„Nemzeti tragédiának tartom, hogy az Egyesült Államokban nagyon kevesen utaznak az ország határain túlra” – A Fehér Lótusz két főszereplőjével beszélgettünk

F. Murray Abraham Oscar-díjat zsebelt be az Amadeusban Salieri eljátszásáért, míg Michael Imperioli a Maffiózók című sorozatban vált a nézők kedvencévé. A két New York-i színész most egy apa-fia párost alakít A Fehér Lótusz második évadában. A forgatás helyszínén, a mesés Taorminában ültünk le beszélgetni velük utazásról, gyökerekről, sztereotípiákról és toxikus maszkulinitásról.

TóCsa

2022. November 08.

Itt vagyunk ezen a paradicsomi helyen. Egyáltalán munkának érződik itt a forgatás?

Michael Imperioli: Nagyon jóféle munkának.

Úgy tudom, nemcsak a hotelben forgatnak, hanem itt is élnek. Mennyire mossa ez össze az életüket a karaktereikkel?

F. Murray Abraham: Éljük is a karakterünket, nemcsak játsszuk. Semmi sem fogható ahhoz, ha egy színész nem stúdióban, hanem valódi, létező helyszíneken forgathat.

Michael Imperioli: Hihetetlen ez a hely, sok száz éves, érzed, ahogy körbevesz a történelem. A szobám ablakából kilátás nyílik a tengerre, egyszerűen pazar. Nekem tetszik, hogy egy helyen lakom és dolgozom. Szinte olyan érzés, mintha hirtelen belecsöppentem volna Fellini 8 és ½ című filmjébe. Csak kilépek a szobámból és máris egy film díszletében találom magam, ahol jönnek szembe az öltöztetők és a sminkesek.

Úgy tudom, A Fehér Lótusz második szezonjában a szexualitás, a toxikus maszkulinitás és a generációs különbségek kerültek középpontba.

Michael Imperioli: Nézd, nem tudom pontosan, mit jelent a toxikus maszkulinitás kifejezés. Egyszerűen csak emberek vagyunk. Minden férfi más és más, de persze akad, ami összeköt bennünket. Talán a legfőbb problémánk az, hogy sokan vagyunk elégedetlenek önmagunkkal. Folyton valamiféle külső segítségre várunk, hogy megerősítsen bennünket abban: jók vagyunk, a jó úton járunk. A külső stimulánsoktól reméljük, hogy helyre teszik az életünket.

F. Murray Abraham: Elmúltam már nyolcvan, de nincs bennem elégedetlenség. Mindig élveztem az idő múlását, az életem csak gazdagodott az idővel. Fiatalon valamiért féltem attól, hogy mi lesz, ha már negyven leszek, de ahogy elértem a negyvenet, kiderült, hogy a negyvenes éveim az életem csúcspontját jelentették. Aztán az ötvenesek is csodásan alakultak, a hatvanasok fantasztikusan teltek, és ami azt illeti, a hetvenesek is elég jók voltak. A nyolcvanasaimban járva az jár a fejemben: vajon hány évtized juthat még nekem? Fiatalabb korodban csak elképzelni tudod, milyen lehet nyolcvanévesnek lenni, de számomra ez már maga a valóság. Rájöttem, hogy abban a fantasztikus helyzetben vagyok, hogy megélhetem azokat a dolgokat, amikről korábban annyit olvastam és hallottam.

Akkoriban azt gondoltam, mennyire unalmas lehet egy nyolcvanéves ember élete, de most, hogy épp ezt az életet élem, egyáltalán nem tűnik annak. Nem félek a haláltól, de még nem szeretném, hogy véget érjen az életem. Tudom, hogy ez egy kicsit röhejes hozzáállás, hiszen úgyis véget ér majd.

