Interjú Paula Hawkins-szal, A lány a vonaton szerzőjével

A lány a vonaton volt az első krimid, ami villámgyorsan vált hatalmas sikerré szerte a világon. Lehet számítani egy ekkora sikerre? Hogyan élted meg?

Senki sem gondolta, hogy ekkora siker lesz, erre nem lehet számítani. Miközben írtam, abban az egyben voltam biztos, hogy Rachel egy remek karakter, és nagyon örültem annak, hogy ő a főszereplőm, ugyanakkor volt bennem egy csomó bizonytalanság a sztorival kapcsolatban. Biztató volt, hogy az ügynökömnek nagyon tetszett, a kiadó is biztosított arról, hogy jó könyvet írtam, ugyanakkor arra ők sem számítottak, hogy ekkora sikertörténetté válik. Egészen furcsa volt megélni, hogy mégis így történt. Azt nem mondanám, hogy egyik napról a másikra esett meg, inkább csak sorra jöttek az erre utaló jelek. Első helyre került az Egyesült Királyság eladási listáján, aztán első helyre került az Egyesült Államokban is, majd egyre több országban került a könyvsikerlisták élére, aztán megvették a filmjogokat… Jöttek egymás után a hírek, én meg csak kapkodtam a fejem. Nagyon furcsa időszaka volt ez az életemnek. Nagyon keményen dolgoztam, folyamatosan utaztam a könyvvel, rengeteg interjút adtam, egy darabig az egész életemet az a könyv tette ki.

Volt egy olyan konkrét pillanat, amikor felfogtad, hogy mostantól híres író vagy?

Nem én vagyok világhírű, hanem A lány a vonaton. Az emberek ismerik a könyv címét, biztosan hallották már, de a nevem már nem mindenkinek mond valamit, az meg pláne nem, ahogy kinézek. Örülök, ha valaki az én nevemre is emlékszik, és nemcsak A lány a vonatonra, ugyanakkor élvezem azt, hogy ekkora sikerem lehet, miközben ez nem jár együtt kellemetlen hírnévvel vagy azzal, hogy egyfolytában felismerjenek az utcán.

Úgy tudom, elég gyakran ingázol az edinburghi és a londoni lakásod között mostanában, és ilyenkor sokszor vonatra ülsz. Milyen reakciókkal találkozol, amikor az emberek felismerik A lány a vonaton íróját egy vonaton ülve?

Nem gondolom, hogy bárki is valaha felismert volna vonaton ülve, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy senki se jött oda hozzám azzal, hogy felismert.

Az új könyvedben, a Lassan izzó tűzben egy írót megvádolnak azzal, hogy a legsikeresebb regénye sztoriját valaki mástól lopta. Jól gondolom, hogy ez minden író rémálma? Előfordult már veled is?

Szerintem minden sikeres író esetében előfordult már, hogy valaki azt mondta a könyvére, hogy „lenyúltad az ötletemet hozzá”. Természetesen az én esetemben is történt már hasonló, de komolyan vehető váddal még sosem találtak meg. Az emberek időnként találnak hasonlóságokat, de semmi olyat, ami miatt aggódnom kéne. Biztosan nagyon furcsa lehet, ha valaki eléd áll és azzal vádol meg, hogy elloptad a történetét, miközben tudod, hogy sosem olvastál tőle semmit. Hogyan lophattad volna el?

Fotó: Donna Ward/Getty Images

Feltételezem, hogy nagyon óvatosan kell bánni az inspirációkkal, ha egy könyvből, filmből vagy mondjuk egy újságcikkből merítesz ihletet…

Inspirációt bármi a világon adhat, olvashatsz, láthatsz vagy hallhatsz olyat, amiből aztán felhasználsz valamit. A lényeg az, hogy az inspiráció csak inspiráció maradjon, ne vegyünk el egy teljes karaktert, ötletet vagy történetszálat. Fogsz valamit, aztán kihozol belőle valami újat, és nem ugyanúgy használod fel, ahogyan eredetileg találkoztál vele. A Lassan izzó tűzben alaposan körbejárom a kérdést, hogy mi az, amit még elfogadható elvenni mástól. Theo a könyvben úgy gondolja, hogy semmi rosszat nem csinált, de úgy hiszem, az olvasók mást fognak gondolni erről.

Gillian Flynn Holtodiglanja és a te könyved, A lány a vonaton után rengeteg írónő kezdett krimiket írni, valóságos új hullám indult be az angolszász piacon belőlük. Mit gondolsz, ők – vagy legalábbis egy részük – a te könyvedből is inspirálódtak?

