Hogyan ünnepled a születésnapodat?
Természetesen munkával, miután a munka ünnepén születtem. Most éppen Hajdúdorogra megyek fellépni Csengeri Attila kollegámmal. Általában dolgozni szoktam ezen a napon. Idén sem tervezek nagy felhajtást, ahogy tavaly az ötvenet sem szerettem volna nagy dobra verni. Tudtam, hogy szervezés alatt állt egy meglepetés buli, de én annyira magamnak akartam azt az ötvenest. Nem tudtam, hogyan fogok rá reagálni, hiszen ez egy nőnek más. Nem hiszem, hogy van olyan nő a világon, aki azt mondja, hogy „hú, de jó, hogy 50 éves lettem”. Úgy éreztem, ezen semmi ünnepelnivaló nincs, és amúgy sem szeretem a meglepetéseket vagy a nagy bulikat. Akkor azt kértem a gyerekeimtől, hogy két napig hagyjanak békén. Fogtam magam, és lementem a bálványosi házamba, ott voltam egyedül, és ez nagyon-nagyon jó élmény volt.
Éreztél változást az elmúlt egy évben?
Úgy emlékszem, hogy utána olyan két hétig nem éreztem magam komfortosan a bőrömben. Még mindig Aldonza szerepét játszom A kőszívű ember fiaiban, és amikor felvettem a jelmezt, azon gondolkoztam, hogy való-e még ez így 50 évesen. De aztán ez elmúlt. Elmúlt, és most már semmiféle rossz érzésem nincs. Sem fizikailag, sem lelkileg nem érzek semmi olyan változást magamon, ami szembetűnő lenne.
Gregor Bernadett A kőszívű ember fiai 2016-os előadásán (Fotó: Nagy Zoltán)
Le is tagadhatnál jó pár évet. Mi a titkod?
Egyrészt nagyon szerencsés géneket örököltem anyukámtól. Ő – habár elég korán ment el, 61 éves korában – mindig is vékony volt, a bőre pedig gyönyörű, tehát ezt neki köszönhetem. Másrészt viszont igyekszem odafigyelni magamra. Őszintén vállalom, hogy évente egyszer elmegyek egy orvosesztétikai kezelésre. Egy kis hialuronsav ide-oda, ahol már látszik egy mélyebb árnyék, kis ránc, és ennyi.
Az étkezésre mennyire figyelsz oda?
A hússal úgy vagyok, hogy néha elhagyom, aztán ha megkívánom, akkor megeszem. Azt gondolom, a szervezetem okosabb nálam, és jobban tudja, hogy mi kell neki. Azért persze odafigyelek, de szerintem a szakmánk is olyan, hogy konzervál bennünket.
Maga a tudat, hogy mindig ugyanabba a szűkre szabott ruhába kell hogy beleférjek, elég nagy motiváció ahhoz, hogy ne engedjem el magam.
Ez nemcsak fizikailag, szellemileg is így van. Nemrég volt egy bemutatónk Varga Viktorral, egy nap alatt fogytam másfél kilót, de abban benne volt az ideg is, illetve hogy nem tudtam enni. Mégis, közben nagyon penge voltam. Tehát hogyha ettem volna, valószínűleg nem vagyok annyira érzékeny állapotban.
Lenne olyan dolog a múltadban, amit megváltoztatnál?
Mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Nyilván voltak olyan dolgok az én életemben is, melyek nem jó dolgok, vagy esetleg olyan történések, amiket akkor negatívan éltem meg. Hiszek abban, hogy most nem lennék az, aki vagyok, ha azokat nem élem meg. A másik része pedig, hogy mindig – ha én voltam döntési helyzetben – a szívemre hallgattam, amit soha nem bántam meg. Tehát a lényeg az, ha még hibáztam is nagyokat, azt is önazonosan tettem.
Mi volt a kedvenc szereped?
Amikor odakerültem a Nemzeti Színházba, ami most már Pesti Magyar Színház, akkor játszottam a La Mancha lovagja című darabjában Alfonsát Szakácsi Sándor oldalán. Tizenegy évig alakítottam ezt a karaktert, számomra nagyon meghatározó volt. Nem is úgy emlékszem rá, mint egy szerepre, hanem, mint egy korszakra az életemből.
Fotó: Fülöp Dániel
Mi a legkedvesebb emléked?
