Nők az életemben: Henry Kettner

Édesanyám, Csilla

Kétéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Párizsban születtem, a válás után anyukám hazajött Magyarországra. Semmi sem várta itt, egy romos albérletben laktunk Vácon. Ott volt üres kézzel, 25 évesen egyedül egy gyerekkel, és kizárólag a szülei jelentették neki a segítséget. Sokan beleroppannának ebbe, de nem az anyukám. Újraépítette az életét, alapított egy vállalkozást, ami már 25 éve működik és mellette felnevelt engem. Nemcsak nevelt, hanem erején felül mindent megadott nekem. Az én igényeim előrébb valók voltak számára, mint a sajátjai. Nem szerette volna, hogy az iskolában a többiekkel szemben akár kicsit is hátrányban érezzem magam.

Elkényeztetett, ezt nem tagadom. Kényeztetett, de követelt is érte. Elvárta, hogy jó tanuló legyek és sportoljak, az ő hatására kajakoztam 8-tól 16 éves koromig. Amikor felkeltem, a reggeli már ott várt az asztalon, ki volt készítve a vasalt ruhám, elvitt a suliba, de ha télen havazott, akár szánkón is elhúzott az iskoláig, csakhogy örömet szerezzen. Amíg én iskolában voltam, a vállalkozásán dolgozott, de nála alap volt, hogy mire délután egy-kettőre megjövök a suliból, már ott várjon a frissen főzött ebéd az asztalon. Utána elvitt kajakedzésre, és miután hazajöttem, tanult velem és segített a leckékben. Elvárta, hogy jó tanuló legyek, de ehhez minden segítséget megadott. Vagy ő maga segített, vagy különórákra járhattam, ha valamiből fel kellett zárkóznom. Eközben a háztartást vezette, ami – most felnőttként már látom – nem kis feladat.

Idővel lett egy új párja, az én nevelőapukám, aki szintén nagyon fontos része az életemnek, aztán meg lett egy húgom, aki most 14 éves, 15 év van köztünk. Ha az embernek ilyen háttere van, az érzelmileg szinte sebezhetetlenné teszi őt. Amikor egy nagy döntés előtt állok, őt mindig felhívom. Nem azért, mert döntésképtelen lennék, hanem azért, mert ennyire számít nekem a véleménye. El sem tudom képzelni az életemet nélküle. A barátnőimet is mindig szeretettel fogadta. Ha azt látta, hogy én boldog vagyok, és látta a lányon, hogy szeret engem, az neki már elég volt. Tudom, sokan tartanak attól, hogy hazavigyék bemutatni az új párjukat, de én mindig örömmel tettem, mert olyan jó családom van.

Henry húga, Panna (Fotó: @henrykettner)

Nani és Csöpi nagyi

„Amikor nincsenek velem a gyerekeim, ő jelenti nekem a boldogságot” – Szabó András Csuti és az életében fontos nők

Naninak szólítottam az anyai nagyanyám, és Csöpi nagyinak az apai nagymamámat. Más megközelítésből ugyan, de mindketten meghatározó részei voltak az életemnek. Szerencsés vagyok, mert huszonéves korom elejéig minden nagyszülőm életben volt, ami egy kiváltság, ráadásul mind ugyanabban a városban laktak, mint mi, közel hozzánk. Nani konkrétan a szomszédban lakott, Csöpi nagyiék meg öt perc autózásra tőlünk. Bármikor örömmel láttak. Csöpi nagyi a nagyapámmal sokszor vigyázott rám gyerekkoromban, amikor édesanyámnak valami dolga volt. Sok dolgot tanultam náluk. Megtanultam sakkozni, megszerettették velem az utazást és a világjárást, nekik köszönhetően tettem meg az első lépéseimet a filmezésben, mert volt egy kazettás videokamerájuk, amit szabadon használhattam. Nagyapámnak volt egy kis műhelye, ott egyfolytában ment a barkácsolás. Bejárták a világot, és én ezt álmélkodva figyeltem. Ők vették át anyukám szerepét, amikor anyu épp nem ért rá, a nevelésemből is komoly részt vállaltak.

Ezzel szemben Nani inkább érzelmileg adott nagyon sokat. Hihetetlen asszony volt, rengeteget tanulhattam tőle és mindenben támogatott az életben. Ha látta, hogy olyasvalamire van szükségem, ami segíthet az előre jutásban, ő mindig azon volt, hogy megvegye nekem. Imádott főzni rám, a húslevesének ízét máig ott érzem a számban. Naiv gyerek voltam, és ő felnyitotta a szemem, hogy erre figyeljek. Kifejlesztettem magamban, hogy ma már tudatosan vagyok naiv.

Bölcs, sokat látott asszony volt, aki mindent megélt az életben és tanult is ebből. Agyafúrt volt, és értett az üzlethez is. Élt szegénységben, dolgozott cselédként, verték őt, majd elvette egy gróf és gyakorlatilag grófné lett, majd 48 évesen mindezt elvesztette és a nulláról kellett felépítenie az életét. A gróftól született egy gyermeke, és a gyerek letagadta őt, miután az apjának egy olyan új párja lett, aki nem szerette volna, ha a nagymamám is jelen van az életükben. 48 évesen elindított egy szitaműhelyt, és felépített magának egy nagyon jó egzisztenciát. Hihetetlen, hogy ennyi pofon, ennyi bukás után mindig újra fel tudott állni. Példaértékű életet élt.