„Növeltem az esélyeimet azzal, hogy keményebben dolgoztam a nálam okosabbaknál” – portré az utánozhatatlan Columbo hadnagyról

Időről időre találkoztam olyasmivel, amiben felfedeztem hasonlóságokat, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az én könyvem volt hatással rájuk. Mi, krimiírók, sok krimit olvasunk, és én is rájövök néha, hogy ez vagy az a könyvemben egy másik könyvre hasonlít. Épp a második krimimen dolgoztam, amikor a kezembe került Celeste Ng könyve, az Amit sohase mondtam el, és azonnal feltűntek a sztoribeli hasonlóságok. Eleinte megriadtam ettől, aztán belegondoltam, hogy a hasonlóságok ellenére két nagyon különböző regényről van szó, ezért elengedtem magamban a dolgot, és így is befejeztem a könyvet. A könyvek közti hasonlóságok többnyire a puszta véletlen művei, és szerintem józan ésszel könnyen meg lehet állapítani, ha valami konkrét nyúlás vagy csupán inspiráció.

Amikor befejeztem a Lassan izzó tűz olvasását, eszembe jutott, hogy ezt a sztorit valószínűleg nem azzal a szándékkal írtad meg, hogy film készüljön belőle. Nincs kimondott főszereplő, sok karaktert mozgatsz, sok történetszálat, gyakran ugrálsz az időben, beemelsz egy regényt a regénybe… Az ilyenekre szokták mondani, hogy ez egy megfilmesíthetetlen regény, nem?

Amikor írok egy regényt, sosem jut eszembe, hogy a filmváltozaton gondolkozzak. Abban a munkafolyamatban ennek nincs jelentősége számomra. Szerintem amúgy egyáltalán nem lehetetlen adaptálni, de nem biztos, hogy a mozifilmformátum a legalkalmasabb rá. Úgy érzem, minisorozatként jobban működne. Az biztos, hogy egy forgatókönyvírónak meggyűlne vele a baja, mert nem az a regény, ami minimális változtatásokkal egyből adaptálható.

Úgy tudom, azon írók közé tartozol, akiknek az írás folyamata kőkemény munka, és sosem ment számodra könnyen. Irigykedsz az olyan kollégáidra, mint Stephen King, akikből csak úgy ömlenek a regények?

Ő már nagyon régóta gyakorolja ezt, szóval bízom abban, hogy idővel nekem is könnyebb lesz. (nevet) Örülnék annak, ha könnyen menne.

És hogy néz ki az írási folyamatod a gyakorlatban?

Nem minden könyv esetében ugyanúgy, de jellemzően minden a karakterrel kezdődik. Kitalálom a főszereplőmet, és próbálom őt minél alaposabban megismerni. Miután kész vagyok a karakterrel, meg kell találnom azt a történetet, amiben ez a figura működni tud. Általában ez tart a legtovább, ezzel szenvedek a legtöbbet. Egy regénnyel és egy karakterrel annyi különböző irányba lehet elindulni, és mindegyik irány más könyvet eredményez, ezért egyáltalán nem mindegy, mit választunk. Regényíróként bármit kitalálhatunk, és ez az óriási szabadság teszi számomra nehézzé a dolgot, mert nehezen tudok választani. Nem szeretem teljesen kidolgozni a történetemet, mielőtt leülnék megírni. Általában csak azt tudom, mi lesz a vége, és közben találom ki, hogyan juthatok el odáig. Ha előre kitalálnám az oda vezető utat, borzasztóan unatkoznék írás közben. Fontos számomra, hogy időközben legyen terem változtatásokra, és sokszor előfordul, hogy több különböző verziót is kipróbálok az ötleteimből. Persze tisztában vagyok vele, hogy ezzel a saját dolgomat nehezítem meg, de nálam ez a munkamódszer vált be. Ez most különösen nehéz volt a Lassan izzó tűzben a rengeteg történetszál miatt. Figyelnem kellett rá, hogy a történések időben passzoljanak egymáshoz, és biztosan jól illeszkedjenek a kirakós darabjai. Általában korán kelek és kora délutánig írok, mert addigra szoktam elfáradni, és olyankor már úgy érzem, elfogyott az összes kreativitásom. Kora délutántól már csak olvasgatni, e-mailekre válaszolni vagy valamilyen a regénnyel kapcsolatos kutatómunkát végezni szoktam, írni már nem. Persze amikor nem megy az írás, nem szoktam erőltetni. Vannak napok, amikor ömlenek belőlem a szavak, máskor meg egy mondatot is alig tudok megszülni. Az ilyen napokon igyekszem gyorsan visszavonulót fújni.

