Tony Blair és a pénzért osztott rangok
(1997-2007)
A megosztó Tony Blair legszaftosabb botránya mindenképp az, hogy kellő bizonyítékok nélkül tömegpusztító fegyverek rejtegetésével vádolta Irakot, majd elküldte a brit hadsereget, hogy támogassák az amerikaiakat az ország elfoglalásában, de ezt a sztorit talán túl sokan ismerik, így ennél egy hazánkban kevésbé körbejártat vennék elő, az úgynevezett cash for honours (pénzért címeket) ügyet. A botrány előszelét az jelentette, amikor a Munkáspárt 2006-ban Chai Patel milliomost nevezte a lordok házának tagjává, miután a férfi másfél millió angol fontos titkos kölcsönt nyújtott a pártnak. Hamarosan kiderült, hogy két olyan további milliomost is fontos címekre jelöltek, aki titkos kölcsönöket adott. A vizsgálat hatására fény derült arra, hogy a nagyobb pártok rendszeresen kapnak kölcsönöket gazdag támogatóktól. A botrányba Lord Levy is belekeveredett, aki 2000 óta volt Blair közel-keleti megbízottja.
Tony Blair sajtótájékoztatója az iraki vizsgálati jelentés után, 2016-ban (Fotó: Stefan Rousseau – WPA Pool/Getty Images)
A gyanú szerint a pártoknak pénzt kölcsönadó emberek befolyást akartak vásárolni. Több nagy befolyású embert letartóztattak és kihallgattak, de mindannyian tagadták a jogsértést. A vita abból indult ki, hogy miközben a választási bizottság nyilvánosságra hozta a hivatalos adományokat, a törvény kiskapujának köszönhetően a kölcsönöket nem.
A vizsgálat lázban tartotta a közvéleményt, 2007 januárjában még magát Tony Blairt is kihallgatták az ügyben, később pedig még egyszer járt emiatt a hatóságoknál. A vizsgálat végül tizenhat hónapon át húzódott, csakhogy a végén a hatóságok senki ellen sem emeltek vádat, a nyomozást pedig lezárták, ami a Munkáspártban nagy megkönnyebbülést jelentett, a közvélemény azonban nem volt elégedett az eredménnyel.
Gordon Brown és a bigottozás
(2007-2010)
A politikai kampányok egyik természetes eleme – kivéve Magyarországon, ahol a jelenlegi miniszterelnök maximum jó előre kiválogatott emberekkel áll szóba – , hogy a politikusok a köznép közé merészkednek, és megpróbálnak szót érteni velük. 2010-ben ezt a Munkáspárt jelöltje, Gordon Brown is megtette, csakhogy nem jött ki jól a helyzetből. Egy 65 éves nővel kezdett beszélgetni, csakhogy az asszony hiába volt a Munkáspárt szavazója, a beszélgetés során mikrofonok és kamerák előtt kritizálta a párt bevándorlás- és gazdaságpolitikáját, valamint a közbiztonság helyzetét.
A látszólag kedélyes beszélgetés közben Brown még a családjáról is kérdezte a nőt, mosolyogva búcsúztak el egymástól, majd a kampányoló politikus integetve beszállt az autójába és távozott a helyszínről. Csakhogy véletlenül rajta maradt az egyik tévéstáb mikrofonja, így ország-világ tudomására jutott, amikor a kocsijában mérgelődni kezdett.
Gordon Brown és az idős hölgy Gillian Duffy 2010-ben, a rochdale-i kampányállomáson (Fotó: Jeff J Mitchell/Getty Images)
Az egész helyzetet katasztrofálisnak nevezte, megjegyezte, hogy ezt a nőt nem szabadott volna odaengedni hozzá, és amikor az egyik munkatársa rákérdezett, hogy mégis miket mondott az asszony, ő azt válaszolta, hogy
Ó, mindenfélét. Egy bigott nő volt, aki azt mondta, hogy munkáspárti. Nevetséges volt. Nem tudom, Sue miért hozta őt oda hozzám.
Miután a nőhöz is eljutott a hangfelvétel, sértődötten bocsánatkérésre szólította fel a kormányfőt, és Brown állítólag telefonon bocsánatot is kért a mondataiért. Az elsőre jelentéktelennek tűnő eset leginkább azért duzzadt nagyra, mert egy héttel a választások előtt zajlott, és a kampánystáb pont azért találta ki az átlagemberekkel való találkozásokat, hogy ezzel is növeljék a Munkáspárt népszerűségét. 2010-ben az éppen felvirágzó közösségi médiában óriásit mentek a kormányfő mondatai, és erre akkor még talán senki sem számított.