Fotó: @henrykettner

Az első szerelmem, Kitti

Későn érő típus voltam, 17 éves koromig nem talált rám a szerelem. Hálás vagyok azért, hogy ilyen első szerelem talált rám, mert így utólag visszagondolva elképesztően fontos, hogyan és kivel éli át az első szerelmet az ember, hogyan tapasztalja meg először ezeket a testi és lelki élményeket. Nagyban befolyásolhatja, hogy kinek milyen lesz később az érzelmi intelligenciája. Kittivel osztálytársak voltunk, egyszer a közelemben ült matekórán, véletlenül hozzám ért, és én egyből szerelmes lettem. Addig nem is fantáziáltam róla, elvoltam a saját kis világomban, kajakoztam, tanultam és kockultam otthon. Nem érdekelt a csajozás. Aztán belezúgtam Kittibe, és hirtelen ő lett minden, ami fontos. Nem hirtelen jöttünk össze, sokáig, több hónapon át udvaroltam neki, mire egy pár lettünk.

Volt rózsaszín köd, meg minden: egy időben tényleg annyira csak körülötte forogtak a gondolataim, hogy még a barátaimról is megfeledkeztem. Nem érdekelt a külvilág, kizárólag Kitti.

„Anyám az életét tette kockára, hogy megszülethessek” – Bodnár Attila és a nők

Két és fél évig voltunk együtt, vele tapasztaltam meg a szerelemben mindent. Hibátlan, filmbe illő szerelem volt: úgy éltem meg, ahogy a filmekben szoktak visszaemlékezni az első, nagy szerelemre. Végül miattam lett vége, egyszerűen elmúlt az érzés. Megtanította számomra, hogy ugyan az első szerelem nagyon fontos, de nem tarthat örökké. Nyilván vannak szabályt erősítő kivételek, de úgy érzem, az első szerelmek törvényszerűen elmúlnak, viszont nagy hatással bírnak a személyiségfejlődésünkre, és ilyen szempontból egy életen át velünk maradnak. Hosszú évekre meghatározhatja a nőkhöz való hozzáállásunkat, mert például egy nagy csalódás ebben a korban pusztító erővel hathat ránk. Nem jó, ha ilyen fiatalon az ember rossz képet kap a párkapcsolatok működéséről, és szerencsés vagyok, hogy nekem jó tapasztalataim voltak. Az első szerelmem a későbbi kapcsolataimra is hatással volt, mert az ott gyűjtött tapasztalatokból rengeteget tanultam.

A menyasszonyom, Rebeka

Egy közös baráti társaság tagjai voltunk, hosszú évek óta ismertük egymást, mire szerelem szövődött köztünk. Lassan épült fel a kapcsolatunk. Először én voltam őrülten szerelmes belé, de akkor még nem születhetett meg a kapcsolat köztünk, aztán meg ő belém, de akkor én már féltem átadni magam ennek az érzésnek. Sokáig egyszerűen rossz volt az időzítés, nem jött ki jól a lépés. Aztán sokáig voltunk úgy együtt, hogy valójában sosem volt kimondva, hogy ez egy kapcsolat köztünk: másfél év után mertük kimondani azt, hogy mi ketten együtt vagyunk.

Henry Kettner és Rebeka váci otthonukban (Fotó: Birton Szabolcs)

Fontos számomra, ha egy kapcsolatért küzdeni kell, és ez alatt nem azt értem, hogy a nő nem akarja a dolgot, én meg küzdök érte. Szerintem időt kell szánni egymás megismerésére, a randizásra, és jó, ha néha húzzák kicsit az ember agyát és a nő kitolja a dolgokat és nem siettet semmit. Számomra az a normális, ha adunk időt egymásnak, hogy kialakuljanak az érzelmek.

Rebekával sok dologban különbözünk, közben meg rengeteg dologban hasonlítunk is egymásra. Ugyanolyan a világlátásunk, a fontos dolgokról – a gyereknevelésről, az üzletről… – ugyanazt gondoljuk, amiben meg nem, abban jól kiegészítjük egymást. Rebeka sokkal lazábban fogja fel az életet, mint én. Sajnos nagyon rá tudok görcsölni a legapróbb dolgokra is, ami olykor negatív hatással van egy-egy tevékenységemre. Rebeka ebből vissza tud rántani, csodálom, hogy nem feszül rá az életre. Szól, hogy ne gondoljam túl a dolgokat, vissza tud engem rántani.

Henry és Rebeka (Fotó: @henrykettner)

Van néhány félelmem, fóbiám, szorongásom és pánikbetegségem, például csak néhány feles után tudok felszállni egy repülőgépre, és Rebeka mindig erőt ad, általa el tudom érni, hogy ne stresszeljek rá annyira. „Henry, ne légy bolond, miért kell ezen izgulni?” (nevet) Ő sokkal könnyebben veszi a dolgokat. Ha fáj neki valami, akkor sír egyet és túl van rajta, ha pedig nagyon fáj neki, akkor mondjuk hármat sír, és ennyi. Ezt csak csodálni tudom. Látom rajta azt is, hogy csodás édesanya lenne. Lett egy kiskutyánk, és Rebeka fantasztikusan gondoskodik róla, olyan szeretettel, amit öröm nézni. Látom rajta, hogy már készen áll a szülői szerepre és az ezzel járó felelősségre. Ahogy annak idején az édesanyám, ő is készen áll már arra a felelősségre és áldozatvállalásra, amivel az anyává válás jár.

Sokáig egyedül voltam, csak éltem az életemet, bulizgattam, és anyukám mondta, hogy higgyem el, az ember társas lény, és akkor fogom igazán jól érezni magam, ha majd megtalálom az igazi párom. Rebeka óta látom, hogy anyukámnak igaza volt. Ő egy igazi társ, akivel fantasztikusan kiegészítjük egymást.