Én még egy olyan korszakból jöttem, ahol a férfi szava volt a döntő. Egy férfiak dominálta társadalom adja a kulturális hátterem. Ráadásul a mexikói határnál telt a gyerekkorom, ami egy különösen macsó vidék volt. Abban a közegben meg kellett mutatnod, mennyire vagy férfi, villognod kellett vele. Képzeld el, mekkora utat kellett bejárnom onnan eddig a pontig. Olyan emberré váltam, akiről nem is tudtam, hogy ott rejlik bennem. Szeretem ezt az embert, aki most vagyok.

A karakterem, Bert Di Grasso a gyökereit keresni érkezik Szicíliába, hiszen anyai ágon innen származik a családja. Ez nagyon megérintett engem, hiszen ahogy öregszem, engem is egyre jobban foglalkoztatnak a gyökereim. Szerintem Bert már látja az élete végét, tisztában van azzal, hogy már nem tarthat sokáig. Azt reméli, hogy a gyökerei kutatása során olyan dolgokra lel rá, melyek válasszal szolgálnak neki olyan kérdésekre, amiket fel szokott tenni magának. A szomorú helyzet az, hogy már nincs kivel megbeszélnie ezeket. Már nem él az édesanyja és az édesapja – az utóbbi szerintem egy igazi zsarnok volt – , és már a feleségét is elveszítette, pedig ő volt az utolsó kapocs, ami a múltjához kötötte. Úgy hiszem, a fiával is kissé zűrös a kapcsolata: felvettünk néhány olyan jelenetet, amik megkönnyeztettek, mert csodásan világítottak rá a karakterem múltjára és valóságára. Ez az olaszországi utazás talán a legfontosabb út az életében.

Fotó: HBO

A Fehér Lótuszban fontos témát jelent az utazás, a más országok és kultúrák megismerése. Önöknek mit jelent az utazás, és mivel járul hozzá a munkájukhoz?

F. Murray Abraham: Ha mélyen magamba nézek, titkon talán pont azért lettem színész, hogy sokat utazhassak.

Michael Imperioli: Jártam már korábban Taorminában, nem ez az első alkalom. A családom Olaszországból származik, de nem innen, hanem Rómából. Emiatt mindig otthon érzem magam, ha erre járok. Nem először dolgozom itt: húsz éve a Maffiózókkal jártam itt egy kicsit, egyszer pedig egy római irodalmi fesztiválon tartottam egy felolvasást. Ezek azonban rövid munkák voltak, A Fehér Lótusz azonban lehetőséget adott arra, hogy igazán hosszan itt legyek, szóval ez egy valóra vált álom. Az utazás színészként nagyon jó lehetőség a tanulásra. Megismerni a helyieket igazi ajándék. Most, hogy már itt vagyok egy ideje Taorminában, van már három-négy étterem, amit a törzshelyemnek mondhatok, és már nem tudok úgy végigmenni a főutcán, hogy ne fussak össze legalább öt-hat ismerőssel. Ennek a városnak elképesztő történelme és kultúrája van.

F. Murray Abraham: Kisebbfajta nemzeti tragédiának tartom, hogy hazámban, az Egyesült Államokban nagyon kevés ember utazik az ország határain túlra. Sokaknak fogalma sincs, mi zajlik Amerikán kívül. Emlékszem megboldogult édesanyámra – Isten nyugosztalja! –, amikor először látogatott meg az újonnan épült New York-i lakásomban: amikor meglátta a fürdőszobában a bidét, teljesen ledöbbent. Sosem járt még Európában, ahol ez mindennapos dolognak számít.

Az utazás felnyitja a szemed, rávilágít sok-sok összefüggésre a világban. Utazás közben rájössz, hogy a világ nem csak rólad szól és nem minden körülötted forog. Ez jelenti az igazi értékét.

