Interjú Elizabeth Olsennel, a Szerelem és halál főszereplőjével

Bár Candy Montgomery látszólag jó barátnője volt Betty Gore-nak, a két nő között akadt egy konfliktusforrás. Candy hosszú hónapokon át tartott fenn viszonyt Betty férjével, Allan Gore-ral. Amikor a gyilkosság történt, az affér már rég véget ért, és máig sem tudni biztosan, hogy mi vezetett odáig, hogy egy példás családi életet élő, az egyházi közösség oszlopának tartott fiatalasszony a felismerhetetlenségig csapdossa szét egy olyan nő arcát és testét, akivel mindenki szerint jóban volt. A Szerelem és halálban a Marvel-filmek Skarlát Boszorkányaként ismert Elizabeth Olsen alakítja Candyt, a szeretőjét, Allan Gore bőrébe pedig a nagyszerű karakterszínész, Jesse Plemons (A kutya karmai közt) bújt. Kettejükkel Zoomon beszélgettünk.

Titeket mi zaklatott fel leginkább ebben a nem mindennapi történetben?

Elizabeth Olsen: Szerencsére még soha nem tapasztaltam meg, milyen az, amikor az életedért kell küzdened, méghozzá ennyire extrém módon. Nem tudom, hogyan viselkednék hasonló helyzetben, de el tudom képzelni, hogy valóban szélsőséges viselkedést és reakciókat vált ki az emberből. Azt viszont nehéz megérteni, hogy miért nem értesítette utána a rendőrséget. Mondjuk pont ez az, ami ezt az esetet igazán érdekessé teszi, ezért zavarba ejtő máig sok ember számára. Ha valóban önvédelem volt, akkor miért nem szólt utána a rendőrségnek? Miért akarta ezt eltitkolni?

Persze van egy elméletem. Szerintem azért, mert számára rendkívül fontos, hogy az emberek mit gondolnak róla. Nem fér bele a magáról alkotott képébe, hogy az emberek azt a nőt lássák benne, aki baltával ölte meg egy barátját. Candy egyszerűen megijedt attól, hogy mit gondolnának róla az emberek ezután, és megpróbálta az ügyet elsumákolni. Nem volt ideje igazán átgondolni, a pillanat hevében pedig azt gondolta, hogy van esély, hogy az emberek majd nem jönnek rá. Tudta, hogy ettől az információtól az egész világa egy pillanat alatt omlana össze. Sokszor nem értettem, hogy az emberek egy-egy hasonló szituációban miért nem hívják a rendőrséget, de miután Candy bőrébe bújhattam, azt hiszem, már látom. Annyira zavarba ejtő egy ilyen tett, hogy az emberek képesek megijedni önmaguktól, ezért ösztönösen menekülőre fogják.

Elizabeth Olsen és Jesse Plemons a Szerelem és halál Los Angeles-i bemutatóján (Fotó: Axelle/Bauer-Griffin/FilmMagic)

Jesse Plemons: A frizurám a sorozatban eléggé felzaklatott. (nevet)

Elizabeth Plemons: (nagyon nevet) Merész választás volt, az egyszer biztos.

Candy karaktere nagyon komplex, rengeteg rétege van. Hogyan fejtetted fel ezeket a rétegeket? Milyen volt a bőrébe bújni?

„Nagyon emberi dolog önmagunk legjobb verzióját keresni”

Elizabeth Olsen: Ritka, hogy egy karakter esetében a végénél kell kezdenem, de itt ez volt a helyzet. Tudjuk, hogy itt van ez a nő, aki elkövetett egy borzalmas dolgot. Ez a kiindulópont, és innen kellett visszafejtenem, hogy miért követhette el. Számos zavarba ejtő döntés vezetett idáig, és nekem ezeken a döntésein végig kellett mennem. Szerencsére nemcsak a bírósági jegyzőkönyv állt rendelkezésünkre, hanem egy erről szóló könyv, az Evidence of Love (A szerelem bizonyítéka) is, ami rengeteg értékes háttérinformációval szolgált. A könyv azért volt kincsesbánya számomra, mert Candy Montgomery maga is közreműködött benne, és nyilatkozott az írónak. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy kivételt tett. Rengeteg fontos információ van a kötetben róla, az életéről, a gyerekkoráról, a házasságáról. Részletek szerepelnek benne a naplójából, sőt az általa írt levelekből is. Nyilván ennek csak a töredékét látjuk viszont a sorozatban, de nekem ez színészként nagyon sokat adott. Olyan volt, mintha beléphettem volna az agyába és a gondolatai között cikázhattam volna. Szóval a szerepre való ráhangolódásom alapvetően a könyvből és a forgatókönyvből állt, valamint rengeteg korabeli diszkózene hallgatásából. (nevet)

