Édesanyám, Mária
Hálistennek a mai napig velünk van, és ez olyannyira így van, hogy a mellettünk lévő házba költözött. Ő az a nő, akiből sikerült erőt merítenem minden egyes alkalommal, amikor valami megtorpanás következett be az életemben. Olyankor mindig az ő példája lebegett a szemem előtt. A szüleim nagyon szegény családból származnak, hét- és nyolcgyerekes családok tagjaiként nőttek fel, és emiatt gyakorlatilag nulláról kezdtek mindent, és az élet sokszor meg is sanyargatta őket. A mama egész életében egyetlen rossz szó nélkül tudta végigcsinálni: bármi is történt vele, soha nem láttuk rajta azt, hogy feladná. Amikor például apám elment húsz évvel ezelőtt, akkor anyám nem esett kétségbe, hanem megrázta magát, és ugyan tudta, hogy mostantól már egyedül éli tovább az életét, de az élet így is megy tovább. Olyan erő sugárzik belőle, hogy egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni mellette.
Rákóczi Feri (Fotó: Birton Szabolcs)
A munkához való hozzáállásomat neki köszönhetem: ha valamit kitalálok, azt én tűzön-vízen át is keresztülviszem. Gyerekkoromban azt láttam a szüleimtől, hogy ők a semmiből teremtettek otthont, a munkájuk után még a kertet túrták, hogy legyen friss zöldség meg gyümölcs, és persze a vér nem válik vízzé. Persze nem mindent vettem át tőlük: a családunkban a kommunikáció sosem volt túl erős, és én ezen már finomítottam. A mama velem ellentétben sosem volt exhibicionista, de valójában egy baráti társaságban én simán el tudok úgy lenni, hogy én vagyok a hátország: főzök, hozom az italokat satöbbi. Ha volt valamilyen összejövetel, ezt a mama is pont így csinálta. A főzéssel való ismerkedést is neki köszönhetem, mivel gyakran kaptam tőle feladatokat: pucold meg a krumplit, verd fel a tejszínhabot, kavard meg a levest… Ezeket én csinálgattam, és aztán egy csomó receptet el is kértem tőle. Az első marhalábszár pörköltemet, amit egy nagyobb társaságnak főztem, a mama receptjéből csináltam. Nagyon jó, hogy most ilyen közel lakik hozzánk, mert gyakran ő szokott vacsorát csinálni este. Csak át kell ugrani a szomszédba vacsorázni. Képzeld, ő 78 éves volt, amikor azt mondta, hogy elköltözik a falunkból, ahol az eddigi életét élte, és áttelepül ide Velencére.
Pönci néni, az óvó nénim
Ő hosszabb ideig volt jelen az életemben, mert nemcsak az óvodai évek alatt találkoztunk, hanem utána is, mert az anyukámmal nagyon jóban voltak és időnként összejártak. Pönci néni egy nagyon törékeny és a végletekig kedves óvó néni volt. Ő jelentette számomra a megnyugvást. Ha bármi volt, hozzá mindig lehetett fordulni, ő mindig ott volt. Ennél többet az ember kisgyerekként nem is nagyon kívánhat. Nyilván verseket tanultunk meg énekeltünk együtt, de a legfontosabb számomra az a nyugalom volt, ami az ő lényéből áradt. Nyolcadikos koromig viszonylag gyakran láttam őt, mert később én elkerültem középiskolába Battonyára, ő pedig meg is halt. Vannak olyan leszúrt rajzszögek egy ember életében, akikhez kötődünk, akik valamiért fontosak nekünk. Egy olyan fajta élményt jelentenek, ami ha bármikor visszajön az életedben, akkor ez a személy beugrik róla. A szerető gondoskodás és a nagy nyugalom számomra a mai napig Pönci néni. Mellette nem létezett gond, minden bajról meg lehetett feledkezni.
Krisztina, az első szerelmem
Középiskolás első szerelem, és sokat tanultam belőle. Például azt, hogyha valamit igazán akarsz, azt el lehet érni. Kriszta ugyanis az én osztálytársammal járt, és én már akkor is bele voltam habarodva Krisztába. Kívülállóként azt láttam, hogy az nem volt egy jó kapcsolat, és később ez be is igazolódott. Úgy alakult, hogy Krisztina az én vállamon sírta ki magát, ami annyira jól sikerült, hogy össze is jöttünk, és a középiskola éveit együtt töltöttük. Csodálatos ifjúkori szerelem volt nagy sírásokkal és nagy csókolózásokkal: a nyolcvanas évekről beszélünk, amikor még nem volt divat, hogy úgy mész középiskolába, hogy már volt három csajod, akikkel le is feküdtél. Mi ennél visszafogottabbak voltunk, és idáig nem jutottunk el soha. Ő eggyel alattam járt, így fájdalmas volt az elválás, mert én mentem, ő meg még egy évig ott maradt, és ez elég volt ahhoz, hogy megszakadjon a kapcsolatunk.
