A legfiatalabbaknak Martin Scorsese neve talán csak annyit mond, hogy ő egy idős bácsi, akiről azért cikkezett pár éve megállás nélkül a sajtó, mert beszólt a Marvelnek, miszerint valódi filmek helyett csupán vidámparki élményeket készítenek, és emiatt a nagy visszhangot kapó beszólása miatt a földkerekség összes idős rendezőjét arról kezdték faggatni az interjúkban, hogy mit gondol a Marvelről. Szerencsére ez a trend azóta alábbhagyott, és Martin Scorsesének is van jobb dolga annál, hogy a Marvel filmes univerzum rajongóinak üzengessen: épp lázasan dolgozik a Megfojtott virágok című regény filmadaptációján, a főszerepben azzal a Leonardo DiCaprióval, aki már húsz éve, a New York bandái óta a filmes múzsája, és ez lesz a hatodik közös filmjük, amit a várakozások szerint valamikor jövő késő tavasszal vagy nyáron láthatnak majd a nézők.
Jó okunk van, hogy örüljünk ennek, hiszen elég nagy esély mutatkozott rá, hogy óriási sikerek ide vagy oda, Scorsese a 2019-es Az ír után visszavonulót fúj és búcsút int a pályájának. Az a film sok szempontból ideális nyugdíjba vonuló projekt volt. A főhőse is azzal volt elfoglalva, hogy összegezte az életművét és számot vetett az addigi életével, Scorsese szempontjából pedig csupa olyan témát feszegetett, melyek amúgy is meghatározók voltak az életművében. A filmhez adott promóciós interjúkban homályosan be is lengette a visszavonulás lehetőségét, ám végül úgy döntött, még nincs itt a vége, mindannyiunk legnagyobb örömére. Hiszen akinek a vérében is film folyik, az nem vonulhat csak úgy vissza.
Martin Scorsese és Robert De Niro a Taxi forgatásán, 1976-ban (Fotó: Silver Screen Collection/Getty Images)
Kis Olaszország
New York Little Italyként ismert városrésze a fiatal Martin Scorsese számára nem sok lehetőséget tartogatott. Az ő korosztályának két lehetősége volt a kitörésre: vagy gengszternek áll, vagy pap lesz belőle. Emberünket mindkét lehetőség vonzotta és érdekelte, bár az előbbi talán kissé jobban. Ahogy azt egy interjúban elárulta, volt valami izgalmas a környéken lakó gengszterekben, akikről már gyerekként tudta, hogy minél halkszavúbbak, annál magasabban állnak a maffia ranglétráján. Emlékei szerint idősebb, elegáns urak gyakran kortyolgatták a kávéjukat a negyed éttermeinek kinti asztalainál, és bár nem vigyáztak rájuk testőrök tömegei, mégis láthatóan mindenki a legnagyobb tisztelettel bánt velük, és ez sok fiatalnak, köztük a még gyerekkorú Scorsesének is vonzónak tűnt. Végül az asztmája eldöntötte helyette, hogy nem lehet belőle gengszter, hiszen ebben a világban a felfelé kapaszkodáshoz időnként testi erőre is szükség van, úgyhogy belátta, ez nem az ő útja.
Ekkor az érdeklődése a vallás és a katolicizmus irányába fordult, ám mielőtt igazán elmélyedt volna benne, megérkezett az életébe a film és a mozi, ami egy új élet lehetőségét mutatta meg neki. Az első nagy filmsikerét, az Aljas utcákat ez a korszaka inspirálta:
Az Aljas utcák nagyjából rólam és a barátaimról szól. A filmben szereplő időszak azt fedi le, amikor filmes hallgató voltam a New York-i Egyetemen, és oda-vissza jártam a két világ, a keleti és a nyugati oldal között. Az Aljas utcák egy nagyon tiszta, szinte önéletrajzi filmem azokról az időkről.
Martin Scorsese a Hester és Baxter Street sarkán, az Aljas utcák[sc_cts_position slug="roadblock020" clear="1"] egyik New York-i helyszínén (Fotó: Jack Manning/New York Times Co./Getty Images)
Egy nem macsó rendező macsó világa
Bár Scorsese kitört a környezetéből, és sokkal többre vitte annál, mint amire számíthatott, valójában sosem hagyta ott sem Little Italyt, sem a gengsztereket, sem pedig a katolikus hitét. Bár se gengszter, se pap nem lett belőle, mindkét téma a rendezői karrierje meghatározó elemévé vált, sőt kimondottan gyakran fordult elő, hogy olasz-amerikaiakról forgatott. Míg Scorsese előtt a gengszterfilmek a gengszterek sokszor hatalmas birodalmakat erővel összetartó, nagy hatalommal bíró alakok voltak – gondoljunk csak A keresztapára –, Scorsese sikerrel rángatta le őket a földre, hiszen ő leginkább abban a környezetben akarta mutatni őket, ahogy a gyerekkorából emlékezett rájuk: az utcán. Az ő gengszterei ezért is kisstílűbbek és hétköznapibbak, és még ha sikerül is felkapaszkodniuk a ranglétrán, le sem tagadhatnák, hogy honnan jöttek.
