Az Amazon gendereken és műfajokon átívelő úttörő sorozatában, a Transparentben alakított egy visszatérő, ám annál fontosabb mellékszereplőt – a transznemű jógatanár, Shea segített a főszereplő Jeffrey Tambor karakterét és a laikus közönséget bevezetni a transzneműek világába –, felbukkant A Wall Street pillangóiban Jennifer Lopez oldalán, most pedig a Velencei Filmfesztiválon történelmet írt. Trace Lysette lett az első nyíltan transznemű színésznő, aki a fesztivál 89 éves történelme során főszereplője volt egy Lidón bemutatott filmnek. Andrea Pallaoro rendezése, a Monica egy érzékeny portré a hosszú évek múltán hazatérő nőről, arról, hogyan nyitnak újra egymás felé a családjával és édesanyjával (Patricia Clarkson) való kapcsolatáról, aki betegsége révén rászorul az őt ápolni érkező, korábban kitagadott lánya segítségére.
Jelenet a Monica című filmből (Fotó: Velencei Filmfesztivál)
Lysette a film executive producereként a saját élményeivel tette igazán autentikussá a Monicát – az édesanyja vele sem beszélt évekig a coming outja után –, így a film prédikálás nélkül kíséri a nézőt a tolerancia útjára. A színésznővel erről, a transznemű művészek és történetek hollywoodi helyzetéről és arról a transz valóságról beszélgettünk a Velencei Filmfesztiválon, amit sok más sorstársával együtt neki is át kellett élnie.
Mikor döntöttél úgy, hogy színésznő leszel?
Fiatal felnőttként folyamatosan kerestem a helyem. Volt egy barátom New Yorkban, ő lökött engem ebbe az irányba. Kabiri Fubara, nigériai színészről van szó, tavaly hunyt el. Randiztunk párszor, végül plátói barátság alakult ki köztünk, és ő mondta nekem, hogy „Be kell fektetned önmagadba!”. Nincs egyetemi végzettségem, alig sikerült leérettségiznem, nem származom vagyonos családból és nem is volt semmiféle különleges képességem. Egyedül a testem volt nekem, amit – hogy teljesen őszinte legyek – szexmunkával szereztem meg. Egy férfiklubban táncoltam akkoriban, Kabiri pedig látta rajtam, hogy megrekedtem, boldogtalan vagyok és sokkal többre vágyom. Ezért arra biztatott, hogy vegyek drámaórákat. Így a klubban megkeresett pénzt színészképzésre fordítottam. 2007 és 2012 között egyetlen munkát sem sikerült megszereznem, végül 2013-ban megkaptam az első szerepemet az Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztályban, majd egy NBC-pilotban, amiből viszont nem lett semmi. Ekkor jött a képbe a Transparent, ami motivált arra, hogy coming outoljak és elvállaljam ezt a transz szerepet – a sorozat végül öt évadon át futott.
Sajnos, ha jól tudom, a szexmunka nem egyedi a transz nők körében…
Igen, én a túlélés miatt vágtam bele, úgy éreztem, nem volt más választásom. Nem volt más készségem, bele lettem kényszerítve ebbe a munkába.
Az amerikai Nemzeti Transznemű Diszkriminációs Felmérés szerint a transznemű közösség 13 százaléka vallotta magát szexmunkásnak, amire többek között a családi támogatás hiánya, a rendszerszintű diszkrimináció, az identitásuk miatti munkanélküliség, szegénység és hajléktalanság miatt kényszerülnek.
Manapság már kevesebb stigma övezi a szexmunkát, nem? Gondolok itt akár A Wall Street pillangóira, amiben te is szerepeltél, vagy akár az OnlyFans általános létezésére.
A legősibb szakmáról van szó, ezért örülök, hogy lehullik a körülötte lévő stigma. Mondjuk azért egy kicsit őrület ezt látni, ilyenkor azt gondolom, „Hol volt ez, amikor én csináltam, amit csinálnom kellett?!”. Szóval a magam részéről néha még mindig félve beszélek róla, ezzel együtt jó látni, hogy másoknak már könnyebb lesz.
Bátor dolog, hogy nyíltan fel mered vállalni. Ahogy szerintem az is, ahogy a Monica áll a szexualitás kérdéséhez, hiszen van benne egy egyéjszakás kaland, amibe Monica úgy veti bele magát, akár bármelyik (cisz) nő.
