottani vizsgaelőadásomon láttak Horváth Ádámék, amiben helyzetgyakorlatokat csináltunk, verset mondtunk, énekeltünk és Shakespeare-jeleneteket adtunk elő. Haumann Petrával egy csoportba jártunk Margitnál – később a főiskolán osztálytársak is voltunk –, és csináltunk együtt egy vizsgaelőadást, a Pillangók szabadokat. Ez hozta meg a kedvem, hogy saját magam hozzak létre színházi előadásokat magánszínházi vállalkozóként. 17 évesen béreltem ki a Karinthy Színházat Karinthy Mártontól, és saját tőkéből, szponzorokat összeszedve és pályázatokon indulva összehoztam az első saját produkciómat. Azóta is magánszínházi vállalkozó vagyok, csak ma már más léptékben csinálom.
Földessy Margit, Dobó Kata és Fenyő Iván társaságában a Hogy volt?! felvételén 2016-ban (Fotó: MTVA / Zih Zsolt)
Első feleségem, Nikolett
Meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt. A megismerkedésünk története kissé bizarr. Műsorvezetőként dolgoztam a temetkezési vállalkozók bálján, ő pedig a barátnőjét kísérte el oda, aki fellépő művészként volt jelen. A színpad mellett egymásra néztünk, és abban a pillanatban tudtuk, hogy nekünk közünk lesz egymáshoz. Persze azt még nem sejtettük, hogy egy viszonylag rövid házasságot és egy csodálatos gyereket ad nekünk a sors. A szerelmünk nagy és viharos volt: az a fajta mindent elsöprő szerelem, ami önmagát is elsöpörte. Körülbelül három évig voltunk házasok, de a közös gyerekünk egy életre összeköt minket. Niki időközben háziorvos lett: sokat elárul a kapcsolatunkról, hogy ő az én háziorvosom, sőt az egész családunk háziorvosa. Nincs olyan hét, hogy ne lenne kedves vendég a lakásunkban. A 14 hónapos Levente fiam is imádja őt, bár nem egészen érti, hogy ki ez a kedves, fiatalos hölgy, aki az ő Lóci testvérének az édesanyja. (nevet) A feleségemmel, Zitával is nagyon jóban vannak. Persze nem rögtön a válás után jött el köztünk a béke, el kellett telnie egy kis időnek, hogy túllépjünk a saját vélt vagy valós sérelmeinken és átessünk mindketten egyfajta jellemfejlődésen. Most már lassan tíz éve végtelenül kiegyensúlyozott, szeretetteljes együttműködés jellemez minket. Nagyon örülök neki, hogy ő is a családunk egy fontos alkatrésze.
Volt feleségével és Lóci fiukkal (Forrás: Smagpix)
Feleségem, Zita
Ő a legfontosabb nő a jelenlegi életemben. Csodálatos, hihetetlenül karakán, erős és szeretetteli lélekkel rendelkező, önfeláldozó, ugyanakkor határozott jellemmel bíró, intelligens nő. Kettőnket egy újabb gyermekkel ajándékozott meg a jóisten, Leventével. Ezzel Lőrinc nagy fiam álma teljesült, mert szeretett volna végre bátyus lenni. Zita és Lőrinc kapcsolata több mint mennyei. Az ismeretségünk közel 8-9 évre nyúlik vissza. Egy szállodában ismerkedtünk meg, ami Visegrádon Lőrinc fiammal a törzshelyünk lett: nem volt olyan hónap, hogy ne töltsünk el ott legalább egy hétvégét. Itt dolgozott Zita, mint a bárban dolgozók vezetője. Haverkodásból/barátkozásból több év leforgása alatt lett szerelem. Kezdetektől tetszettünk egymásnak, de sokáig rossz volt az időzítés: vagy neki volt épp valakije, vagy nekem, vagy mindkettőnknek. Aztán amikor pár évvel a megismerkedésünk után egy beszélgetés közben kiderült, hogy neki sincs senkije és nekem sem, arra gondoltam, hogy megkérdezem Lőrincet – akinek ilyen szempontból mindig számított a véleménye –, mit szólna, ha randira hívnám Zitát. Szinte repesett az örömtől, hiszen addigra ők már régi jó barátok voltak.
Apa, ez csodálatos lenne. Remélem, hogy igent mond
– válaszolta nekem. Megtörtént az első randevú, megfogtuk egymás kezét, és azóta el sem engedtük. Lett belőle egy csodálatos szerelem, egy csodálatos házasság és egy csodálatos kisfiú. A kapcsolatunk ugyan csak néhány esztendőre tekint vissza, de olyan, mintha öröktől fogva együtt lennénk. Nyár elején olyan szempontból új életet kezdünk, hogy elköltözünk Szentendrére a saját családi házunkba. Az a tervünk, hogy ez a csodálatos kis család tovább bővülhessen. Annyit elárulhatok, hogy a házban több gyerekszoba van annál, mint ahány gyerekünk most van.
Forrás: magánarchívum