Bár Scorsese sosem kezelte másodrangúként a filmjeiben a nőket, és jó néhány izgalmas női karaktert találhatunk nála, az ő világa elsősorban macsó világ. Nem azért, mert Scorsese annyira macsó lenne, hanem azért, mert a gengszterek és a papok világában is a nők többnyire csak a második vonalban foglalhatnak helyet. Hősei többnyire tékozló, a megváltást kereső, a bűneik és a múltjuk miatt szenvedő férfiak, akikben tombol a bizonyítási vágy. Ezeket az embereket sosem magasztalja fel, ugyanakkor azt nem vitathatjuk, hogy a rendező sokszor olyan vonzón mutatja a filmjei szereplőinek világát, hogy sok néző számára még akkor is csábítók lehetnek, ha a hősök történetei nem végződnek happy enddel. Mi mással lehetne például magyarázható, hogy A Wall Street farkasa, azaz Jordan Belfort a film sikerének köszönhetően akkora sztár lett, hogy novemberben sok száz embernek tartott előadást a magyar fővárosban, ahol a résztvevők 25 és 60 ezer forint költöttek arra, hogy láthassák a bálványukat, akiket a filmben Leonardo DiCaprio alakított.
Leonardo DiCaprio és Martin Scorsese a 2014-es Oscar-gálán (Fotó: Kevin Winter/Getty Images)
„Egyet nekem, egyet nekik”
Bár Martin Scorsese talán legnagyobb filmjei így vagy úgy, de a gengszterekhez kötődnek, legyen az a már említett Aljas utcák, a Nagymenők, a Casino, a New York bandái, A tégla vagy épp Az ír, a másik szenvedélye, a hit is legalább ennyire fontos számára filmesként. Azonban az erről szóló filmjeivel rendre megszenved, ugyanis ezekben a projektjeiben a stúdiók nem látják a megtérülési potenciált. A Krisztus utolsó megkísértése olyan sokat jelentett számára, hogy még abba is hajlandó volt belemenni, hogy a szerződésébe belevegyék: fizetés nélkül készíti el a filmet a Universal stúdió részére. De szintén sokat szenvedett azért, hogy a Kundun vagy a Némaság című filmjeit összehozza. Ezek a mélyen személyes munkái a kritikusokat többnyire lenyűgözik, de az a közönség, akinek Scorsese a Taxisofőrt, a Dühöngő bikát, a Viharszigetet vagy a Nagymenőket jelenti, nem igazán rajong a rendező filozofikus oldaláért.
Martin Scorcese a La sortie de l’usine című francia rövidfilm forgatásán (Fotó: Pierre Suu/WireImage)
Ha olyan filmről van szó, ami nem kapcsolódik közvetlenül a személyes tapasztalataimhoz, nagyon nehéz helyzetbe kerülök. Nálam nem működik, hogy csak úgy forgatok valamit Angliában, Olaszországban, Franciaországban vagy Spanyolországban. Ehhez én túlságosan amerikai vagyok
– vallott még a kilencvenes évek elején arról, hogy a kvalitásai és sikerei ellenére miért okozott neki olyan sok problémát a filmjei finanszírozása. Sokáig képtelen volt hollywoodi módra, produceri felkérésre dolgozni, ám A pénz színe című biliárdos mozival kezdett rákapni az ízére, az 1991-es A rettegés foka című thriller-remake után már azt a filozófiát vallotta az interjúiban, hogy „egyet nekik, egyet nekem”. Azonban Scorsesénél a „nekik” készített filmek sem jelentenek nagy különbséget: nála a léc mindig magasan van, zsigerileg képtelen arra, hogy ne maximalistaként álljon hozzá minden projektjéhez, így sokszor nem is lehet egyértelműen megállapítani, melyik filmjét készítette magának, és melyiket „nekik”. Nyolcvanéves életkor ide vagy oda, az agya máig kész filmlexikon, hiszen vallja:
ahhoz, hogy tudd, hogyan kell filmet készíteni, állandóan a filmeken kell járjon az eszed.
