Szeretett mamikám
Anyai nagymamámat csak mamikának hívtam. Jómódú hölgyként élt Galgahévíz környékén, tisztelték őt az emberek, hatalmas földjei voltak arrafelé. Én voltam a nagy kedvence a szőke hajammal és az óriási, kék szememmel. Annyira büszke volt rám, hogy végigvitt az összes házon, és mutogatott, hogy én vagyok az unokája. Mindent megkaptam tőle, amit csak egy kisgyerek megkaphatott. Temperamentumos nagymama volt, de velem szemben mindig nyugodtan és türelmesen viselkedett. Anyunak a legjobbat akarta, azt szerette volna, hogy egy orvoshoz vagy ügyvédhez menjen hozzá, erre jött apum, a bohém pesti zenész. Mamika eleinte ellenezte is ezt a házasságot, így titokban tartották meg az esküvőt, de aztán megszülettem én, és annyira elvarázsoltam őt, hogy általam aput is elfogadta. Viszont én apu pezsgő vérét örököltem, és mamika volt az egyetlen, aki helyre tudott tenni.
Tőle kaptam az első fenekelésemet, máig emlékszem rá, pedig nem lehettem több hat-, hét- vagy nyolcévesnél. Nem kaptam ilyet se anyutól, se aputól, csodálkoztam is rendesen. Odáig én voltam a szőke herceg, akit mindenki a tenyerén hordozott, erre jött ez. A mamika egyszer kiküldött a földekre gyomlálni a nyáron büntetésből, mert rosszalkodtam. Én ezt nem fogadtam el, nem akartam csinálni semmit. Erre elkezdett kiabálni velem, és elküldött, hogy hozzak a kútról vizet. Elindultam, viszont mérges voltam, és úgy döntöttem, nem megyek a kúthoz, hanem inkább hazajövök Pestre. A gond csak az volt, hogy fogalmam sem volt, hogyan mehetnék haza. Tehetetlenségemben a földekről visszamentem a mamika házába, és elbújtam a tyúkólban. Annyira mérges voltam mamikára, hogy ott bujkáltam két napig. Nagymama teljesen maga alatt volt, sírt, hívta a katonákat, a rendőröket, mindenki engem keresett. Láttam a rejtekhelyemről a nagy hercehurcát, de sokáig nem akartam kijönni. Amikor két nap után kimerészkedtem, a mamika észrevett, és akkor kaptam életem első fenekelését a nyújtófával. Megdolgoztam érte, viszont elértem, hogy földet művelni soha többé nem vitt magával. (nevet)
Zámbó Krisztián a Sztárban Sztár!-ban (Fotó: tv2)
Az utolsó évét már velem és édesanyámmal töltötte. Csontrákban szenvedett, nálam lakott, anyukámmal közösen ápoltuk és gondoztuk. Szörnyű betegség volt az övé, de amennyire csak lehetett, jól viselte. Próbáltam neki valahogy viszonozni azt a sok szeretetet, amit gyerekkorom óta kaptam tőle. A halála nagyon megviselt. Ott voltam vele az utolsó pillanatban is. Pont hazaértem, bementem hozzá a szobába, és még rám nézett, de láttam, hogy nagyon az utolsó pillanatban volt. Hívtam anyukámat, hogy jöjjön, mert baj van, és mire visszaértem a szobába, már csukva volt a szeme és meghalt. Mamika az utolsó pillantásával engem látott.
Édesanyám, Verona
Sajnos anyukám jó ideje nem Magyarországon él, de most is szoros a kapcsolatunk, rengeteget beszélünk. Elképesztő, példaértékű életet élt, bár nagyon hamar felnőtté kellett válnia. Van két féltestvérem, Tamás és Móni, akik még anyukám első kapcsolatából születtek, amikor ő még nagyon fiatal volt. Ez a kapcsolat azonban hamar véget ért. Apum aztán a sajátjaként nevelte őket, nem tett köztünk különbséget. Nem is ismerték az igazi apjukat, nem volt része az életüknek. Amikor anyum a két gyerekével Pestre költözött, megjelent apu az életében. Ez volt az a korszak, amikor anyum mindent rózsaszínben látott, mert apukámnak nagyon nehéz volt ellenállni. Aztán jöttem én is, de apuval nem volt egyszerű normális családi életet élni. Vendéglátózott, folyton benne volt az éjszakában, még az is előfordult, hogy egy hónapra elment külföldre dolgozni. Anyukám vidéki lányként Pesten úgy nevelt fel bennünket majdhogynem egyedül, hogy gyakorlatilag reggeltől estig dolgozott. Sokáig azzal sem voltam tisztában, hogy apu már nem velünk él, annyira kihagytak minket a konfliktusokból.
Mindent megtett azért, hogy semmiben se szenvedjünk hiányt. Ami egy egyedülálló anyától elvárható, azt ő megadta nekünk. Apukám sem könnyítette meg a dolgát, nem volt könnyű neki egy ekkora sztár mellett. Apu édesapának csodálatos volt, férjnek sajnos már nem annyira. Anyukám nemcsak az édesanyám, hanem nagyon jó barátom is: mindig számíthattunk egymásra. Volt, hogy én laktam nála, és volt, hogy ő lakott nálam, mindig jól kijöttünk. Rengeteget tanultam tőle, és sok mindenben haragszom is magamra, hogy nem hallgattam rá. Hálás vagyok, hogy ilyen anyát és apát kaphattam, mert sajnos nagyon sok rossz anya és rossz apa van a világon. Hihetetlen, hogy annak idején fiatal nőként – az első gyereke születésekor tizenhat éves volt – ekkora felelősséget kapott a nyakába, és ő mégis elbírt vele.
