„Lenyűgöz, hogy hány emberre vagyok rátetoválva” – Péterfy Borival beszélgettünk

Tavaly a pályáján több mérföldkövet is elért, és 2023 is eseménydúsan indul Péterfy Bori számára. Ezért sem tudunk ráérősen beszélgetni: ő szokás szerint rohan telefonnal a kezében, én pedig odahaza hallgatom őt. Beszélgetünk rajongásról, rajongókról, összetartásról, függetlenségről, könyvsikerről és arról is, milyen az, amikor egy rajongó veszélyessé válik.

TóCsa

2023. Március 21.

A Pulzaar című új kisfilmed valahol félúton van egy film és egy videoklip között. Másképp élted meg, mint egy klipforgatást?

Inkább úgy éltem, mintha egy klipet forgatnék. Talán azért, mert különösebben nagy színészi feladatom nem volt benne. Ettől persze még csodás volt, hiszen együtt tölthettem némi időt olyan emberekkel, akiket nagyon szeretek. Ez igaz a producerektől a stábig mindenkire, de elsősorban Miki357 rendezőre, aki korábban már nagyon sok klipet rendezett nekem.

A Pulzaar Schwarcz Ádám, azaz Beton.Hofi színészi bemutatkozása. Milyen színésznek láttad őt?

Ez a film egy kicsit trashes, elvarázsolt, őrült dolog, ami nem igazán mutatja meg, ki milyen színész. Egy másik előadóművésszel kerültem kamera elé, aki ugyan nem filmszínész, de van egy jelenléte a színpadon, és ide most pont ez kellett. Eleve a filmezés egy olyan szakma, amiben sok rendező csak amatőrökkel szeret dolgozni. A filmes jelenlét más, mint a színházi: ha valakinek van kisugárzása és tehetsége, akkor filmben is jól működik.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Moviebar

A Pulzaar egyik fontos témája a zene és a zenekarok iránti elkötelezett rajongás. Kamaszkorodban rajongtál annyira egy bandáért vagy egy előadóért, mint a filmbéli keresztfiad?

Nem voltam ilyen rajongó típus, mint a filmbeli keresztfiam, Csótány. (nevet) Sok különféle zenét hallgattam, és szerettem is őket. Már egészen fiatalon rákaptam az underground vonalra, viszont pont lecsúsztam az underground nagy korszakáról. Az, hogy legyen egy olyan banda az életemben, aminek a bulijaira mindig járok, nálam teljesen kimaradt. Persze ’86-ban ott voltam az első hazai David Bowie-koncerten, és ha többször jött volna, biztos többször is megyek, de szerintem én nem vagyok és sosem voltam egy rajongó típus.

Azzal hogy állsz, amikor valaki érted rajong ennyire elkötelezetten?

Hál’ istennek elég sokszor találkozom ilyesmivel. (nevet) Örülni szoktam neki, de szerintem ennek mindenki örül, aki a színpadon szórakoztatja a közönséget. Én a megszállott rajongóimat is szeretem. Lenyűgöz, hogy hány emberre vagyok rátetoválva, nagy dolognak tartom, hogy ez velem megtörténik, és nem idegesít egyáltalán.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Moviebar

Emlékszel az első találkozásodra egy megszállott rajongóddal?

Amikor a zenei karrierem beindult, már évek óta dolgoztam színészként egy híres társulatban, és természetesen a színházban is voltak rajongók. Rá kellett jönnöm, hogy a színházi rajongás teljesen más, mint amivel aztán zenészként találkoztam. A zenekarral váratlanul és eléggé gyorsan lettünk népszerűek, ugrásszerűen nőtt meg az ismertségem, és ezt nagyon meglepő volt átélni. Hihetetlen volt az a rajongásáradat, amivel találkoztam. Akkoriban jöttem rá, hogy sokszor a rajongás mögött nincs valódi, mély tartalom, egyszerűen csak vannak olyan típusú emberek, akiknek fontos, hogy lelkesedjenek valakiért, és szeretnek ismert emberekhez kapcsolódni. Nagyon hirtelen tűntek fel az életemben gyakorlatilag a semmiből egészen elszánt rajongóim. Még csak egy hónapja ment a La Bamba című szám, és máris olyan leveleket meg olyan ajándékokat küldtek nekem, hogy csak pislogtam.

Épp csak elkezdtünk koncertezni, máris olyan alakok jelentek meg, akik teljesen a megszállottjaim voltak, és olyanokat mondtak, hogy csak velem tudják elképzelni az életüket. Szürreális pillanatok voltak, akkor találkoztam először a rajongás ezzel a formájával.

A színházban nincs így. Ott az előadás után megvárnak, hogy gratuláljanak, de azt érzem, hogy sokkal inkább teljesítményhez kötődik a dolog. Ő azért rajong, amit a színpadon látott tőled. Ehhez könnyebben tudtam kapcsolódni, mint ahhoz, hogy egyszer csak én leszek a legfontosabb valaki életében.

Fotó: Northern Lights Photo

Mennyire keveredik a két rajongói világ? Van átfedés a színházi és a koncertes közönséged között?

