Mentális betegség sztároknál: Kollányi Zsuzsi

Hogyan alakult ki nálad az anorexia?

18-19 éves koromban kezdődött, és szerencsére maga a betegség viszonylag rövid ideig tartott. Ezt azért így mondom, mert az anorexia sok esetben évekig is elhúzódhat. Az a probléma ezzel a betegséggel, hogyha nagyon sokáig tart, akkor annyira át tud lendülni a szervezet, hogy onnan már nagyon nehéz visszaállni, mert a test átáll erre az ínséges életmódra.

Mi váltotta ki?

Nagyon depressziós lettem, mert az anyukám elköltözött otthonról, és egyedül maradtam a három évvel fiatalabb öcsémmel. Az anorexia nagyon gyors lefutású volt esetemben, összesen 2-3 hónapig tartott: ez idő alatt sikerült leadnom nagyjából 30 kilót. Ennek az lett az eredménye, hogy 35 kiló alatt voltam a 172 cm magasságomhoz. Tehát az elég csekély súly, hogy ha azt nézzük, hogy most vagyok nagyjából 60 kiló. Így utólag belegondolva, eléggé riasztó, akkor azonban fel sem tűnt, hogy ez probléma lenne. Nagyon rossz és eltorzult volt akkor az önképem: ennek a betegségnek az előzménye, hogy az önképünk sérült, ez pedig visszavezethető a szeretethiányra és az önbecsülés hiányára. Ez a betegség ugyanúgy, ahogy egyébként maga a bulimia, meg az összes testkép és étkezési zavar, az önszeretethez kapcsolódó problémák miatt alakul ki.

Hogy nézett ez ki nálad?

A szervezetem nagyon durván legyengült. Éppen ilyen nyári időszak volt, izzasztó meleg és én folyamatosan edzettem és szigorú diétát tartottam. Szobabicikliztem, napi ezer hasprést megcsináltam, addig nem álltam fel, míg az nem volt kész. Emellett pedig alig ettem. Káposztát, salátákat, zsírszegény joghurtot fogyasztottam, de azt is napi egyszer, maximum kétszer. Számoltam a kalóriát, hogy csak pár százat vigyek be egy nap. Szóval tényleg nagyon kitartó és szigorú voltam magammal, hogy a feleslegesnek vélt súlyt ledobjam.

Fotó: Fülöp Dániel

Mit szólt ehhez a környezeted?

A baráti köröm és a családom is megijedt, amikor megláttak. Ők tudták, hogy itt valami nagyon nagy baj van, ami nekem nyilván nem tűnt fel.

Melyik volt az a pont, amikor már te is érezted, hogy ez így nem jó?

Sajnos nagyon sokára jött el, mivel az anorexiából átestem a bulimiába. Az előbbinek azért lett vége, mert elküldtek pszichiátriára, ahol mondták, hogy vagy befekszem, vagy hazamehetek, de az egy hét múlva esedékes kontrollra öt kilóval nehezebben kell érkeznem. Mivel egyedül voltam az öcsémmel, nem engedhettem meg magamnak, hogy befeküdjek. Így, amikor hazamentem, elkezdtem normálisan étkezni, amit a szervezetem hirtelen nem tudott feldolgozni.

Így jött a bulimia?

Igen. Hazamentem a kórházból, ettem, az ételtől viszont belázasodtam, rosszul voltam. Azt se tudta a szervezetem, mit kezdjen hirtelen ennyi táplálékkal. Majd visszamentem az orvoshoz, megvolt az öt kiló plusz, de maga a probléma, a testképzavar ettől nem oldódott meg. Az elhagyatottság érzés, az, hogy nem foglalkozik velem a családom, hogy egyedül éreztem magam, továbbra is ott volt.

Ez volt a kiváltó ok?

Tudtam, hogy a környezetem elvárja a javulást, tehát a látszatot fent kellett tartani. Ettől még az önbecsülésem a béka feneke alatt volt. A többi közt emiatt a bulimia még öt további évig tartott.

Hogy zajlott nálad?

Minden étkezés után a vécén kötöttem ki. Mindig másmilyen módszerrel próbáltam megszabadulni a megevett ételtől, de a hánytatás volt a leggyorsabb, amitől még a hasam sem fájt.

Hogy sikerült leállnod vele?

24 évesen felkeltem egyik reggel, étkezés után elindultam a fürdőszobába, aztán megálltam. Elgondolkoztam, hogy mi a francot csinálok. Tényleg ezt akarom életem végéig csinálni? Tényleg az összes evést így fogom befejezni? Ez nem lehet egy életcél. Akkor, abban a pillanatban abbahagytam.

Ilyen egyszerűen?

Nyilván ez idő alatt már rengeteg önismereti könyvet olvastam, ami kapcsolódik ehhez a témakörhöz is. Nagyon sok fejlesztésen vettem részt, és a mai napig igyekszem fejleszteni magam. Figyelem magam kívülről és belülről, hogy bizonyos helyzetekben hogyan tudok a legoptimálisabban működni. Megfigyeltem a két énemet, az erőset és az áldozatot. Ezeknek a megfigyeléseknek köszönhetően rájöttem, hogy nem így akarom leélni az életemet.