A legfontosabb lecke ebben nekem az volt, hogy én nem engedtem el ezt: tudtam, hogy ugyan az egyik osztálytársammal jár, de nem adtam fel a reményt. Az a tipikus hülyegyerek figura voltam: ott ültem, meggebedtem a csajért, de nem mondhattam el neki, hogy én jobban szeretném őt. Békésen, barátságosan megvártam a sztori végét, hallgattam, próbáltam megvigasztalni, próbáltam tanácsokat adni – miközben nulla tapasztalattal rendelkeztem – és ez lett a vége. Ha jól csinálod, ha nem adod fel, akkor jó eséllyel eléred azt a célt, amit kitűztél magad elé. Fontos lecke volt, hogy egy nő elérésében az is nagy segítség, ha a lelki társa tudsz lenni. Én ugye sosem voltam egy nagyon szép, kigyúrt, macsó csávó, ezért valami más módszert kellett kitalálnom, és az egészen jól működött. Krisztinával egyszer még találkoztam, jó pár évvel később, de nem működött tovább a dolog: nem nagyon tudom, mi lehet most vele.
Egykori főnököm, Oláh Gyöngyike
Lett egy budapesti csajom, ezért úgy döntöttem, nem ártana nekem is áttenni ide a székhelyemet. Békéscsabán rádióztam, és elhatároztam, hogy én budapesti rádiós leszek, ezért besétáltam a Rádió Bridge nevű rádióállomásra – a kilencvenes évek közepéről beszélünk – , hogy én itt szeretnék dolgozni. Mondták, hogy nagyszerű, csak nincs felvétel. Ez a mondat Oláh Gyöngyike, egykori programigazgató szájából hangzott el, és hozzátette, hogy ha már ott vagyok, akkor meghallgat, és csináljunk egy úgynevezett pilot adást, ahol egy kívánságműsort kellett felkonferálnom. Felvettük, Gyöngyike mondta, hogy „Ferenc, ez nagyszerű, de továbbra sincs szabad állásunk”. Elbúcsúztunk, és egy év múlva csörgött a telefonom, és ő hívott azzal, hogy most lett egy szabad hely. Annyira megmaradtam az emlékezetében, hogy ennyi idővel később sem felejtett el. Heti egy alkalmat kaptam hétfő reggel hat és tíz között, így minden hétfőn hajnali háromkor a békéscsabai vasútállomáson felültem a postavonatra, azzal feljöttem Budapestre, lenyomtam az adást, és még aznap visszamentem.
Gyöngyike volt az első női főnököm, és az ő főnöksége nagyon szép emlékeket hagyott bennem. Példamutató volt, ahogy ő vezette azt a kis brigádot. Lehetett hozzá fordulni, mindig védett bennünket a vezetőségtől, bármikor fel lehetett hívni és meg lehetett keresni. Abban is segített, hogy vidékiként beilleszkedjek Budapestre. Bár Békéscsabán is rádióztam, nekem tök idegen volt a média világa, és abban, hogy ezt megismerjem, ő nagyon sokat segített. Mondhatjuk, hogy a mentorom volt. Tőle tanultam meg, hogyan kéne mozgolódni, mit kéne csinálni és hová kéne menni. Segített nekem, hogy beilleszkedjek a szakmában.
Párom, Béka
Édesanyám nagyon nagy példakép számomra sok mindenben, de amit családilag valahogy sosem tudtunk megugrani, az a egymás közti kommunikáció. Ez valahogy nálunk sosem működött. Sem apám, sem anyám nem volt egy „Gyere, üljünk le és beszéljük meg” típusú ember. Elérkezett az életembe az a pillanat még a Danubius Rádióban, amikor először megláttam Békát. Kint egy kollégámmal óriási kávézásban és dohányzásban voltunk, és egyszer csak odajött egy nő, és bemutatkozott, hogy ő az új marketing-igazgató. Ugyanúgy Alfa Romeo-val járt, mint én. Már attól kész voltunk, hogy itt egy Alfa-s csaj. Mire felért az emeletre, már a haveromtól és tőlem is fogadta egy e-mail, hogy mennyire örülünk, hogy mostantól kezdve együtt dolgozhatunk. (nevet)
Ő volt az a nő az életemben, aki azonnal tetszett, de elég sok mellékúton át találtunk egymásra. Neki is volt az életben még dolga, és nekem is, mert akkoriban mindketten még mással voltunk, de amikor letisztázódott a dolog, akkor mi úgy kezdtük a kapcsolatunkat, hogy heteken-hónapokon át minden egyes éjszakát végigbeszélgettünk, meg-megszakítva itt-ott ezzel-azzal. Ilyen szintű kitárulkozásban még sohasem volt részem, olyan mélységekbe ástunk le, annyira átbeszéltünk mindent az életünkkel kapcsolatosan, hogy az teljesen lenyűgözött. Más nővel is volt korábban őszinte, kommunikatív kapcsolatom, de Juci volt az első, akinél éreztem, hogy nincs kérdés, mert egy hullámhossz van. Hála az égnek, ez azóta is tart.