A lány a vonaton előtt írtál néhány romantikus regényt álnéven, az utóbbi három könyved pedig krimi/thriller volt. Krimiírónak tartod magad, vagy csak egy írónak, aki éppen most krimiket ír, de másféle ambíciói is vannak?

Ez egy érdekes kérdés. Azt hiszem, leginkább krimiíróként tekintek magamra, de ez nem jelenti azt, hogy egész életemben kizárólag krimiket szeretnék írni. A krimi egy olyan műfaj, amiben otthon érzem magam, és az otthonosság érzése miatt szeretnék még sokáig ténykedni benne. Jelenleg egyetlen olyan sztorikezdemény sincs a fejemben, ami valamilyen módon ne kötődne a krimikhez vagy a thrillerekhez. De nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy öt év múlva már egészen másféle történetek fognak érdekelni.

Teli vannak a városok biztonsági kamerákkal, mindenkinek ott a zsebében egy jelet sugárzó mobiltelefon, ott az ujjlenyomatok, a DNS-minták… Nem olyan egyszerű 2021-ben megúszni egy gyilkosságot. Ez milyen akadályokat görget egy krimiíró elé, aki éppen egy csavaros, nehezen megfejthető bűntényt próbál kitalálni?

Szerencsére engem kevésbé érdekelnek egy gyilkosság kinyomozásának technikai részletei, sokkal jobban szeretek elmerülni a karakterek motivációiban és a tett elkövetésének pszichológiájában, valamint abban, hogy a gyilkosság milyen hatással lesz az emberekre, hogyan dolgozzák fel az emberek azt, hogy megtörtént. Be kell vallanom, nem szoktam túl sok időt tölteni azzal, hogy ujjlenyomatvételeken meg DNS-vizsgálatokon gondolkozzak, mert nem ez az, ami egy krimiben érdekel. Előfordulhat, hogy egy rendőrnyomozó elolvassa az egyik regényem, és a fejét fogja közben, mert szerinte a való életben ez teljesen másképp néz ki, de ez rendben van, hiszen sosem az motivált, hogy teljesen realisztikus bűntényeket és nyomozásokat dolgozzak ki. Igazat adok neked abban, hogy manapság az ember annyi különféle nyomot hagy maga után, és olyan kifinomultak lettek a nyomozási technikák, hogy valóban borzasztó nehéz lett megúszni egy gyilkosságot, és ez íróként is gördít elém akadályokat, de közben arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindezek ellenére mégis előfordul, hogy az elkövetők megússzák a gyilkosságokat. A rendszer továbbra sem tökéletes, még ma is meg lehet úszni.

Használsz rendőrségi szakértőket, amikor a regényeiden dolgozol?

Időnként előfordul. Általában csak le akarok ellenőrizni valamit, hogy úgy működik-e a gyakorlatban is, ahogy azt elképzeltem. De attól még, hogy megtudom valamiről, hogy nem valósághű, még nem biztos, hogy változtatok rajta. Például tisztában vagyok azzal, hogy a rendőrségi kihallgatások nyelvezete sokkal szárazabb, mint amit én használok a Lassan izzó tűzben, de azt a fajta nyelvezetet unalmasnak találtam, ezért bevállaltam, hogy a könyvben más legyen. Ez fikció, nem a realizmuson van a hangsúly, hanem azon, hogy szórakoztató legyen. Arra viszont törekszem, hogy a karaktereim pszichológiája végig hihető legyen.

A Lány a vonaton szereplőivel (Fotó: David M. Benett/Dave Benett/WireImage)

A Lassan izzó tüzet olvasva úgy éreztem, hogy megelőzted a kritikusokat a könyved kritizálásában. A könyvben olvasható könyv stílusa ugyan sokban hasonlít a tiédhez, és egyes karaktereid gyakran tesznek rá kritizáló megjegyzéseket. Például azt mondjuk, hogy túl bonyolult, túl zavaros az időrendje satöbbi. Ezzel a húzással a kritikusoknak üzentél?

Élveztem a játékot, hogy nemcsak fogok egy sztorit, amit az elejétől a végéig elmesélek, hanem kissé összekuszálom a dolgokat az időkezeléssel és a sok történetszállal, ugyanakkor tudtam, hogy kritizálni fognak ezért. Onnan tudtam, hogy olykor én is utálom magam ezért, és arra vágyom, hogy miért nem írok egy ennél sokkal egyszerűbb szerkezetű regényt, hiszen azzal a saját dolgomat is megkönnyíteném. Az agyam azonban nem így működik, nem megy, hogy kívánságra egyszerűbb történetet írjak, és már előre láttam magam előtt az erre vonatkozó kommenteket. Jó móka volt, hogy ezekre már előre tudtam a könyvben reagálni.