Fotó: Schumy Csaba

Milyen megfigyelések?

Rájöttem, hogy mérhetetlenül haragszom a testemre. Egyszerűen valahogy kívülről tekintettem magamra és realizálódott bennem, hogy nincs értelme annak, amit addig csináltam.

Az öt év alatt senkinek nem tűnt fel, hogy minden étkezés után a vécén kötsz ki?

Az öcsém valószínűleg észrevette, de nem tette szóvá. Én voltam a bástya az életében, és ezt a képet szerintem ő maga sem akarta lerombolni. Tudod, ha nem mondasz ki valamit hangosan, akkor talán az nem is valós. Így voltunk vele. Ha beszélnénk róla, akkor valóssággá válna. Talán neki is könnyebb volt így kezelni. Az ismerőseim, barátaim pedig nem is sejtették, mivel fizikailag nem látszott rajtam.

Amikor viszont látványos volt a probléma az anorexia miatt, érezted, hogy elítélnek?

Szerencsére az én környezetem inkább aggódó volt, mintsem ítélkező. Lehet, hogy az utcán rossz szemmel néztek rám néhányan, de én azt sosem vettem észre. Csak megértéssel és támogatással találkoztam. Én is így működöm a mai napig: ha látok valakit, aki túl vékony, vagy éppen ellenkezőleg, nem ítélem el, hanem egyből arra gondolok, mi lehet a probléma, hogyan tudnék neki segíteni. Bízom benne, hogy az emberek nagy többségének a segítő szándék az első. Hiszem, hogy van empátia és érzékenység az emberekben, hogy egy kórosan vékony nőt vagy férfit nem ítélnek el, hanem segíteni akarnak neki.

Szerinted mi történt akkor, amikor eldöntötted, hogy befejezed az önsanyargatást?  

Rájöttem, hogy bármilyen ember is vagyok, bármennyire szeretnek vagy nem szeretnek a szüleim, az biztos, hogy én nem ezt érdemlem. A testem nem azt érdemli, amit csinálok vele.

A szüleiddel való kapcsolatodat is sikerült helyrehozni?

Azt csak pár évvel később. De igen, most már jó a viszonyunk.

Az önfejlesztéssel gondolom ezek ellenére sem hagytál fel.

A mai napig nagyon sok önfejlesztő, önismereti könyvet olvasok. Fontos, hogy az ember lássa magát kívülről is, hogy külső szemlélőként is meg tudja vizsgálni az adott problémát.  

Mikor tudtál ezekről először beszélni?

Erre már nem emlékszem pontosan, próbálok folyamatosan beszélni róla. Ha valaki kérdez az életemről, egyből elmondom ezt is, hiszen ez is hozzám tartozik. Közszereplőként sem titkoltam soha, hogy volt egy ilyen időszakom. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk ezekről a problémákról: mi, akik átmentünk rajta, és azok is, akik éppen benne vannak.

Mit tudnál tanácsolni azoknak, akik jelenleg hasonló gondokkal küzdenek?

Azt, hogy beszéljenek róla. Azt gondolom, amikor valaki szavakba önti a gondjait, az már önmagában egy terápia. Ha beszélnek róla, rájöhetnek, hogy sokkal több elfogadásra és támogatásra találhatnak. Tavaly vittem a gyereket az oviba, és az utca közepén elbőgtem magam. Csak álltam és zokogtam. Odajött hozzám egy anyuka, és megkérdezte, mi a baj. Csak azt tudtam válaszolni, hogy fáradt vagyok. Erre ő azt mondta, tudom, ilyen az anyasors, de nem vagy ezzel egyedül. Apró dolog, de hihetetlenül sokat jelentett nekem. Tényleg nem vagyok egyedül. Senki sincs egyedül a gondjaival, mindannyiunknak megvannak a saját démonjai. Nem szabad azt gondolni, hogy a másiknak tökéletes az élete. Mindenki viszi a kis batyuját, ha pedig ezt a terhet megosztjuk egymással, mindenkinek könnyebb lehet.

A Nagy Duettben 2018-ban Kamarás Ivánnal (Fotó: TV2)

Tehát azt mondod, hogy a kommunikáció a megoldás.

Igen, ha elfojtjuk magunkban a gondokat, akkor elzárjuk a lehetőséget a javulásra. Már régóta gondolkodom azon, hogyan tudnék segíteni, mit tudnék tenni. Azt mondhatom, ha valakinek nincs kivel megosztania a problémáit, fájdalmait, keressen meg, írjon rám, adja ki magából. Bárkivel szívesen beszélgetek ezekről, mert hiszem, hogy ha elmondhatjuk, az már egy lépés a gyógyulás útján. A fekete felhő, ami kísér minket a gondjaink által, ilyenkor kicsit szertefoszlik, és előbb-utóbb mindenki észreveszi, hogy visszatér a fény, a ragyogás az életébe.