Nézzük például a háborút Ukrajnában. A világnak vannak bizonyos pontjai, ahol az embereknek fogalmuk sincs, milyen borzalmas dolgok zajlanak arrafelé. Például Oroszország nagy része sem tud erről (az interjú még áprilisban készült – a szerző), mert a médiában csak egyféle tájékoztatással találkoznak. De ugyanez igaz Amerika egy részére is, ami már csak azért is elszomorító, mert nekik lehetőségük lenne ezerféle forrásból tájékozódni a nagyvilág híreiről, mégsem teszik ezt. Ha pedig mégis szembejön velük valahol a valóság, akkor nem hiszik el! Úgy hiszem, hogy ez részben annak a következménye, hogy nem utaznak. Ha nem utazol, nem találkozol azzal, hogy vannak a tiédtől eltérő nézőpontok is a világban. Nem leszel nyitott a tiédtől eltérő álláspontokra, hiszen félni fogsz tőlük. Persze nem vagyok biztos abban, hogy igazam van, de hiszem, hogy igen.

F. Murray Abraham (Fotó: David Acosta/Image Press Agency/NurPhoto) (Photo by Image Press Agency / NurPhoto / NurPhoto via AFP)

A karaktereik a sorozatban azért érkeznek Szicíliába, hogy a gyökereiket kutassák. Önök is indultak már valaha hasonló utazásra?

F. Murray Abraham: Édesanyám olasz, a családja Calabriából jött, de ő sohasem járt ott. Amikor a hetvenes éveiben járt, fizettem neki és a húgomnak egy utazást, hogy megnézhesse azt a vidéket, ahonnan a családja származik. Tudom, hogy számára ez egy fontos utazás volt. Én egyszer próbálkoztam valami hasonlóval. Apám Szíriából jött, és egy alkalommal próbáltam meglátogatni a szülőföldjét. Azonban elkövettem azt a hibát, hogy előtte Izraelben jártam, az útlevelemben volt egy izraeli pecsét, ezért nem engedtek be az országba.

Michael Imperioli: Huszonhat éves voltam, amikor életemben először ellátogattam Rómába az akkori barátnőmmel. A családom egy része Rómában, a másik része pedig Róma környékén lakott. Egy csomó dolog volt egyszerre ismerős, mégis idegen számomra. Sétáltam az utcákon, és az illatok, az arcok és a hangok eléggé emlékeztettek az otthonomra. A sok kivándorló olasz Amerika egyes részeiből egyfajta kis Olaszországot teremtett. Felkerestem a Rómában élő unokatestvéremet, akivel még sosem találkoztam. Felhívtam telefonon, bemutatkoztam, ő pedig egyből meghívott magához vacsorára. A vacsora egészen szürreális volt. Pastával kínáltak, és pontosan ugyanazon recept alapján csinálták a tésztát, ahogyan a dédnagymamám is csinálta nekem gyerekkoromban. Ugyanazt a régi családi receptet vitte magával Amerikába. Elképesztő volt. Az egész gyerekkorom benne volt abban a pastában.

Mit gondolnak, a filmekben és sorozatokban játszott karaktereik hatással vannak a személyiségükre? Nyomot hagynak önökön?

F. Murray Abraham: Azt nem gondolnám, hogy formáltak volna, de az biztos, hogy rengeteg fontos emléket köszönhetek nekik. A munkamódszerem az, hogy a karaktereimen keresztül tulajdonképpen önmagamat vizsgálom. Ez egyesek számára akár kellemetlen tapasztalat is lehet, de nálam jól működik, és pont emiatt szeretem annyira ezt a pályát. Segít az önvizsgálatban. Persze időnként olyan dolgokra is rávilágít, amikre nem olyan jó ránézni, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy van még min dolgozni magamon. A Fehér Lótuszbeli karakterem rengeteg emléket hozott elő az életemből. Nem tudom szavakba önteni, mennyire imádom a munkámat. Ha olykor egy-egy igazán jó alapanyagra lelsz, az igazi ajándék az élettől. Nem fordul elő sokszor, ezért ha megtörténik – mint ahogy ez esetben megtörtént –, azt mindig nagyra értékelem.

