Édesanyám, Piroska
Édesanyám már sajnos nincs köztünk, nagyon korán elveszítettem. Sokat köszönhetek neki, elsősorban azt az érzékenységet, ami az emberekhez való hozzáállásában mindig jellemző volt rá. Megpróbálta mindenkiben felfedezni és meglátni a jót és a szépet, megértően és érzékenyen közelíteni az emberek felé: ezt mind tőle kaptam. Neki köszönhetem, hogy nagyon korán megtanultam főzni, és mivel hamar, tizennyolc éves koromban elkerültem otthonról, ennek nagy hasznát vettem. Tőle örököltem a rendszeretetemet is, egyszerűen nem tűröm magam körül a rendetlenséget. Édesanyám támogatta a művészi becsvágyamat, amiért máig hálával tartozom neki: sosem próbált rám erőltetni más irányt. Persze eleinte voltak kételyei azzal kapcsolatban, hogy meg tudok-e ebből élni, de nem adtam neki sok választási lehetőséget, mert a színészet mellett még a költészet és a szobrászat érdekelt. Egyik sem olyan foglalkozás, amiből meggazdagszik az ember. (nevet) Egy megértő, jóságos, kedves, humoros anyuka volt, rengeteget nevettünk együtt.
Lengyel Ferenc és anyukája, Piroska (Fotó: magánarchívum)
Anyám a születésünk után úgy döntött, hogy otthon marad, hogy gyerekkorunkban mellettem és az öcsém mellett legyen, neveljen és ápoljon minket. Ezzel is mintát mutatott nekem, és amikor az első gyerekünk született, ugyanezt vártam el a feleségemtől. Tudtam, hogy mennyire fontos az, hogy egy anya ennyire szorosan jelen legyen a gyerekei mellett, és ha bármire szükségük van, meg tudja adni nekik. Anyámnak sosem volt művészi készsége, a rajzkészséget inkább édesapámtól örököltem, viszont érdeklődött a színház, a filmek és az irodalom iránt. Miután elkezdtem ezzel foglalkozni, mindent követett, amiben benne voltam. Az első sikereim után borzasztóan boldog volt. Büszke volt rám, és amikor sikerem volt, keze-lába remegett az örömtől. Negyvenéves voltam, amikor távozott közülünk, de szerencsére volt még lehetősége megismerni az unokáit. Imádta őket, hintát készítettek nekik az apámmal, kakaós csigát sütött nekik, a szenzációs süteményeit a mai napig emlegetik a lányaim.
Feleségem, Andrea
27 évesen ismertem meg őt Kaposváron, amikor ott voltam színész. Tekintélyes 35 év áll mögöttünk. Hálás vagyok, hogy kitartott mellettem. Nem egy fényesre sikált, szenzációs pályán kezdtem, Andrea eleinte a színészi lét göröngyös oldalát ismerte meg mellettem, gyötrelmekkel, nélkülözéssel, pénztelenséggel.
Ő egy nagyon jól szituált családból jött, de egy percig nem gondolkodott azon, hogy eljön-e velem egy békéscsabai panel kilencedik emeletének 30 négyzetméteres lakásába, amikor az ottani színházhoz szerződtem.
Végig mellettem volt, a kifinomult ízlése, az érzékenysége, a nagy tudása óriási segítséget jelentett a pályámon. Mindig is adtam a véleményére, mert soha nem volt elfogult. Ha valamiben vacak voltam, ő ezt bátran megmondta nekem. Soha nem kamuztunk egymásnak, és ez nagyon-nagyon jó érzés. A feleségem elképesztő: ő tényleg mindent megnéz, amiben benne vagyok, és ez igaz a napi sorozatok összes epizódjára is. Ő megnézi őket, én nem. (nevet) Nem bírok sorozatokat nézni, mert nincs hozzájuk türelmem, ebben sokkal kitartóbb nálam.
Lengyel Ferenc és felesége Andrea (Fotó: magánarchívum)
Kaptam tőle két gyönyörű gyereket ajándékba, amiért soha nem tudok eléggé hálás lenni. Nagy boldogság volt harmincéves koromtól mostanáig az apaság, és még ki tudja, mennyi van belőle hátra. A feleségem otthon volt a lányokkal, míg én dolgoztam, és ugyan nem volt könnyű, azt beszéltük meg, hogy amennyiben egy keresetből el tudom tartani őket, ez lesz a legjobb a gyerekeknek. Bár voltak olyan életszakaszaink, amikor éppen csak kijöttünk a fizetésemből, valahogy mindegyiket átvészeltük, és sikerült fenntartani azt az életet, amit kitaláltunk magunknak. Nem is nagyon volt választásunk: a nagyobbik lányom, Zita nem bírta az óvodát. Már az induláskor sírni kezdett, sírt az érkezéskor, délben pedig már azért sírt, hogy az anyja jöjjön érte, mert nem akart ott aludni. Nagyjából ugyanez volt aztán a helyzet a kisebbik lányunkkal, Adéllal is. Két három-órát töltöttek az óvodában, aztán mehetett értük Andrea. Nagyon anyásak és apásak voltak, ami nem jelenti azt, hogy egyfolytában rajtunk lógtak. Sokszor csak tettek-vettek a szobájukban, de amint megtudták, hogy elmennénk otthonról, akkor jött a „Hová mész? Nem mehetsz el!” Szükségük volt a tudatra, hogy ott vagyunk a szomszéd szobában. (nevet)
A kapcsolatunkért sosem kellett küzdeni, csodálatos, de sosem voltak hullámvölgyeink, de ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna nehézségeink. Ezek azonban nem a kapcsolatunkból fakadtak, hanem az élet hozta őket.