Igen, köszönöm! Nagyon szerettem azt a szexjelenetet! Mert oké, Monica szét volt esve és talán rossz helyen keresett megerősítést – talán nem: normálisnak tűnt az a fickó… –, de a tény, hogy odament és lefeküdt egy pasival, akivel csak akkor találkozott, mint ahogy ezt bárki más is megtenné, nagyon nagy megerősítés a transz nőknek és a transz testeknek. Hiszen egy szó sem esett a transzságáról. Az egyik kedvenc részem ez a filmből, hiszen annak ellenére, hogy Monica mélyponton volt, mégis a saját feltételei szerint bonyolódott ebbe a kalandba – ezt nagyon erősnek gondolom.
Trace Lysette (Fotó: Vittorio Zunino Celotto/Getty Images)
Milyen érzés volt, hogy ennyire központi kérdéssé vált ezzel a tested?
Validáló. Nem is tudom, láttam-e valaha egy operáció utáni transszexuális nőt állatiasan szexelni filmen vagy tévében! Volt egyébként egy másik jelenet, amit szerettem volna, ha bekerül a végső változatba, de végül kivágták. Ebben épp kiszállok a szoláriumból, és csak állok a tükör előtt a testem vizsgálva. Ilyet sem nagyon láttam még, pedig legtöbbünknek ez a napi rutinunk része. Nem a szexualitásról vagy a hiúságról szól, hanem egyszerűen leltárba veszed a testeddel kapcsolatos érzéseidet akkor, amikor látod magad a tükörben. Megvizsgáljuk a narancsbőrünket, megnézzük, hogy minden rendben van-e a mellünkkel, mi történik. De nemcsak az én karakteremnél működik ez, Patriciáénál is, például amikor kiszolgáltatottan, meztelenül kiszáll a kádból.
Úgy érzem, hogy még mindig mindenki bele akar szólni, mit tegyen egy nő a testével, ezért is tartom fontosnak, hogy ennyire hangsúlyossá vált a testünk a filmben.
Nemcsak a test, a szépség is fundamentális része a történetnek. Ez mit jelent számodra?
Nagyon bonyolult vele a kapcsolatom – ahogy szerintem a legtöbb nőnek. Nyilván az embereknek is általában, de szerintem különösképpen mi nők vagyunk azok, akik hiperfókuszálunk a szépségre. Transz nőként pedig azt kell mondanom, hogy nagyon sokáig nem éreztem magam szépnek. Lányos kisfiú voltam, aztán jött a pubertáskor és minden elkezdett változni, erre érkeztek a műtétek, amikkel igyekeztem visszatenni a dolgokat a helyükre. De ekkor még mindig nem éreztem csinosnak magam. Azt hiszem, arra vártam, hogy a világ szeressen vagy gyönyörűnek lásson. Ebben a filmben viszont kifejezetten kértem, hogy ne legyen rajtam semmilyen smink a bulizós jeleneteket kivéve. Mert az, hogy elkészül, foglalkozik magával, kisminkeli magát, szép ruhába bújik… Néha egy ilyen egyszerű dolog is elég örömforrás. Persze az este végül nem úgy alakult, ahogy tervezte, de ilyen az élet. Ezenkívül viszont természetes akartam maradni, nem akartam, hogy bármi elterelje a nézők figyelmét a film üzenetéről. Rengeteget gondolkoztam ezen, ahogy a mindennapjaimban is foglalkoztat a téma. Azt hiszem, a szépség állandó alkudozás kérdése.
Fotó: Vittorio Zunino Celotto/Getty Images
Az, hogy Monicánál nem a transzneműségén van a hangsúly, óriási előrelépésnek tűnik. Érzel ilyen téren változást a filmiparban?
Valóban nagyon ritka, különösen filmekben, hogy a történet abszolút középpontjában egy olyan karakter álljon, akit egy transz személy alakít. Szívás, hogy ilyen sokáig tartott, de én örülök neki, hogy eljutottunk idáig. Én a karrieremet nem specifikusan transz karakterek megformálásával kezdtem: az első szerepem az Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztályban nem kimondottan transz ember volt, ahogy A Wall Street pillangóiban sem volt kiemelve. Rábíztuk a közönségre, ha ők azt gondolták, hogy „Ó, talán ő egy transz nő lehet”, ha eszükbe sem jutott, nem számított, mert nem ez volt a lényeg, nem volt a sztori része. Sokkal fontosabb szerintem, hogy jó színésznek tartanak-e, szeretik-e azt, amit csinálok.