Theo karaktere azért fordul íróként a krimik felé, mert úgy látja, hogy ez a könnyű siker felé vezető út. Szerinted az emberek úgy látják, hogy azért írsz krimiket, mert ez a könnyű siker titka?

Akadnak páran, akik biztosan így látják. „Nézd, Gillian Flynn meg tudja csinálni, Paula Hawkins is meg tudja csinálni, akkor ez biztosan nem lehet nehéz”. Ennek azonban pont az ellenkezője igaz: piszkosul nehéz ám jó krimit írni. Sok írón láttam már, hogyha nem jött a siker, akkor elkezdett azon gondolkodni, hogy írnia kéne egy krimit, mert az majdhogynem garantált út a sikerhez. Ez azonban nem így működik. Rengeteg író ír krimiket, és közülük csak kevesek regényei válnak bestsellerré. És ez nemcsak minőség függvénye. Egészen kiváló krimik is jelennek meg a boltokban, melyeknek aztán sajnálatosan kevés olvasójuk lesz. Ebbe a műfajba bele kell jönni, sokat kell gyakorolni, és közben szeretni is kell, mert az olvasók érzik, ha egy könyvön az írója szeretett dolgozni.

Úgy tudom, a Lassan izzó tűzben a nyolcvanéves néni, Irene karakterét írni szeretted a legjobban. Azért van így, mert ő az egyetlen boldog karakter a regényedben?

Azt azért nem állítanám, hogy boldog, de az biztos, hogy kiegyensúlyozott és ő az egyetlen kedves ember a regényben. Ő egy jó ember. Szeret olvasni és sok olyan dolgot szeret, amit én is, így ilyen szempontból picit hasonlít rám. Ugyanakkor azt élveztem benne a legjobban, hogy jó móka volt egy nálam sokkal idősebb karaktert kitalálni. Egy olyan idős embert, akinek még mindig vannak reményei és tervei az életével és kifejezetten nyitott a világra, miközben az öregeket általában zárkózott, mogorva figurákként szokás ábrázolni. Csak reménykedni tudok abban, hogyha megérem a nyolcvanéves kort, akkor olyan leszek majd, mint Irene.

Ha Irene karakterét szeretted a leginkább írni, akkor ki volt az a karakter, akinek az írásával a leginkább meggyűlt a bajod?

Azt hiszem, Carla volt az. Elképesztő dolgokon ment keresztül, hihetetlenül sokat szenvedett, és tudod, hogy semmi jó nem vár rá. Nem szívesen gondolkodsz egy ennyire negatív spirálban lévő karakter fejével.

A lány a vonaton és a Lassan izzó tűz című könyveid főszereplői felnőttek, de az előző regényed, A víz mélyén kamaszokról szólt. Nehéz volt a negyvenes éveidben járva hihető kamasz karaktereket írni?

A meggyilkolt apáca, kicsikart vallomások és tönkretett nyomozók – 5+1 zseniális true crime sorozatot ajánlunk

Az ember mindig vissza tud nyúlni a korszakhoz, amikor maga is tinédzser volt, hiszen ezek az évek erősen élnek az emlékezetünkben, de igazság szerint könnyebb elképzelnem egy tinédzsert mondjuk tizenöt-húsz évvel ezelőtt, amikor még én sem álltam olyan távol attól az életkortól, mint egy mostani tinédzsert. A kamaszok rengeteget változtak, mivel a világ is eszméletlenül sokat változott, és sokkal nehezebb belehelyezkednem egy mai tinédzser fejébe, mint egy olyanéba, aki húsz évvel ezelőtt volt kamasz. A víz mélyénben egy fiatal lány gyásza érdekelt a legjobban az édesanyja halála után, és azt hiszem, a gyász egy olyan folyamat, egy olyan érzés, ami nem radikálisan más egy mostani kamasznál sem. Az azonban igaz, hogy nem mernék belevágni egy könyvbe, ami a mai kamaszéletről szól, mert az ő világuk már nagyon távol esik az enyémtől. Ennyire még az én fantáziám sem jó. (nevet)

A gyász mellett egy másik visszatérő téma a könyveidben az alkoholizmus, ezen belül is a nők alkoholizmusa. Mit gondolsz, másféle alkoholisták a nők, mint a férfiak?