Ki szoktam szúrni, ha van átfedés. Persze nem mindenkit veszek észre, de a feltűnőbb figurákat igen. Vannak olyanok, akik hirtelen rákapnak a zenekarra, aztán elkezdenek színházba is járni. Előfordul, hogy szenvedélyesen, nagyon sokszor néznek meg egy előadást, ami számomra picit furcsa. Persze minden koncert másmilyen, és valamennyire minden előadás is más, de az utóbbi esetben azért nincsenek akkora különbségek. Vannak olyan rajongók, akik A kaukázusi krétakört a Katonában legalább ötvenszer megnézték, gyakorlatilag minden előadáson ott vannak.

Ijesztők is tudnak lenni a rajongók, vagy ez nem jellemző?

Voltak nagyon para élményeim, egy rajongóm miatt rendőrségre is mentünk. Olyan szinten zaklatott engem és a családomat, hogy muszáj volt tenni valamit. A rendőrök azt mondták, hogy amíg nem történik semmi, ők nem tudnak lépni, ami elég ijesztő volt, de hála az égnek az ügy magától véget ért. Jött az illetőtől egy levél, amiben elnézést kért a tetteiért, és elmondta, hogy abbahagyta annak a gyógyszernek a szedését, ami teljesen kifordította őt önmagából, és már jól van. Ez egy elég nyomasztó időszaka volt az életemnek.

A rajongókkal való kapcsolattartás egyik fő eszköze manapság a közösségi média, amit te is használsz, de ha jól tudom, nem igazán szíveled. Mesélnél erről?

Hasznosnak tartom, és látom, hogy nélküle nem lehet, egyszerűen csak annyira sok dolgom van, annyira sok szerep, szöveg és feladat között egyensúlyozom, hogy ez már nehezen fér bele az életembe. Vannak olyan barátaim, akikkel elmegyünk egy eseményre, és amíg én nézem, mi történik a színpadon, addig ő már három baromi jó storyt posztolt az Instán, és rögtön tudja, mit kell tagelni… Nálam ez nem így megy, nekem erre rá kell készülnöm.

Fotó: Instagram

Ez korfüggő?

Nem az. Egyszerűen vagy rááll az agyad vagy nem. Van, akinek jó érzéke van ehhez, engem meg idegesít, hogy nem a valóságban vagyok, és nem azzal foglalkozom, ami körülöttem történik. Egyszerűen elkezd idegesíteni, hogy egy Insta-storyval kell foglalkoznom ahelyett, hogy átélném a pillanatot. Próbálok lavírozni.

Azok közé tartozol, akik a vakáción alig veszik elő a fényképezőjüket?

Általában úgy jövök haza a vakációimról, hogy alig néhány kép készült csak rólam. (nevet)

A rajongók nem hiányolják, hogy a közösségi médiában többet adj magadból?

A tavalyi könyvemben szerintem sokat adtam magamból, abban eléggé kitárulkoztam. Ennél jobban nem szeretnék. Távol áll tőlem, hogy folyton élőben jelentkezzek be mindenhonnan vagy folyton posztoljak valami okosat. Kicsit irritál is, amikor ilyet látok.

Mi az a Pulzaar?

A kisfilm főszereplője Csótány (Schwarcz Ádám), a harmincas rocker, aki kisgéplakatos segédként dolgozik Kőbányán. Keresztanyjával (Péterfy Bori) él, aki befogadta pesti lakásába, ám a lakbérbe már nem tud beleadni. Két legnagyobb szenvedélye az életben: kedvenc norvég metálbandája, a Pulzaar és titkos szerelme, Évike (Kizlinger Lilla) a földszinti pékségből. Amikor meglátja a plakátot, hogy imádott zenekara Budapestre jön, villámcsapás éri, ami események egész láncolatát indítja el. Vajon sikerül végül eljutnia a koncertre, és minden bátorságát összeszedve elhívni Évikét is? Az abszurd musical/vígjáték főbb szerepeiben Schwarcz Ádám, Szabó Simon, Kizlinger Lilla, Péterfy Bori, Kovács Lajos és Miller Dávid láthatók. A Pulzaar március 17-től díjmentesen megtekinthető a Telekom TV GO kínálatában.

Volt olyan történeted a könyvedben, amit megbántál, hogy megosztottad az emberekkel?

Nem volt, de a megbánás amúgy sem áll közel hozzám, nagyon ritkán bánok meg dolgokat. Azt gondolom, hogy ez a könyv nagyon jó lett, és nem véletlen, hogy kizárólag pozitív visszajelzéseket kaptam.

Az év könyvévé is választottak, ami elég nagy dolog, mivel nem valószínű, hogy lesz még könyvem.

Szuper, ha már van egy, és az rögtön az év könyve. (nevet) Szerencsére gyorsan újra kellett nyomni, csak jó érzéseim vannak vele kapcsolatban.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Moviebar

Rengeteg dologban próbáltad ki magad. A rendezés – akár színházban, akár filmen – sosem érdekelt?