Ezzel együtt egyre több olyan sorozatot vagy filmet látunk, ahol specifikusan, sőt, kiemelten transz karakterek a főszereplők…
Megérdemeljük, hogy viszontlássuk magunkat: nemcsak a fájdalmunkat, az örömünket is és mindent, ami a kettő között van. Rengeteg mindent kell még elmesélnünk. Szeretnék látni például egy transz vígjátékot! Megvan a Csajtúra Tiffany Hadishsel és Jada Pinkett Smithszel? Szívesen látnám ennek a transz verzióját. Vagy a Koszorúslányokét! Jó lenne, ha idáig is eljutnánk. Annyi minden van még, amit elkészíthetnénk… De ezek csak a kiindulópontok. A televíziózás ebből a szempontból egy kicsit progresszívebb, mint a filmezés. Ez mondjuk ritka. Viszont azzal együtt, hogy a transz történetek nagyon fontosak, én személy szerint egy teljes karriert szeretnék. Nem tudom, hogy képes vagyok-e arra, hogy ülök és várok a következő csodálatos transz szerepre. Szeretném, ha nőként is kaphatnék munkát. Talán eljön az a pillanat, amikor azért keresnek meg egy-egy ajánlattal, mert szeretik a munkámat, és ennek semmi köze nem lesz a transz identitásomhoz.
Úgy érzed, hogy transz nőként beskatulyáztak téged? Kitörnél ebből?
Inkább azt mondom, hogy szeretném, ha ezen a skatulyán lenne egy ajtó, ami nincs bezárva. Egy átjáró, amin ki-be mászkálhatok. Egyébként tudom, hogy sokan preferálják a transz nő vagy transznemű kifejezést, de én a transzszexuálist szeretem. Ez egy régebbi kifejezés, de pontosabbnak érzem mint műtétileg átalakult transz nő, akinek alsó műtétje (bottom surgery: a vele született nemi szervek átalakítása a genderidentitáshoz – a szerk.) is volt. Úgy érzem, hogy azok a transz emberek, akik a spektrum teljesen másik oldalán léteznek, mi nem igazán beszélhetünk a tapasztalatainkról.
Néha láthatatlannak érzem magam, kifejezetten bináris, transzszexuális nőies nőként.
Ezért az utóbbi időben igyekszem visszakövetelni ezt a szót transzszexuális nőként.
Mit szólsz ahhoz, amikor példaképnek, esetleg aktivistának szólítanak?
Magamra nem igazán szeretek aktivistaként hivatkozni, mert úgy gondolom, hogy vannak igazi aktivisták, akik keményen dolgoznak minden egyes nap. Igen, kiveszem az ügyből a részem, de azzal, hogy létezem, ott vagyok és igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból. Gyakran azonban csak próbálok nem elsüllyedni a vízben. Inkább szószólónak hívnám magam, mint aktivistának: felszólalok, amikor tudok, vonultam az utcán transz és fekete életekért, illetve a nőkért, és még fogok is, ha van hozzá erőm. De néha a saját mentális egészségemmel és boldogságommal kell foglalkoznom. Szerintem az aktivizmusom leginkább a művészetemen keresztül érzékelhető. Ezt kell folytatnom, és remélem, hogy az általam elmondott történetek hatására lesz, aki nyitottabban fog gondolkozni.