Zámbó Krisztián szüleivel, 1981 (Fotó: Instagram)
Anyósom, Zsuzsanna
Kedvesem édesanyja, akiről nyugodt szívvel merem állítani, hogy az anyósom, bár még nem házasodtunk össze Zsuzsikával. Nagy küzdőként ismertem meg. Ráktúlélő volt, aki egyszer már kigyógyult belőle, majd négy évvel később, nem sokkal azután, hogy megismertem őt, ismét eluralkodott rajta a betegség. Hihetetlen volt végignézni az egy éven át tartó harcát, és azt, hogyan őrizte meg közben a méltóságát és a nőiességét, amihez mindvégig ragaszkodott. Imádtam benne, hogy egyből elfogadott engem, pedig nem voltam könnyű eset. Édesapám halála után sokáig kerestem a helyem, voltak nem egyszerű dolgaim, nem mondhatnám, hogy átlagos életet éltem. Ő ezt tudta rólam, mégis elfogadott a kislánya partnereként, pedig én szülőként biztosan megrémültem volna, ha a lányom egy olyan fickót hoz haza, mint én. Látta, hogy szerelmesek voltunk egymásba Zsuzsikával, és ez neki elég volt ahhoz, hogy elfogadjon olyannak, amilyen vagyok. Ez számomra nagyon szimpatikus volt, és meg is változtatott emberileg. Rengeteg jó tulajdonsága volt, amiből hálistennek a párom is sokat örökölt. Szörnyű volt végignézni, ahogy egy ilyen fiatal, sportos, egészséges életmódot folytató, talpraesett nőt felemészt a betegség. Nagyon-nagyon megsirattam a temetésén, pedig csak rövid ideig, alig pár évig volt része az életemnek. Annak idején az X-Faktorba is miatta mentem: azt kérte tőlem, hogy mielőtt még meghal, énekeljem el neki a tévében a Bukott diák című dalt. Sajnos már nem élte meg, mire lement a tévében.
Szerelmem, Zsuzsika
Én hal vagyok, ő skorpió, amiből ki lehet következtetni, hogy tűz és víz vagyunk, de az ellentétek néha vonzzák egymást. Legalábbis a mi esetünkben biztosan ez történt. Soha nem túloztunk, mennyire szeretjük egymást, az egész ország láthatja ezt. Mi nem celebpárosként – nem szeretem a celeb szót – tekintünk magunkra, hanem ismert emberekként, akik szeretnének jó példával elöl járni. Felvállaltuk, hogy az életünkbe betekintést engedünk, de nem azért, mert mi ebből szeretnénk megélni, hanem azért, mert úgy hisszük, hogy át tudunk adni valamit a kapcsolatunkból a fiataloknak, sőt az idősebbeknek is arról az életvitelről, amit mi együtt élünk meg. Nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy a kapcsolatunk ilyen jól működjön. Ha úgy éreztük, hogy valami nem jó, akkor azt pihentettük, próbáltunk nem erőltetni semmit. A párom kirántott egy olyan szakadékból, ami felé féktelenül hajtottam. Rajta kívül nincs szükségem másra, ő nekem a legfontosabb. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szeretnék barátkozni, közvetlen fickó vagyok és jól érzem magam társaságban, de ha úgy alakulna, hogy a világon mi ketten maradnánk csak Zsuzsikával, akkor is boldogan élnénk le az életünket együtt. Felnézek rá azért, hogy ezt képes volt kihozni belőlem, de nyilván ehhez két ember kell. Ha kellett, seggbe rúgott, ha kellett, választás elé állított: el kellett döntenem, melyik életet választom, és én rájöttem, hogy nekem az kell, amiben ő is benne van.
Fotó: Zámbó Krisztán / Instagram
Fontos, hogy egy nő felnézzen a férfira, aki vele van. Nem azért fog felnézni rá, mert egy Ferrari van a feneke alatt, vagy mert folyamatosan ajándékokkal halmozza el, hanem azért, mert biztonságérzetet ad neki, és ha bármi gond van, ott áll mellette, számíthat rá, és meg tudják együtt beszélni a problémáikat. Jól esik, hogy ezt érzi velem kapcsolatban. Én is vele. Néha vannak vitáink, de ezeken pillanatok alatt átlendülünk. Nem is viták ezek, inkább csak szemmel verések. Annyira nincs súlyuk, hogy nem is kérünk már értük elnézést, egyszerűen csak továbblendülünk, mert nem gondoljuk őket komolyan. Ha már bocsánatot kell kérni, akkor nagy vitában voltunk, nekünk pedig nincsenek nagy vitáink. Eltelik egy óra, és mi már nem is emlékszünk rá, hogy min veszekedtünk. Imádom, hogy nem csak megszokásból vagyunk együtt, ez még ma is egy nagyon élő szerelem. Senkivel nem szeretnék pusztán megszokásból együtt lenni, és húsz év múlva arra eszmélni, hogy már rég ott kellett volna hagynom. Nekem igényem van a tűzre, azt muszáj fenntartani. Zsuzsika ebben tökéletes partner. Ezt a kapcsolatot nem kockáztatnám semmiért.