Arra emlékszem, amikor először vittek a szüleim a bozsoki kastélyszállóba. Apukám akkor fellépett, azt hiszem Szombathelyen vagy Kőszegen, de mindenesetre ez a Bozsok nevű falu a kettő között van. Életemben először voltam anyukámmal és apukámmal hármasban. Tízéves lehettem, éppen a válásuk előtt történt. Számomra ez nagyon meghatározó élmény volt, utána visszajártam oda egészen felnőtt koromig. Nem mondom, hogy minden évben, de gyakorlatilag a második otthonom lett.
Ezek az élmények meghatározóak voltak abban, hogy ezt a szakmát választottad?
Nagyon sokat voltam színházban, mivel kicsi korom óta vittek a szüleim. Akkor főleg operaelőadásokat láttam, meg aztán gimnazista koromban sok prózai előadást Szegeden. Tény, hogy elvarázsolt, de nagyon visszahúzódó kislány voltam, aki nem gondolta, hogy lenne bátorsága ebbe belevágni. Amikor elérkezett az idő, hogy a pályaválasztási útmutatóból nézegetni kellett, hova szeretnék menni, akkor eszembe jutott, hogy biológia-angol szakos tanárnak jelentkezem, mert abban jó voltam. Aztán gondoltam egyet, és mégis megpróbáltam a színművészetit, ahová csak másodjára vettek fel. A választásomban közrejátszott, hogy sokat tartózkodtam színházban, ahol inkább voltam egy csodálkozó gyerek, aki akkor még nem is gondolta, hogy valaha erre a pályára lép. De ahogy mindenki, én is odavoltam a színpadról sugárzó fényért és csillogásért. Azt, hogy ez mennyi munkával, stresszel és önmarcangolással jár, nyilván az ember nem látja előre.
Idővel megtanultad kezelni ezt a stresszt?
Egyszerűen el kell fogadni, hogy ez a szakmával együtt jár. Érzékeny idegrendszert igényel, hogy készen kell állnod arra, hogy öt perc múlva színpadra lépsz, és azonnal könnyeket kell hullajtanod. A könny akkor jön ki a szemedből, ha van egy érzelmi reakció. Erre az ember a lelkét is ugyanúgy trenírozza, mint ahogy a szöveget tanuljuk. Úgyhogy persze, hosszú évekbe telt, de ezt meg lehet tanulni. A mai napig izgulok a fellépések előtt, már röhögnek rajtam, mert mindig elmondom, hogy „Istenem, miért nem mentem inkább gázóra-leolvasónak”. De ez jó különben, addig örülök, ameddig így van. Apám is mindig mondta, ha ő egyszer úgy menne fel a színpadra, hogy nem izgul, vagy nincs benne lámpaláz, akkor abba kell hagynia. Mert pont az az izgalom meg lámpaláz az, ami arra sarkall, hogy aznap este a maximumot nyújtsam.
Volt olyan nehézség az életedben, amit felvittél a színpadra?
Nekem a színpad egyben terápia is, mert a privát életemben egy nyugodt csaj vagyok. Nem kiabálok, nem türelmetlenkedek, teljes biztonsággal lehet fát hasogatni a hátamon.
Ezért az a néhány óra a színpadon az, amikor olyan dolgokat csinálok, amiket egyébként nem: sírok, üvöltök, olyan helyzeteket élek át, amiket a privát életemben nem.
Emlékszem, amikor édesapám elhunyt, másnap a Pesti Magyar Színházban volt előadásom. Iglódi (Iglódi István, a színház igazgatója – a szerk.) felhívott, kérdezte, hogy elhagyjuk, megtartsuk, mi legyen. Azt mondtam, hogy tartsuk meg, mert egészen biztos vagyok abban, hogy apám sem hagyna 650 nézőt cserben. Akkor például nagyon-nagyon jól esett kisírnom magamat a színpadon. A színdarab végén volt egy drámai jelenet, amikor kiereszthettem a könnyeimet, ez pedig rengeteget segített.
Gregor Bernadett és édesapja Gregor József (Fotó: Story-Best Archívum)
Más szerepek találnak meg most, mint korábban?
Egyelőre ezt a változást nem érzem, és ez valószínűleg azért lehet, mert még az ötödik sorból szódával elmegyek. Persze, viccelek, de valószínűleg mások nem látják annyira a változást kívülről, pont azért, mert odafigyelek az állagmegőrzésre, viszont belül már máshol tartok. Picit ellentmondásos is még mindig fiatal nőket játszani… Elhiszem, hogy hihető kívülről, csak én belülről már mást érzek.