A mellőzöttség, a pénztelenség, a bizonytalanság azért okozott bennem törést és lankadást, de szerencsére mindketten úgy vagyunk összerakva, hogy nem nyalogatjuk a sebeinket, hanem azon törjük a fejünket, hogy lehet ebből kilábalni. Ez bizony hatékony.
Nagyobbik lányom, Zita
A gyerekek nagy örömet adnak, amíg kicsik, de akkor érzi meg az ember igazán, milyen sokat jelentettek, amikor kirepültek a házból. Olyan ez, mint a szabadság: az ember csak azután értékeli igazán, miután elvették tőle. Sokat gondolunk rájuk, hogy milyen volt, amikor még kicsik voltak. Hálás vagyok azért, hogy az édesanyám, a feleségem és az én legjobb tulajdonságaimat viszontláthatom bennük. Látom bennük a kitartást, a művészetekhez való vonzódást és érzékenységet, valamint azt is, hogy soha nem lankadtak, és folyamatosan bővítették a tudásukat. A kapcsolatunk mindig harmonikus volt, még a kamaszkorban sem borult fel az egyensúly.
Kislánykoruk óta mindenről őszintén beszéltünk velük. Elmagyaráztuk nekik, hogy az igazi véd- és dacszövetség a család. A bajokat és a problémákat nem utólag kell elmondani, hanem lehetőleg a bajt megelőzően, mert akkor tudunk igazán hatékonyan segíteni.
Lengyel Ferenc lánya, Zita (Fotó: Nikolett Kostyal Photo)
Tudták, hogy mindig számíthatunk egymásra. Ezt megfogadták, és nagyon őszintén tudtunk beszélgetni egymással már kamaszkorban is, akár olyan érzékeny dolgokról, mint a kapcsolatteremtés, a szexualitás… Nem voltak tabu dolgok, nálunk semmi nem volt tiltólistán. Talán épp emiatt nem éltek vissza azzal, hogy nálunk szabad volt meginni egy pohár sört vagy egy pohár bort. Nem az történt, hogy kipróbálták a tiltott gyümölcsöt, majd fetrengve rosszul lettek.
Zita lányomnak két diplomája van: elvégzett egy grafikus szakot – öröklődött a rajzkészség a családban –, majd lett egy belsőépítész diplomája is. Több lábon áll, lendületben van, én pedig igazán boldog vagyok, hogy ezt láthatom. Mindig is érdekelte a színház, egy kicsit ebbe is belekóstolt: amikor a Pesti Magyar Színházban voltam főrendező, társult velem, és megtervezte A tizedes meg a többiek és A fösvény plakátját, egy évvel ezelőtt pedig a Portugál jelmezterveit készítette el. Örülök, hogy a színház általa is bekerült a család vérkeringésébe. A következő produkciómba is besegít jelmeztervezőként, de arról még egyelőre nem beszélhetek. Március elsején egy hatalmas ajándékot kaptam tőle: megszületett Elza unokám, szóval nagypapa lettem. Óriási a boldogság.
A nagyobbik lány, Zita (Fotó: Sara Petrak)
Kisebbik lányom, Adél
A mi családunkban folyton lányok születnek, bár igazság szerint eleinte én is fiút szerettem volna. Az összes shakespeare-i férfinév megfordult a fejemben, de a feleségem tiltakozott és teljesen igaza volt. (nevet) Pedig igazán számíthattam volna a lányokra: tizenhat éves koromban megálmodtam, hogy egy gyönyörű, gesztenyebarna hajú lány áll előttem, és azt mondja nekem, hogy „Apa”. Erről akkor megfeledkeztem, pedig az álmom vált valóra.
Adél az egyik élő példa arra, hogy gének formájában átmennek a tulajdonságaink. Hálás vagyok Adélnak – aki filmrendező, két diplomás és a dokumentumfilm szakot Pozsonyban végezte el tavaly –, mert megajándékoz az érzékenységével, a figyelmességével, nagyon családcentrikus, és azzal, hogy látom rajta: amikor nincs pénze, akkor is nagyvonalú.
Úgy akar élni és működni, ahogy azt itthon megtanulta, és ez jó érzéssel tölt el. Nagyon tehetséges abban, amit csinál.
A filmrendező szakon már elsőévesen csinált egy nagyszerű 3-4 perces kisfilmet a szerb háborúról. A filmezés minden területén kipróbálja magát az asszisztenciától a gyártásig, kívülről-belülről ismeri a szakmát. Dolgoztunk is együtt a Drága örökösökben, ahol ő asszisztensként szerzett tapasztalatot. Büszkén mondom, hogy egyik gyerekem sem kunyerált tőlem, soha nem protezsáltam be a gyerekeimet sehová. Óriási meglepetés volt, amikor egyszer csak Adél megjelent a Drága örökösök forgatásán. A barátai révén szerezte a munkát, ők ajánlották, de persze nyilván mindenki azt gondolta, hogy én juttattam be. (nevet) Soha nem is hivatkozik rám. Volt, hogy úgy forgatott le egy filmet, hogy egy véletlennek köszönhetően csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy én vagyok az apja. Sosem akart az én tollaimmal ékeskedni, és az én farvizemen előrébb jutni. Szeretek együtt dolgozni vele, mindig kikéri a véleményem, ha elkészült egy forgatókönyve. Dolgoztunk már együtt egy tévésorozaton is, amire végül nem kaptunk támogatást, pedig nagyon jó anyag volt.