Boris Johnson és a partygate
(2019-2022)
Szinte lehetetlen megúszni egy teljes miniszterelnöki ciklust botrány nélkül, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legtöbb brit miniszterelnök munkában töltött éveihez jellemzően két-három nagyobb botrány kötődik, melyeket hosszú éveken át nem tudnak letörölni magukról. Velük szemben áll Boris Johnson, a botránykirály, aki úgy gyűjtögette maga köré a kínos eseteket, mint egy gyerek a gyűjtögetős albumba a matricákat.
Épp csak miniszterelnökké választották, amikor híre ment, hogy a Konzervatív Párt egyik támogatójával szeretné kifizettetni a Downing Streeten található rezidencia felújítási munkálatait, ráadásul a nagyjából 200 ezer angol fontos támogatást eszébe sem jutott bejelenteni, miközben a szabályok elvileg kötelezték rá.
Boris Johnson (Fotó: Leon Neal/Getty Images)
Johnson igazán elemében a Covid alatt volt, amikor a szabályokat nehezen viselő énjének a saját pártja által hozott szigorú lockdown szabályokat kellett volna betartania. A pártból sokakat kaptak rajta azon, hogy elég szabadon értelmezik a gyülekezési szabályokat, többen is érintettek voltak például illegális partik látogatásában, köztük maga Boris Johnson is. Ezt olyannyira sikerült tökélyre fejlesztenie, hogy egyszer a London Metropolitan Police bírságolta meg őt azért, mert részt vett egy bulin, amivel azt a bravúrt érte el, hogy ő lett az első olyan brit miniszterelnök, akit hivatalosan törvénysértésen kaptak még a regnálása idején.
A nyilvánosságban (ahol az ügy a “partygate” nevet kapta) először próbálta tagadni a vádakat, majd azt mondta, nem volt tisztában az erre vonatkozó szabályokkal, végső kifogásként pedig azzal állt elő, hogy nem bulikként, hanem munkatalálkozókként értelmezte az eseményeket. Sokakban máig él annak az emléke is, amikor a Brexit körüli viharok csillapítására azt a „zseniális” tervet eszelte ki, hogy megkérte a királynőt, hogy öt hétre függessze fel a Parlament munkáját. Mint utólag kiderült, Johnson félrevezette őfelségét, és valójában illegális volt a Parlament felfüggesztése. És akkor még szóba sem hoztuk a zavaros nőügyeit vagy az eltitkolt gyerekét: csak azért voltunk ilyen jó fejek, mert ezek még a miniszterelnöksége előtti időszakára estek.
Lockdown party a Downing Streeten, 2020. november 13-án. Boris Johnson itallal a kezében búcsúztatja egyik tanácsadóját (Fotó: Handout/UK Government via Getty Images)
Theresa May és az illegális deportálások
(2016-2019)
Windrush-generációnak nevezik azokat az 50-es és 60-as években Nagy-Britanniába vándorolt karibi vendégmunkásokat, akik letelepedtek az országban, és a leszármazottaik közül sokaknak May kormánya váratlanul a deportálásukról szóló leveleket küldött. Windrushnak azt az első hajót hívták, amivel a térségből az országban betöltetlen állásokra szállították a főképp fekete bőrű bevándorlókat. A brit belügyi tárca, a Home Office a leszármazottaikat éveken át folyamatosan fosztotta meg őket a munkavállalási joguktól, ráadásul azt a jogukat is kétségbe vonták, hogy az országban tartózkodhassanak.
A Windrush megérkezik a londoni kikötőbe a jamaikai vendégmunkásokkal, 1948-ban (Fotó: Daily Herald Archive/SSPL/Getty Images)
Teljes jogú brit állampolgárokat minősítettek át egyik napról a másikra illegális bevándorlókká, sokaktól az egészségügyi kezelések lehetőségét is elvették, pedig évek, évtizedek óta fizették alkalmazottként az egészségügyi hozzájárulást. Sokan olyan rutinszerű eljárásoknál szembesültek azzal, hogy nem teljes értékű állampolgárok, mint az útlevéligénylés.
Theresa May (Fotó: Jack Hill – WPA Pool/Getty Images)
Theresa May már miniszterelnökként került a támadások középpontjába, ám a bűneit még belügyminiszterként követte el, amikor 2010 és 2016 között töltötte be a posztot, és hozzá tartozott a bevándorlás is. A botrány sorra hozta elő az újabbnál újabb megdöbbentő részleteket: kiderült, hogy több ezer ember volt érintett, és sokan rasszizmussal vádolták Mayt és a stábját. Nyolc év alatt összesen 7600 illegális kitoloncolás fűződött a nevéhez. Bár a miniszterelnök a botrány csillapításaként próbálta rendezni a helyzetet, és jelezte, hogy ezek az emberek visszakapják az állampolgárságukat, előkerült egy 2013-as felvétel, amin még büszkén mesélte, hogy
Először deportálunk, aztán kérdezünk.
Bár a távozásában nagyobb szerepe volt a brexites tárgyalásainak, a népszerűtlenségéhez ez az ügy is nagyban hozzájárult.