Leginkább az teszi őket különbözővé, hogy a társadalom sokkal jobban elítéli őket, mint az alkoholizáló férfiakat. Persze nem minden esetben, vannak sokat ivó férfiak, akiket szintén elítél a társadalom, ugyanakkor az alkoholizmus a férfiaknál a könyvekben vagy a filmekben sokszor csak egy színesítő jellemvonás: van egy csomó híres alkoholista detektív, akiket istenítünk. Azokat a nőket nem szokás isteníteni, akik masszívan isznak, a nőkkel kapcsolatban ez sohasem menő. A nők alkoholizmusával kapcsolatban csak a negatív dolgokkal találkozunk: tönkrement egészséggel, tönkrement családi élettel, boldogtalansággal… A lány a vonatonban az alkoholfogyasztásnak dramaturgiai szerepe is volt: fontos volt számomra, hogy a főszereplőm ne emlékezzen arra, amit tett. Mivel sokszor üti ki teljesen magát, és sokszor nem emlékszik semmire, ez az élete minden területére hatással lesz: a férjével való kapcsolatára, a munkájára, az emberekkel való viszonyára, mindenre. Az alkoholizmus sajnos népbetegség, és sokkal több embert érint, mint gondolnánk. Főleg nők esetében fordul elő, hogy fogalmunk sincs arról, hogy az illető kemény piás, mert sokat dolgozik azon, hogy elrejtse ennek a jeleit. Mindig is érdekelt, mi visz rá valakit, hogy ennyire az italba meneküljön, és az új könyvben Angela ilyen karakter. Szörnyű dolgokat tett, és a bűntudat vitte az ital irányába. Sokak számára az alkoholba menekülés egy természetes önvédelmi reakció problémák esetén, mert amíg részeg, addig sem kell a problémáira gondolnia.

Tervezel valaha olyan krimit írni, aminek férfi lesz a főszereplője?

Nem tervezem ezt meg ennyire tudatosan, olyan karakterekről írok, amilyeneket épp kitalálok, és eddig úgy alakult, hogy nőket találtam ki, mert épp ők érdekeltek. Van a fejemben néhány férfi karakter, akikről egyszer majd írni szeretnék, de abban még nem vagyok biztos, hogy főszereplők lesznek-e a történeteimben, vagy csupán mellékalakok. Érzésem szerint akad köztük olyan figura, aki megérdemelne egy főszerepet. Azt készséggel elismerem, hogy az eddig történeteim nagyon nőközpontúak voltak, de ez őszinte érdeklődésből fakad: nagyon izgalmasnak találom a női sorsokat. Ugyanakkor semmiképp sem zárnám ki a férfiakat.

Fotó: Roberto Ricciuti/Getty Images

Ha az ember elkezd kicsit utánad olvasni a neten, gyakran találkozni veled kapcsolatban azzal a kérdéssel, hogy vajon fogsz-e írni valaha folytatást A lány a vonatonhoz. Elgondolkodtál valaha ezen? Szerinted folytatható az a történet?

Fogalmam sincs, hogyan lenne kivitelezhető egy folytatás. Maximum azt tudom elképzelni, hogy fogom Rachel karakterét, és valahogy belekeverem egy másik gyilkossági ügybe. Ez azonban egyáltalán nem lenne könnyű. Mivel a könyveimben nem bűnözőkről, kémekről vagy nyomozókról írok, egy ilyen bűneset jellemzően csak egyszer esik meg az életük során. Elég nehéz elhinni, hogy egy átlagember az életében többször is hasonló szituációba keveredjen. Nem zárom ki, hogy egyszer majd írok egy újabb könyvet Rachelről, de jelenleg még fogalmam sincs, miről fog szólni. Jelenleg vonzóbb ötletnek találom, hogy fogjam valamelyik mellékszereplőt a korábbi könyveimből, és egy új könyvembe is beletegyem. Szeretem, amikor más írók ezt csinálják a regényeikben, izgalmas játéknak találom.

Van olyan karakter a Lassan izzó tűzben, akihez később szívesen visszatérnél?

Laura. Ő még annyira fiatal, és a konfliktusos természete miatt még annyi mindenbe belekeveredhet. De Miriamot is izgalmasnak találom, benne is látok még potenciált.

A Lassan izzó tűz már megjelent Magyarországon a 21. Század Kiadó gondozásában. Fordította: Tomori Gábor.

További izgalmas interjúk az nlc-n:

• “Az ilyen pároknak találták ki a házasság intézményét” – Interjú Jessica Chastain-nel és Oscar Isaac-kel
• Kis Hajni: “Karlovy Varyban több perces vastapsot kaptunk”
• Gajdos Tamás: “Nem tervezem a nyugdíjba vonulást”