A rendezéshez nagyon más agy kell. Én játszani szeretek, csinálni szeretem. Azt nem mondom, hogy a színházban még sosem éreztem azt, hogy meg tudnék valamit rendezni, de egyelőre nincs hozzá kedvem. Élvezem, hogy a színpadon lehetek.

Híres vagy arról, hogy mennyi energiád van, és milyen energiával vagy jelen a színpadon. Azért előfordul, hogy ez a sok energia is el tud fogyni?

Ez nyilván előfordul, hiszen nem vagyok robot. Még. (nevet) Nekem is vannak rossz napjaim, betegen is színpadra kell állni, vagy akár egy közeli hozzátartozó halála után is, és ez sosem könnyű. A színházban ezt valamivel nehezebben élem meg, ott könnyebben előfordul velem a dekoncentráltság. Persze ez szereptől és előadástól is függ. A koncertezés abból a szempontból könnyebb, hogy ott rögtön színpadra lépéskor ér egy erős hatás a hangos zenének köszönhetően, és jó esetben a közönség is lelkes, ami elég szokott lenni ahhoz, hogy kimozdítson a holtpontról. Legyek bármennyire fáradt, ez mindig feldob.

Tavaly volt 15 éves a zenekarod, amit megünnepeltetek, és idén is sorra csináljátok a telt házas bulikat. Hol tart most a zenekar? Jól látom, hogy most jól megy a szekér?

Mi is azt érezzük, hogy most van egy erős fellendülés, főképp Budapesten, ahol a kobucis koncertünkre már két hónappal korábban ki kellett tenni a megtelt táblát. De vidéki klubokban is sokszor koncertezünk telt házzal. El tudtunk érni egy független pozíciót: divattól és korosztálytól függetlenül van egy nagyon erős, és az elmúlt két-három évben erősen fiatalodó rajongótáborunk. Megjelent egy új generáció a koncertjeinken, ráadásul nagy számban. Ettől függetlenül a közönségünk továbbra is teljesen vegyes, kortalan összetételű. Örülök, hogy az embereket érdekli a zenénk és a színpadi énem. Ez a zenekar az önazonos alkotásról szól, és nem valamilyen divathullám követéséről, és ezt szerencsére az emberek is érzik. Elértünk egy szintet, ahol most jól vagyunk, de ez persze nagyon nehéz: fesztiválokra nehezen jutunk el, rádiós játszás sincs, közben meg folyamatosan érkeznek az új zenekarok. Nehéz egy ilyen kicsi országban, de ahhoz képest, hogy milyenek a lehetőségek, elég jól helytállunk.

Van még ennél feljebb?

Ezt nem tudom. Tök jó lenne még feljebb lépni, de azt nem tudom, mi kellene ehhez. Teljesen kiszámíthatatlan lett a szakmánk.

Péterfy Bori koncert a Budapest Parkban (Fotó: Northern Lights Photo)

A színházi és a zenei közegben is nyakig benne vagy. Melyiket érzed összetartóbb közösségnek?

Egyiket sem. (nevet) A színház borzasztó nehéz helyzetben van. Van egy-két kiemelt színház és egy felülről támogatott irány, ahol temérdek pénz áll rendelkezésre, de nincs néző, illetve vannak a szabadon alkotó társulatok, műhelyek és a legmenőbb budapesti színházak, ahol nincs pénz, viszont van rengeteg néző.

Igazából a nézők tartják életben a magyar színházakat. Lassan már gyomirtóval próbálnak minket kiirtani, de nem tudnak, mert szeretnek minket a nézők.

A budapesti közönség egyszerűen fantasztikus, még a magas jegyárak sem tartják vissza őket. Ez felemelő.

Vidéken sokkal rosszabb a helyzet?

Ott is vannak jó dolgok, de azt a színházi világot én nem ismerem. Egy-egy előadásom szokott lenni vidéken, és ennyi alapján nehéz lenne értékítéletet mondani.

És a zenei közeg?

Van egy olyan közeg – ahová én is tartozom egy kicsit –, ahol elhívjuk egymást featuringelni a koncertjeinkre, vannak közös események és van barátkozás, örülünk egymásnak, de alapvetően mindenki elvan a saját ki zenekarával, azt próbálja tolni meg életben tartani. Nincs olyan típusú összetartás, hogy mondjuk összeálljanak a magyar zenészek azért, hogy legyen több magyar zene – és ne csak rádiópop – a rádiókban. Teszem hozzá: ilyen a színházban sincs.

Fotó: Hegyi Júlia

Látsz rá esélyt, hogy kialakuljon ilyen összetartás a jövőben?

Magyarországon? Semmiben, soha. Ez genetikusan hiányzik a magyar társadalomból. (nevet)

Egy új színházi bemutatóra is készülsz.

A Jurányiban dolgozom megint Tasnádi Istvánnal. Sok sikeres darab van mögöttünk, és együtt dolgoztunk a Terápia második évadában is. A darab címe az, hogy A tapasztalt asszony. A téma férfi, nő, gender, házasság, viccesen reménytelen hangulattal.