Ónodi Eszter interjú

Februárban volt az 50. születésnapod. Készültél erre a kerek számra?

Nem feszültem és nem is készültem rá. Igazából nem szerettem volna nagy dobra verni, ezért abban az időszakban interjúkat sem adtam. Majd történt egy fura eset, hogy az egyik országos portál készítette egy kedves összeállítást korábbi szerepeimből, fotókkal filmekből, jelenetekkel. Azt azért jó érzés volt látni, de ezáltal a történet elkezdett önálló életet élni, és végül mindenki megírta, hogy ötven lettem. Ráadásul mostanában szinte minden interjúban szóba jön ez a téma, pedig én azt gondolom, nem ez a legnagyobb történés az életemben. Valójában nem érzem magam különösen jobban vagy rosszabbul, mint 49 évesen és 364 naposan. Sőt, most jobb passzban vagyok, mint egy évvel ezelőtt.

Ennek van különösebb oka?

A válasz egyszerű: tavasz van, volt egy bemutatóm, amit nagyon szerettem csinálni. Örömmel készültem a Budapest Parkkal koprodukcióban létrehozott Csinibaba Táncdalfesztiválra is. Úgy gondolom, minden embernek vannak jobb és rosszabb időszakai, én pedig most igazán jól érzem magam.

Ónodi Eszter a Csinibaba Táncdalfesztiválon (Fotó: Instagram)

Hogyan sikerült a bemutató?

Szerintem nagyszerű volt, nagyon élveztem. Az előadásunk, mint minden izgalmas és valamire való előadás, megosztó. Vannak, akik számon kérik rajta ezt az idézőjelbe vett csehovi hangulatot, és hogy a nosztalgikus, elvágyódós érzést nem látják. Mások pontosan azért imádják, hogy valami annyira kortárs és annyira a mai problémáinkkal foglalkozik, mindenfajta szépelgés nélkül. Nyersebb és csupaszabb, mint ahogy Csehov daraboktól megszokhattuk. Elképesztően szerettem próbálni és a szerepemet benne. Egy fiatal rendezővel, Tarnóczi Jakabbal dolgoztunk, engem pedig mindig nagyon inspirálnak a fiatalemberek, hogy ők most hogyan gondolkodnak a világról. Mindig, amikor az ember egy jó próbafolyamatban, vagy egy jó munkában van benne, akkor a környezetéről, meg a világnak a rémséges történéseiről sikerül elvonnia a figyelmét. Ez ilyenkor feltölt, hogy most tényleg csak az a legfontosabb a világon, hogy kivágják-e a cseresznyéskertünket, vagy sem.

Jól kijössz a fiatalabb rendezőkkel?

Teljesen független, hogy most ezt egy 70 éves ember mondja, vagy egy 30 éves. Mivel ő látja az egészet lentről, ezért mi, akik ott fent vagyunk a színpadon, kénytelenek vagyunk neki hinni. Természetesen egy jó próbafolyamatban, és szerintem ez az volt, általában ez egy közös munka. Amit a színész érez fent a színpadon, azt mégiscsak ő érzi a legjobban. Itt jön képbe a folyamatos kommunikáció: „Én ezt gondolom, én ezt érzem, ő erre lentről azt látja, hogy jó, de akkor viszont legyen ez így vagy úgy”. A lényeg, hogy nagyon szeretek kipróbálni új dolgokat, és a rendező meg ebből kicsemegézi, mi az, ami jó, mi az, ami kevésbé. Majd, bejönnek a nézők, és mint egy harmadik rendező vagy résztvevő ebben a játékban: Ők is öntudatlanul, természetesen kicsit irányítgatják vagy terelgetik még az előadásnak a ritmusát. Tudjuk, mik azok a pontok, amire garantáltan lesz valami nézői reakció, akkor azokat emeljük ki, vagy éppen hagyjuk figyelmen kívül. 

Cseresznyéskert a Katona József Színházban (Fotó: @screeeeam)

Említed, hogy egy színházi előadásban szerepe van a nézőnek. Egy filmben vagy sorozatban azonban nincsen. Melyik helyen érzed magadat a legjobban?