Rákóczi Feri és párja: Béka (Fotó: Instagram)
Ma már nyilván nem beszélgetünk át minden éjszakát, de a lélekközösség még mindig ott van. Sokszor mondunk ki egyszerre egy szót, sokszor akarjuk a problémákat mindketten ugyanúgy megoldani… A mai napig csomószor felröhögünk azon, mennyire hasonlóan gondolkodunk. Persze ezt nem szabad adottnak venni, egy ilyen intenzív kapcsolat fenntartásáért sokat kell tenni. Aki azt gondolja, hogy a lángoló szerelem örökké fennmarad anélkül, hogy tenne érte, jó eséllyel tévedésben van. Ezt a lángot minden nap táplálni kell. Ha belegondolsz abba, hogy eleinte, a megismerkedés után mennyit készültél a találkáidra életed szerelmével, mennyit gondolkodtál kettőtökön és a programjaitokon: most vajon ennek az időnek legalább a tizedét továbbra is ráfordítod erre? Ha a válasz nem, akkor valamit nem csinálsz jól. A kapcsolatokba minden nap kell valami energiát tenni, minden nap kell érdeklődést mutatni, minden nap meg kell ölelni a másikat, minden nap kell csókolózni, kell közös élményeket szerezni és kell közös jövőképet alkotni. Én mindent megbeszélek vele, mert csomó jó észrevétele van, és kivel osszam meg, ha nem vele? Ő szokta mindig mondani, hogy mi nem állunk szerelmesen egymással szemben és nézünk egymás szemébe, hanem mi szerelmesen állunk egymás mellett és egy irányba nézünk. Az a fontos, hogy egy felé tart az utunk.
Lányom, Panna
Én sosem voltam egy gyerekpárti pasas, sosem gondoltam arra, milyen jó volna majd apának lenni. Béka előtt mindig elvoltam azzal, hogy együtt vagyok egy csajjal, és nem is vágytam többre. Amikor Békával összejöttünk, ez mégsem volt kérdés. Viszonylag gyorsan „legyártódott” az első mintadarab, Panna. Szerintem az a férfi, aki azt mondja, hogy nem bőgte tele a szobát, amikor megszületett az első gyereke, az vagy hazudik, vagy valami übermacsó. Azt a fajta feltétlen szeretetet vitte tovább, amit az anyjával egymás iránt érzünk. Ha olyat tesz, amiért abban a pillanatban ököllel tudnál a betonfalba csapni, egy félkacajjal vagy egy mosollyal úgy tudja elütni, hogy minden azonnal meg lesz bocsátva. Bármit csinálhat, akkor is szeretni fogom, és ő az én gyerekem a sírig és a síron túl is. Ami most nagyon nehéz, hogy tizenkét éves és elkezdődött a kamaszkor, a leválás időszaka, amit én nem viselek könnyen. Egy nyunyorgós, összebújós, ölegetős, puszizkodós apuka vagyok. Imádok velük összeülni és dumálni a kanapén, a lábuk az én fejemen van, és ez így van jól.
Most meg eljött a pillanat Mukikánál, amikor hiába hívom, azt mondja, hogy ő inkább felmegy és chatel a barátnőivel. Ez nekem most marha nehéz, de az elengedés is egy tanulási folyamat. Meg kell tanulnom annak örülni, hogy itt ez a kislány, aki pár éve még mindenben az én segítségemre szorult, mindjárt egy felnőtt nő lesz, aki önmaga fogja irányítani az életét, és te vagy az, aki ebben őt segíted. „Legyél büszke magadra, Feri!” – mondom ezt magamnak, mert egy önálló, stramm csajt neveltem fel az anyukájával. Közben meg ott van az érzés bennem, hogy hát ő az én kislányom, és mi az, hogy nem akarja mellettem a kanapén ülve elmesélni a napját? Ez egy érdekes kettősség, amibe belehasad a szívem. Terelgetni sosem akartam sem őt, sem a testvérét: Békával mi azt mondjuk, hogy a mi feladatunk szülőként az, hogy a világból a lehető legtöbb dolgot megmutassuk a gyerekeknek. Nem akarok rákényszeríteni a gyerekeimre sem zeneiskolát, sem élsportot. Az én dolgom annyi, hogy megmutassam: a zene jó, zenélni még jobb, de aztán ő dönti el, megy-e ezen az úton tovább. Megmutatunk nekik sok-sok dolgot, de nekik kell választaniuk közülük, mi érdekli őket. Tudom, hogy ezért nem lesznek sem élsportolók, sem világhírű zongoristák a gyerekeim, mert ezt nagyon korán kellene kezdeniük, és kellene hozzá a szülői szigor, de nekünk az a legfontosabb, hogy boldogok legyenek. Én azt próbálom átadni nekik, hogy a világ gyönyörű, és keressék meg azt, ami a legjobban érdekli őket. Ha a fiamból egy jó asztalos lesz, aki boldogan végzi a munkáját, én akkor is elégedett leszek.