Elizabeth Olsen a Szerelem és halál c. sorozatban (Fotó: Profimedia/HBO Max)

Candy Montgomeryt felmentette a bíróság, az amerikai társadalom mégis egy gonosz, elvetemült nőként kezelte őt. Mit gondolsz, az emberek hogyan fogják látni őt, miután megnézik a sorozatot?

Elizabeth Olsen: Mivel Candy valóban létezik, és az eset valóban megtörtént, nekem csak az volt a dolgom, hogy próbáljak hű maradni hozzá, minél kevésbé vigyem őt el a fikció irányába. Színészként nekem nem dolgom elérni, hogy az emberek megbocsássanak neki, nem ez a feladatom, így soha nem is volt célom, hogy szimpatikussá tegyem. Az én dolgom csupán annyi, hogy kíváncsisággal forduljak felé, próbáljam megérteni őt és a gondolkodásmódját. Próbálom hitelesen bemutatni a tetteit és döntéseit, valamint azt, hogy milyen élethelyzetben, milyen élettapasztalatokkal hozta meg ezeket. Nem akarok befolyással lenni arra, hogyan látják majd az emberek Candyt (Candy Montgomery ma is él, 73 éves és terapeutaként dolgozik – a szerző), ezért próbálok inkább bele se gondolni.

Színészként nem lehet könnyű elmerülni olyan karakterekben, akik ennyire szörnyű, sötét helyzetbe kerültek. Mi volt ebben a legnagyobb pszichológiai kihívás számotokra?

Jesse Plemons: Talán meglepő lesz, amit mondok, de a legnagyobb pszichológiai kihívást a forgatási tervünk tartogatta számomra. Amikor Allan a hotelszobájából álló nap hívogatja Bettyt, mivel nem jellemző a feleségére, hogy ne jelentkezne, azt a jelenetsort egyetlen éjszaka rögzítettük egy hotelszobában, ahol épp valami konferencia zajlott, ezért nagy volt a zaj, és sokszor félbe kellett szakítani a forgatást. Amikor elolvasod a forgatókönyvet, bele se gondolsz, milyen lesz egész nap egyedül játszanod a kezedben egy telefonnal, és ugyanannak a lelkiállapotnak különböző stációit bemutatnod sűrítve, néhány óra leforgása alatt. Elizabeth nagyon jó ebben, őt nézve úgy tűnik, hogy az egész olyan, mintha csak játék lenne, de nem vagyunk mind olyan tehetségesek, mint ő.

Jesse Plemons a Szerelem és halál Los Angeles-i bemutatóján (Fotó: Axelle/Bauer-Griffin/FilmMagic)

Elizabeth Olsen: Nem, nem, nem, nem. Mivel a forgatásokon többnyire nem időrendben haladunk, ez színészként olykor nekem is okoz zavarokat, nem vagyok kivétel ez alól. De ami számomra itt a legnehezebb volt, az a bíróságon játszódó jelenetek sora. Candy bivalyerős nyugtatókat bevéve, gyakorlatilag leszedálva ül a bíróságon, és nem tudtam, hogyan tudom ezt a passzív állapotát ennyi időn át érdekessé tenni. Jobban belegondolva ez talán nem pszichológiai kihívást jelentett, de az biztos, hogy kihívás volt.

Candy történetét nem először mesélik el a tévében. Odafigyeltél arra, hogy a te verziód más legyen, mint amiket korábban láthattunk?