Ez két teljesen külön világ. Nagyon-nagyon szeretek forgatni, és úgy érzem, hogy amikor egy jó szerep, meg egy jó munka megtalál, akkor az fantasztikus eredményeket tud létrehozni. A forgatásnak az előnye, hogy valami, amikor jó, akkor az nagyon az. Ha egy jó szerepben, egy jó figurában, egy jó produkcióban vesz részt az ember, akkor azt tényleg fantasztikus dolog csinálni. Imádom, amikor az ember csak rágondol valamire és az arcán egy közeliben, azonnal minden ott van. Ennél szerintem nincs fantasztikusabb. Viszont az is hozzátartozik, hogy azért olyan bonyolultságú szerepekkel, mint amit most a Cseresznyéskertben játszom, vagy mondjuk pár évvel ezelőtt a Nóra, azokat nagyon ritkán találod meg egy filmben. Ritkán kapsz ilyen nemes feladatokat. A színházban pedig az a jó, hogy ott épp a szerepek nehézsége tudja az ember a színészetét pallérozni. Úgyhogy nagyon boldog vagyok amiatt, hogy mind a kettőhöz viszonylag sűrűn volt szerencsém. Nem is tudnám őket teljesen elválasztani egymástól.

Volt kedvenc szereped?

A színházban mindenféleképpen a Nórát kell megemlítenem. Másik példa, mondjuk az Abigél bulija című színdarab, abban pedig egy nagyon végletes karaktert alakítottam. Felismerhetetlenségig el voltam torzítva, és annyira más figurát játszottam, mint amilyen én vagyok. Abban meg az volt az elképesztően hálás és örömteli, hogy valaki teljesen másnak a bőrébe bújhattam bele annyira, hogy valóban egy másik bőr volt rajtam. A filmekből nagyon szerettem az Aglaja című filmet, élveztem a Boldog születésnapot című filmet, a Swinget és az Anyám és más futóbolondokat. Sorozatok közül pedig egyértelműen az Aranyélet, amiről azt gondolom, hogy a legkomolyabb munkám volt.

Volt olyan eset, amikor a rossz érzéseidet felvitted a színpadra?

Ez a színészeknél általában úgy működik, hogy mindig átalakul energiává. Emlékszem egy kollégámra, akinek volt egy előadása, pont aznap halt meg az édesanyja. Csak akkor értesültem a gyászáról, amikor az előadás után felmentem gratulálni neki. Nem is értettem, hogy mitől olyan csodálatos az egész előadás. A kolléga alakítása elképesztően izgalmas, sűrű és nagyon koncentrált volt. Mert ilyenkor az ember nyilván a koncentrációra fekteti a hangsúlyt, hogy ne gondoljon arra, ami van, de mégis az egész lényét áthatja ez a meghatározhatatlan állapot. Ez ott, abban a sokkban egészen páratlan pillanatokat tud létrehozni. Egy nagyon nagy adomány, és áldás a mi pályánkon, hogy ez van, mert ilyen szempontból a traumákat sokkal egyszerűbb és könnyebb feldolgozni. 

Mennyire játszik ebben szerepet a közönség és a rajongók szeretete?

Ezt leginkább a koronavírus-járvány utáni időszakhoz tudnám kötni, amikor megnyíltak a színházak, majd, amikor hol bezártak, hol kinyíltak, hol elmaradt, hol nem, szóval volt egy ilyen teljesen kaotikus helyzet. Valóban ez nagyon fura volt számunkra is, hiszen a székek is úgy voltak elrendezve, hogy három soros kihagyások voltak, tehát az egésznek volt valami nagyon nyomorult hangulata. Mégis, ha az ember úgy gondol erre, hogy nem a mi szempontunkat szem előtt tartva, hanem a nézőkét, hogy ők voltak olyan bátrak, hogy jegyet vettek, kockáztattak, mert ugye mi a színpadon jövünk-megyünk, nem vagyunk bent adott esetben három-négy percnél tovább, ők viszont végig ülnek két órán keresztül szünet nélkül egy előadást. Egymás mellett potenciális vírusgazdák tömegében, és mégis eljönnek, mert azt érzik, hogy már nem bírnak otthon maradni, már hiányzik nekik a színház. Nagyon sok olyan kommentet, meg nézői hozzászólást olvastam, hogy „ő már nem bír több online előadásainkig nézni, ő most már ha törik, ha szakad, be fog jönni, mert élőben akarja látni”. Ezek elképesztően nagy energiafröccsöt adnak az embernek. Néha én meg itt nyafogok, hogy nem akarok bemenni, mert kicsit taknyos vagyok, nem érzem magam a topon, legszívesebben otthon maradnék. És akkor ilyenkor borzasztóan megdobja az ember energiaszintjét a közönség szeretete. Szóval igen, ez sokat tud adni.

