Október 21-én jelent meg Taylor Swift 10. stúdióalbuma Midnights címmel, ami már a megjelenése előtt is hatalmas tömeghisztériát okozott a rajongók körében, ugyanis az énekesnő topmarketingeseket megszégyenítő kreativitással adott hírt arról, hogy írt néhány új slágert. Az albumot saját bevallása szerint 13 álmatlan éjszaka ihlette, az egészet utazásként aposztrofálta, „a rémületeken és édes álmokon át”, így nyilvánvaló volt, hogy valami olyan újdonságra számíthatunk, amit korábban még nem láttunk tőle. A végeredmény pedig tényleg magáért beszél, az album zenei történelmet írt, és ezzel el is érkeztünk az első ponthoz, hogy miért érdemes esélyt adni neki.
Lekörözte a Beatlest is
A Midnights egyetlen nap alatt az év legtöbb példányában fogyó albuma lett az USA-ban. A megjelenése napján megdöntötte a Spotify 24 órás streamelési rekordját, valamint mindhárom nagy zenei platformon, a Spotify-on, az Amazonon és az Apple Music-on is befoglalta a top10 összes helyét a lemezen szereplő dalokkal. Ha ez még nem lenne elég, az amerikai kislemezlistán is tarolt, 10-ből 10 helyet ugyancsak a friss slágerek foglaltak el, ezzel az első előadó lett, akinek ez sikerült, korábban, 1964-ben a Beatles nyolc, 2021-ben pedig Drake kilenc kislemezzel birtokolta ugyanezt a címet. Taylor jött, látott, és 24 óra leforgása alatt gyakorlatilag átírta a zenetörténelmet.
A mondanivaló, ami szíven talál
Bár Swiftet szeretik feltüntetni a naiv country énekesnő szerepében, aki csak az exeiről és szakításairól tud dalokat írni, valójában ez nem igaz. Már az utóbbi két-három albuma is bőven több volt, mint egy megtört szív kesergése, a Midnights viszont tényleg nem skatulyázható be ennyire egyszerűen. Az Anti-Hero című dal egészen konkrétan olyan, mint egy tárlatvezetés az ő saját mélységeiben: étkezési zavarok, súlyproblémák, depresszió, gyász, veszteség, bizonytalanság, tényleg minden előjön. A refrénben szereplő „It’s me. Hi! I’m the problem, it’s me” sor néhány nap leforgása alatt a mentális betegek himnuszává nőtte ki magát.
De említhetnénk a Vigilante Shit-et is, ami egy megcsalt feleségről és egy szeretőről szól, akik eltették láb alól a férfit, aki átverte őket. Már a címből sejthető, hogy ez nem egy vidám popsláger, sőt ebben hangzik el az a mondat, hogy „The Lady simply had enough”, azaz a hölgynek elege lett, és valóban. A Miss Americana (a Taylor életéről szóló dokumentumfilm a Netflixen – a szerk.) óta tudjuk, hogy Swiftnek nagyon elege van már abból, hogy folyton bizonyítania kell a rátermettségét a kétkedőkkel szemben, úgyhogy ez egy remek metafora a saját revansára.
13 dal + 7 ráadás
A Midnights ahogyan említettük, 13 dallal jött ki, pontban éjfélkor, de mindenki legnagyobb meglepetésére, hajnali háromkor megjelent a 3am Edition, ami hét bónuszt dalt is tartalmaz. Ezekről úgy nyilatkozott, hogy bár nem illettek bele az album koncepciójába, mégis segítettek abban, hogy a lemez megszülethessen. A dalok közül a Bigger Than the Whole Sky lett az egyik legjelentősebb, kétértelmű mondanivalójával, ugyanis ráhúzható bármilyen szívfájdalomra, viszont a rajongók közül sokan úgy érezték, hogy ez egy gyermek elvesztéséről, egy vetélésről szól. Hogy pontosan mi az igazság, nem derült ki egyelőre, de a szövegét hallgatva tényleg szükség lehet egy csomag százas zsebkendőre.
Leszámol a popsztársággal
A popsztárok elérhetetlennek, érinthetetlennek tűnnek, a csillogó világuk a lehető legtávolabb áll tőlünk, földi halandóktól, ám a lemez nagyon is személyes hangvétele azt üzeni: egy vagyok közületek. Őszinte és nyers, álmodozó és sok helyen annyira könnyen megfogalmaz bizonyos komplikált érzelmeket, hogy további gondolkodásra sarkall. Nem elégszik meg azzal, hogy egy jó zenei alap kíséretében belemászik az ember fülébe, hanem rögtön gyökeret ereszt a gondolataiban, és hetek múltán is ott marad, mint útravaló. Ebben rejlik az igazi ereje.
Műfaji kitekintések
Végül, de nem utolsó sorban a lemez többféle műfajba is belekóstol, kísérletezget a hangzásokkal. Igen, ez alapvetően még mindig egy popalbum, de megjelenik benne az elektorpop és a szintetizátor, a hiphop, a diszkó, az R&B, sőt, még a rapes elemek is be-beköszönnek, miközben az énekesnő hangját néha elektronikusan manipulálják, amitől az egész olyan, mint egy bonbon válogatás. Alapvetően tudod, hogy mivel van töltve, aztán mégis jön a meglepetés, amikor beleharapsz… Na, pont így kell ezt az albumot is végig hallgatni akkor is, ha nem vagy ízig-vérig Swiftie.