LOS ANGELES, Michael Imperioli (Fotó: Jeff Kravitz/FilmMagic for HBO)

A sorozat producere előzetesen azt mondta nekem, hogy az új évad reménytelibb, mint az előző volt. Önök is így látják ezt? Egyáltalán érdemes reménykedni egy pandémiától, háborútól és környezeti katasztrófák sorozatától sújtott világban?

F. Murray Abraham: Remény nélkül az élet értelmét veszti, és a karakterem útjában is rátaláltam a reményre.

Michael Imperioli: A karakterem az ötvenes éveiben jár, ahogy én is. Talán ő egy hangyányit fiatalabb nálam. Mindent megtesz azért, hogy szellemileg fiatalon tartsa magát. Megpróbál releváns maradni, és próbálja megőrizni azokat az energiákat, amik fiatalon jellemezték. Próbál hasznos lenni, és ragaszkodik a hatalmához, amit a show businessben elért. Attól fél, hogy ha megöregszik, elveszítheti mindezt. Ez a szicíliai utazás segít neki abban, hogy megbékéljen a sorsával és az öregedésével. Segít neki rátalálni az útra, amin végre továbbléphet az élete következő fázisába. Látja, min megy keresztül az apja, ahogy látja azt is, hogy a fia alapvetően rendben lesz, és talán mégsem volt annyira rossz apja. Ez erőt ad neki a változáshoz. Mi ez, ha nem maga a remény?

A taorminai utazásra a nagyapa, az apa és a fiú hármasban megy el, és a sorozatban fontos témát jelentenek a hármójuk közti generációs különbségek, és az, hogyan élik meg a saját toxikus maszkulinitásukat. Mit gondoltok, a három férfi nagyon különbözik egymástól, vagy jobban hasonlítanak egymásra, mint gondolnák?

F. Murray Abraham: Szerintem köztem és a fiam között nincs olyan nagy különbség, de a sorozatbéli unokám, Albie már egy egészen más generáció szülötte. Egészen másképp beszél és gondolkodik, mint mi. Mást gondol a férfi-női kapcsolatokról, számára mást jelentenek a nők.

Michael Imperioli: Nem szeretem ilyen esetekben a toxikus maszkulinitás kifejezést használni. Will Smith vajon azért pofozta fel Chris Rockot az Oscar-gálán, mert ő egy férfi, vagy inkább azért, mert komoly dühkezelési problémái vannak? A világ lakosságának fele férfiakból áll, nem hiszem, hogy önmagában az jelentené a problémát, hogy férfiaknak születtek. Inkább bizonyos kulturális szokásokkal van gond, melyek generációról generációra öröklődnek. Nem férfinak nehéz lenni, hanem embernek.

Attól, hogy valaki férfi, még nem lesz szükségszerűen rossz. Ez olyan, mintha minden magas embert azzal gyanúsítanánk, hogy bullyingolja az alacsonyabbakat. Nem létezik toxikus magas emberség, ahogy nem létezik toxikus maszkulinitás sem. Emberként mindannyian küzdünk a saját gyengeségeinkkel és hibáinkkal.

A társadalom hosszú időn át úgy fejlődött, hogy az intézményeit nagyrészt férfiak uralták, ők bírtak nagyobb hatalommal. De nem hiszem, hogy ez pusztán azért alakult így, mert férfiakról van szó: mindig van egy csoport, amelyik hatalomra kerül, ilyen az emberi természet. Próbálok inkább emberi problémaként tekinteni erre, és nem csak a férfiak problémájaként. Ha létezik toxikus maszkulinitás, akkor létezik toxikus femininitás is? Nem tudom, de az biztos, hogy létezik sok nő, akiknek vannak különféle problémái. Ahogy a férfiaknak is. Nem érzem úgy, hogy pusztán azért bűnösnek kellene éreznem magam, mert férfinak születtem, pedig a fiam a sorozat egy pontján ezt próbálja éreztetni velem. Tényleg baj az, hogy férfiként kívánom a nőket? Szerintem addig nem, amíg megpróbálok jó ember lenni.