„A sclerosis multiplex elrabolja az identitásodat” – Rachel Fleit dokumentumfilmet forgatott Selma Blair küzdelméről

Elizabeth Olsen: Nem igazán tudtam magamat másokhoz hasonlítani. Készült Candyről egy film még valamikor a kilencvenes években, amit sosem láttam, a másik sorozat meg nagyjából a miénkkel egy időben készült, vagyis amikor forgattuk, még nem láthattam, hogy ők mit hoztak ki belőle. Azért mondtam igent a szerepre, mert úgy éreztem, hogy érdekel ez a nő, tudok kapcsolódni hozzá. Candy egyszerű dolgokat szeretne az élettől, például szerelmet és izgalmat, csakhogy furcsa módon ezeket az egyszerű dolgokat kimondottan nehéz elérni. Ő egy energikus, cselekvő nő, aki nem ül a babérjain, nem nyugszik bele a sorsába, hanem a kezébe veszi az irányítást. Szinte már neurotikus módon áll rá arra, hogy kipipálhassa az életcéljai teljesítését. Tetszett a benne található feszültség, és az, hogy szinte megszállottan tenni akar magáért és kontrollmániásan szeretne mindent irányítani maga körül. Tudtam ezzel azonosulni, ez volt a belépőm hozzá. De ezzel még véletlenül sem azt akarom mondani, hogy hasonlítanék hozzá, csak megmozgatta a színészi fantáziámat. (nevet) Bár lehet, hogy én is egy kontrollmániás megszállott vagyok. Ezt sosem fogod megtudni. (nevet)

Elizabeth Olsen (Fotó: Corey Nickols/Getty Images for IMDb)

A showrunner, David E. Kelley szerint a történet összes hihetetlen része és fordulata megtörtént a valóságban is. Voltak olyan dolgok a sztoriban, amiről elsőre nem akartátok elhinni, hogy valóban megtörténtek?

Elizabeth Olsen: Igazából teli volt ilyen jelenetekkel a forgatókönyv. (nevet) Azt gondoltam, hogy nem létezik, hogy ez a valóság, inkább csak egy verziója a valóságnak, de kiderült, hogy tévedtem. A hipnózis jeleneten például eléggé kiakadtam. A hipnózis a bíróságon a mai napig is csak úgy használható, ha mindkét fél beleegyezik. Hihetetlennek tűnt, hogy ezt már a nyolcvanas évek elején bedobták, ráadásul nagy jelentőségűnek bizonyult a tárgyaláson.

Jesse Plemons: Volt néhány olyan részlet, ami annyira filmes volt, hogy azt hittem, kizárólag egy forgatókönyvíró fejéből pattanhatott ki. Az milyen már, hogy egy baltás gyilkosság helyszínén egy magazin az asztalon a Ragyogásról szóló kritikánál legyen nyitva, pont egy olyan fotónál, amin Jack Nicholson látható baltával a kezében. Ez annyira mesterkéltnek tűnt, közben mégsem az, mert így történt.

Elizabeth Olsen: Ezt a sztorit Candy Montgomery elbeszéléséből ismerjük, valamint mindabból, ami a bíróságon elhangzott. Egy nagyon fontos nézőpont, Betty, az áldozat nézőpontja azonban már sosem fog kiderülni, így érthető módon számos kérdés marad bennünk. Sosem tudhatjuk meg a teljes igazságot.

Milyen előnyei és hátrányai vannak, ha valódi embereket játszotok?

Elizabeth Olsen: Az mindenképp előny, hogy színészként egy teljes élet a rendelkezésedre áll. A felhasználható háttéranyag ilyenkor zavarba ejtően gazdag, és én szeretek élni ezekkel a lehetőségekkel. Hátránya, hogy ilyenkor bekapcsol bennem, hogy hű akarok lenni a valós személyekhez, nem akarok látványosan eltérni a személyiségüktől, és ezzel korlátok közé szorítom a saját lehetőségeimet, ami nem tesz jót a színészi szabadságomnak. Nem tudok szabadon eltérni a valóságtól. Te mit gondolsz?

Jesse Plemons: Egyetértek mindennel, amit mondtál.