Hogyan tudsz kikapcsolódni, feltöltődni?
Van két juhászkutyám, Naphegyen lakom, ahonnan öt perc a Gellért-hegy, szóval sokszor kimegyek a természetbe bóklászni velük. Ez nekem az aktív pihenés. Illetve a kis belvárosi lakásom mellett van a vidéki ház is, ahova nagyon szeretek elvonulni. Ha pedig úgy van, hogy Álmosnak sincsen suli, akkor ő is jön velem. Olyankor mindig kell egy-két nap, amíg átveszem azt az életritmust, hogy meg tudok nyugodni, nem kell sehova rohanni, nem kell az órát nézni, nem fog reggel csörögni az ébresztő.
Milyen a kapcsolatod a fiaiddal?
Soha nem voltam szigorú szülő, nem voltak magas elvárásaim. Természetesen alapvető dolgokban igen, de mindig hagytam, hogy önmaguk legyenek. Nem erőltettem rájuk semmit. Nagy balhé se volt azért, ha rossz jegyet hoztak haza.
Valahogy én ilyen együttműködő, cinkos anyukájuk vagyok a gyerekeimnek, közöttünk ez a viszony működik, nem élnek vele vissza, és ez is nagyon fontos.
Szerintem sok szülő ott rontja el, hogy azt gondolja, ő jobban tudja, hogy a gyerekének mi a jó, de ez nem így van. A gyerek egy önálló, független személyiség. Én megszültem, terelgetem, gondoskodom róla. De az, hogy az ő személyisége miként alakul, azt csak kívülről nézhetem. Sosem erőltettem rájuk semmit.
Milyen pályát választottak?
A nagyobbik hangmérnökként végzett, de érettségi után volt három év, amikor nagyon nem találta a helyét. Akkoriban dolgozott itt-ott, és egyszer csak jelentkezett az egyetemre, majd elvégezte. Különben nem hangmérnökként dolgozik, hanem programozóként, de ezt is szereti. Ahogy említettem, nem kényszerítettem rá semmit, az butaság lett volna tőlem. A kicsi másodikos gimis, tehát még van két és fél éve eldönteni, hogy hol akar továbbtanulni.
Fotó: Fülöp Dániel
Visszatérve arra, hogy már nem érzed a fiatal női szerepeket. Akkor mit szeretnél csinálni?
Már mást szeretnék, nem látom magamat színésznőként, mondjuk 15 év múlva. Számomra az nem vonzó a színészi pályában, amikor azt látom, hogy egy idősödő színésznő még mindig színpadon van, bármi áron. Nagyon szívesen rendezek egyébként, szinte több örömömet lelem abban, mint a színészetben, ahol kapok egy példányt, amit a szerző megírt, majd jön egy rendező, aki megmondja, hogy mit csináljak. Most élvezem azokat a munkákat, amikor én vagyok a kitaláló, a teremtő, nem pedig a végrehajtó. Például ilyen volt a Varga Viktorral közös est vagy éppen a saját Karádi estem, amit az elejétől kezdve én írtam meg, én találtam ki, én válogattam össze a dalokat. Tehát nekem az alkotómunka tetszik. Szerencsére, ezekből egyre több van, és egyre jobban élvezem.
Úgy érzem, hogy amit színésznőként eljátszhattam, azt el is játszottam, elkényeztettek a szerepekkel a karrierem során.
A jövődet ezek szerint leginkább rendezőként látod?
Abszolút. Nyilván nem egy huszárvágással vetek véget a színészi pályámnak, hanem szépen, lassan. Időközben a zene is megtalált, amit nagyon élvezek. Régen eléggé tartottam az énekléstől, mert attól féltem, hogy majd apukámhoz hasonlítgatnak. Most viszont egyre több zenekaros fellépésem van, sanzonesteken lépek fel, ami gyakorlatilag egy kortalan műfaj, tehát bármeddig csinálhatom. Sanzonokat énekelhetek 60 évesen is, úgy gondolom, hogy akkor az még való. Nagyon kritikus vagyok saját magammal szemben, ezért nem szeretnék öregedő Gregor Berniként Barbie babákat játszani, mert az egy idő után szánalmas, így ezeket elengedem.