A Monica olyan őszinte film, hogy biztosan lesz hasonló következménye…
Nincsenek az arcodba mászó, papoló pillanatok, azt szerettük volna megmutatni, milyen az élet. Igyekeztem minden jelenetben megtalálni az igazságot, azt, amit a saját életemre is vonatkoztathatok. Még akkor is, ha talán nem pontosan ugyanaz vagy nem úgy történt, mégis próbáltam párhuzamokat keresni az érzelmekhez, amit éreznem kellett a jelenetekhez. Annak ellenére, hogy néhányukban nem volt párbeszéd, mégis rengeteg minden történt Monica fejében és szívében, ezért nem volt egyetlen könnyű jelenet sem. Monicának rengeteg gondja van, ki kell találnia, mennyire engedje magát újra közel a családjához, hiszen az utóbbi 20 évben védelmezte magát. Ezért az, hogy leengedje a maga köré húzott falakat, és már egyáltalán csak a tény, hogy hazavezessen, olyasvalami, amit komolyan át kellett gondolnia. És vele együtt nekem is, még a forgatás előtti hetekben, aztán később Andreával együtt.
Jelenet a Monica című filmből (Fotó: Velencei Filmfesztivál)
Sokat változtattál a karakteren?
Igen, egészen sokat. A váz volt teljesen más, és annak ellenére, hogy egyáltalán nem hasonlítok Monicára, azt kellett először megtalálnom magamban – nagyon teljes életet éltem eddig, és rengeteg tapasztalatom van transz emberként. Az érzelmi része pedig már ott volt a forgatókönyvben. Amit Monica megél, sajnos azt kell mondanom, hogy sokunknak nem idegen. Örülök, hogy én nem vesztettem el 20 évet a saját édesanyámmal, és hogy ő sokkal hamarabb feldolgozta azt, amit fel kellett dolgoznia, de azt hiszem ez a fájdalom sokunkkal rezonál.
Bár a saját élményeidet is belevitted a forgatókönyvbe, azért, mint mondtad, Monica nem te vagy. Elmesélnéd a saját történetedet is valamilyen formában?
Igen. Talán nem a tranzíció fizikai vagy orvosi aspektusáról az életemnek, de inkább a fiatalkori küzdelmeimről beszélnék szívesen. Egyébként frusztráló, mert gyakran hallom, hogy
ha a saját történeted akarod viszontlátni, akkor írd meg!
De basszus, próbálkozunk! Laverne Cox például az egyik legjobb barátnőm, és számtalan olyan sorozatot pitchelt már, ami végül nem kapott zöld utat, egy másik barátnőm, Jen Richards szintén, ahogy egyébként én is. Szóval mi megtesszük, ami tőlünk telik, most már a filmiparon és a döntéshozókon múlik, hogy félúton találkozzunk.
Ugyan Hollywood is lehetne inkluzívabb, de hogyan várjunk el nyitottságot néhány beszűkült látókörű producertől, ha még az olyan emberjogi szervezetektől is éri kirekesztés a transz közösséget, mint a feministák?!
Feldúl az, amit egyes emberek – nem fogom megnevezni őket – mondanak rólunk. Nem ismernek engem, nem ismernek minket, de nem is próbálnak megismerni. Ha leülnék velük és az életemről beszélgetnénk, talán meglepődnének egy-két dolgon. Úgy értem, régebb óta élek nőként, mint bármi másként… Emellett úgy gondolom, hogy a női és feminin energia olyasvalami, ami nem nélkül mindenkiben megtalálható. Igen, a cisznemű nőknek vannak olyan tapasztalásaik, amiket én sosem fogok átélni, de rengeteg dolog közös bennünk, és pont ezek azok, amiket nem vesznek figyelembe. Amikor egy terf (transzokat kiközösítő radikális feministák – a szerk.) azt mondja, hogy azért nem vagyok nő, mert nem tudok szülni vagy nem menstruálok, azzal azokat a nőket is bántja, akiknek mondjuk nem lehet gyerekük. És ezek annyira specifikus dolgok, pedig szerintem nőnek lenni sokkal többet jelent ennél.
És mit üzennél azoknak, akiket – mint például a magyar LMBTQ emberek esetében is – egyenesen a kormányuk lehetetlenít el?
Ami a nehéz időszakokon engem mindig átsegített az a közösség és a választott család. Gyakran az is elég, ha kapaszkodsz azokba az emberekbe, akik hasonló problémákon mennek keresztül, és a segítségükkel megtalálhatod az örömöt a küzdelemben és a fájdalomban. Próbálj meg kitartani. Erre nincs egyetlen egyszerű válasz. Persze olyan, mintha mindig ezt csinálnánk egyik vagy másik csoport érdekében, de ki kell várnunk, amíg a világ felzárkózik hozzánk…