A Fehér Lótusz rávilágít sok amerikaiakról vagy épp olaszokról gondolt sztereotípiára. Színészként hasznosak a munkájukban a sztereotípiák?

F. Murray Abraham: Én a sorozat egyik karakterére sem tekintek sztereotípiaként, sőt, úgy hiszem, egy igazi színész soha nem szeretne sztereotip figurát alakítani. Szerintem a sztereotípia csak és kizárólag akkor megengedhető a mi munkánkban, ha épp karikatúrákat formálunk meg. Persze az életben sokszor látjuk sztereotípiaként az embereket. Valószínűleg sztereotípiának számít az Olaszországba látogató olasz-amerikai turista, de sztereotípia számomra az európai turista is New Yorkban. Rájuk nézek, ahogy ott téblábolnak a zsúfolt járdán, és csak az jár a fejemben, hogy „Nem mennétek már végre el az utamból?” (nevet) Állnak a járda közepén, és fogalmuk sincs, merre menjenek tovább a tömegben, én meg csak mennék a dolgomra. A Village-ben lakom, sok a turista felénk. A vicces az, hogyha épp ráérek, meg szoktam kérdezni, tudok-e segíteni, de a válasz sokszor egy hangos és haragos NEM. New York ezt hozza ki az emberekből. (nevet) Ez is egy sztereotípia.

Mike White híres arról, hogy elképesztő karaktereket ír. Milyen vele a közös munka?

F. Murray Abraham: Az a fajta színész vagyok, akit kedvelnek a forgatókönyvírók, mivel hiszek az írott szó erejében, és maximálisan tiszteletben tartom. A Fehér Lótusz forgatókönyve csodás munka, hasonlóan nívós forgatókönyveket korábban csak Wes Andersontól vagy a Coen testvérektől olvastam. Mike White-ban mérhetetlenül tisztelem, hogy bár ő maga rendezi a sorozatot a saját forgatókönyvéből, mégis hajlandó arra, hogy forgatás közben belenyúljon a szövegbe, ha azt úgy látja jónak. Mike nagyon szereti a színészeit, és ezt a színészei is érzik.

Michael Imperioli: Mike nyugalmat áraszt magából. Egyfolytában forgat, alig alszik, mégsem láttam még stresszelni. Mindig kedves, figyelmes, egyszer sem érezteti veled, hogy ne érdekelnéd, vagy ne lenne ideje rád. Támogat abban, hogy játszadozz a jeleneteiddel, és ha itt-ott eltérnél a forgatókönyvtől, abban is melletted áll. Mindig tud egy olyan irányt mutatni, amire nem gondoltál korábban. Mike nagyon jól érti és érzi, mennyire bonyolult az emberi élet. Tudja, hogy mindenki próbál jó lenni és jól élni, de időről időre belebukunk. Amikor jött a felkérés a második szezonra, még nem láttam az elsőt. Nagyon keveset tévézek. A meghallgatásra való felkészülés részeként kezdtem csak el nézni, és nagyon gyorsan a rajongója lettem. Tetszett a kiszámíthatatlansága: fogalmam sem volt, merre tart a sztori. Féltem attól, hogy összesen annyiról szól majd, hogy mennyire rosszak a gazdag emberek, de szerencsére egész más lett belőle. Mike számára a gazdagok is ugyanolyan gyarlók, mint bárki más. Ők is csak próbálnak túlélni, és találni valami értelmet az életükben.

F. Murray Abraham: Mike napi tíz-tizenkét órákat forgat a hét hat napján, mégsem fárad el. Hihetetlen energiákkal bír, és ebből az energiából a színészeinek és a stábjának is át tud adni valamennyit.