Elizabeth Olsen: (nagyon nevet)

Candy és Allan is egy kertvárosi, látszólag idilli, vallásos, konzervatív közegben éltek a nyolcvanas évek elejének Amerikájában. Mit gondoltok, ez a közeg mekkora hatással volt a tetteikre?

Elizabeth Olsen: Ez volt rájuk a legnagyobb hatással.

Jesse Plemons: Mindannyian a korunk és környezetünk termékei vagyunk.

Elizabeth Olsen: Gondolj bele, nekik még nem adatott meg az internet, hogy legalább valamennyire kinyissa a világukat. Attól a közösségtől függtek, melynek a tagjai voltak, az ő értékrendjüket próbálták követni. Ma erre azt mondanánk, hogy egyfajta buborékban éltek. Sokat beszélgettünk Jessevel arról, hogy az általunk játszott emberek érzelmi intelligenciája körülbelül olyan szinten állt, mint egy mai gimnazistáé. Ezzel nem leszólni akartuk őket, a megértésükben viszont sokat segített nekünk.

Jesse Plemons: A konzervatív, vallásos közegnek komoly szerepe volt abban, hogy a szexualitásukban sosem tudtak felszabadulni igazán. A szexhez náluk szégyenérzet társult, ezért sosem beszéltek róla, inkább próbálták elnyomni magukban a szexualitásukat. Egy ilyen helyzetben rengeteg frusztráció gyűlhet össze az emberben, ami hosszú távon kimondottan veszélyes. Allan számára először kimondottan sokkoló volt, hogy bárki is úgy tekint rá, mint potenciális szexpartnerre. Otthon nem ezt szokta meg a feleségétől. Bizonyos szempontból Candy és Allan olyanok voltak egymásnak, mint két kamasz, akik együtt fedezik fel a testi szerelmet. Miközben már mindketten többgyerekes szülők voltak.

Elizabeth Olsen: Korábban elnyomták magukban ezt az oldalukat.

Elizabeth Olsen (Fotó: Corey Nickols/Getty Images for IMDb)

Allan és Candy a lehető legkevésbé szexi módon kezdik az afférjukat, hónapokig tervezgetik, mielőtt a tettek mezejére lépnek. Nekem még az is eszembe jutott, hogy talán nem is akarták ezt igazán, csak azért vágtak bele, mert az unalmas kertvárosban valami izgalmasra vágytak. Mit gondoltok erről?

Elizabeth Olsen: Abban egyértelműen igazat adok, hogy Candy unatkozott, ezért is vállalt annyiféle önkéntes feladatot az egyházi közösségnek. Próbálta lefoglalni magát, járt tanulócsoportokba, könyvklubba… Belement bármibe, amiről azt gondolta, hogy legalább egy kicsit le tudja kötni a gondolatait. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy nem unalomból kezdte el ezt az affért. Bár a sorozatból ez nem derül ki, de tudom, hogy akkoriban csupa romantikus lányregényt olvasott. Egy igazi álmodozó volt, aki házasságban élve sem mondott le a fehér lovon érkező hercegről. Vágyott erre a viszonyra, tényleg akarta ezt. Allant nem volt könnyű meggyőznie erről, de Candy annyira céltudatos volt, hogy ha fél évig kellett fűznie a férfit az afférért, akkor fél éven át fűzte. Mindent megtett azért, hogy megtörténjen.

Jesse Plemons: Allan bizonyos szempontból alvajáróként élte az életét. Szerette a gyerekeit, szerette a feleségét és szerette a templomi közösséget, de volt egy része, ami csak aludt. Annyira izgalommentes volt az élete, hogy élvezte, hogy Candyvel egy kis izgalom került a napjaiba. Ez a viszony felélesztett benne valamit, megmutatta neki, hogy akár másképp is élhetne. Rájött, hogy a biztonság ugyan jó, de a biztonság unalmas. Egy viszony ebben a közösségben minden volt, csak nem biztonságos.

A Szerelem & Halál első négy epizódja már látható az HBO Max kínálatában. Az interjú egy nemzetközi Zoom kerekasztal-beszélgetés formájában készült.