Ónodi Eszter (Fotó: RTL Magyarország)

Volt olyan szerep, amit úgy játszottál el, hogy érezted, nem áll igazán közel hozzád?

Mivel társulati tag vagyok, én még életemben nem adtam vissza szerepet. Nem veszem zokon, ha valaki ezt csinálja, hogy azt érzi, teljesen fölösleges a szenvedés, mert nem egy számrendszerben beszélget a rendező meg a színész. Nem érzek ebben problémát, de én még nem tettem ilyet. Mindig van bennem egy megküzdés, hogy „oké, lehet, nem a legjobb szerep, lehet, nem a legjobb darab, de ki tudja, hátha történik valami csoda”. Erre volt is példa, amikor az olvasópróbán azt éreztem: Úristen, mi lesz ebből? Majd az egyik legfantasztikusabb előadás született meg. Ebből azt tanultam, nem szabad előítéletesnek lenni soha, és el kell azt is fogadni, amikor mindent megtettünk, de nem a legjobb végeredmény sült ki belőle. Olyankor csak bízunk benne, hogy nem megy olyan sokáig a darab, hogy ne kelljen sokszor átélni ezt az érzést.

Hogyan lehet azon túllendülni, amikor te is érzed, ez nem a legtutibb szerep?

Az évek folyamán kialakítottam magamban, hogy a legfontosabb az, még akkor is, amikor egy általam kevésbé szeretett előadásban vagyok benne, legalább én érezzem magam jól.

Megesett, hogy egy darabban nem voltam elégedett önmagammal, szerencsémre a partnerem is ugyanezt érezte, így addig próbálkoztunk, ötleteltünk, szöveg improvizációkat tettünk bele, amit természetesen egyeztettünk a rendezővel, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor már nem volt olyan gáz. Vicces felfedezést tettem, amikor az egyik előadásomban egy monológot kellett úgy megoldanom, de sosem voltam vele elégedett igazán. A 464. előadáson viszont kitaláltam, hogy mi lenne , ha a karakter be lenne csiccsentve és úgy mondaná a mondandóját. És akkor tökéletes volt.

Fotó: Pozsonyi Zita

Az érzéseidet megélheted a színpadon, de olyan előfordult, hogy a szerepedet vitted haza?

Egy előadás végénél, mire lemosom a sminket, kivetkőzöm a jelmezből, le is teszem a szerepet. Biciklivel járok, így, mire hazatekerek, addigra ki is gurulok a figurából. Egyébként sem vagyok az a beleragadós típus és ezt egyáltalán nem bánom. Talán ezért is szeretem a forgatásokat, mert ott gyorsan megvan az egész, de amilyen gyorsan megjön a jelenet vagy az a pillanat, olyan gyorsan már állunk is át a következőre. Nincs idő arra, hogy az ember belesüppedjen egy karakterbe.

Azért annak is megvannak a maga nehézségei, nem?

Az Aglaja című film, ami ilyen szempontból a legnehezebb volt. Negyven napon keresztül egy cirkuszi akrobata voltam, és egy elképesztő ívet kellett benne eljátszanom. Egy filmet általában össze-vissza vesznek fel, ahogy éppen a helyszínek rendelkezésre állnak. Kedden húszéves voltam és gyönyörű, szerdán pedig hatvanévest játszottam, teljesen kiégetten… Akkor mindezt fejben rendbe rakni, hogy még a keddi, gyönyörű szerepemnek az első felét felvettük augusztus 2-án, ugyanannak a jelenetnek mondjuk a második felét csak hónapokkal később. Ez iszonyatosan nagy koncentrációt igényel. Tudni azt, hogy éppen most akkor hol tartok kinézetben, állapotban, a szerepem, vagy a karakterem fejlődésében. Itt nem nagyon van idő beleragadni dolgokba, hanem itt nagyon gyorsan kell tudni váltani. Ez az én gyorsan váltó képességem, a színházban is megvan.

Ónodi Eszter az Aglaja c. filmben (Fotó: Ristretto Distribution Kft.)

Aztán van még egy oldalad, a zene. Abban hogyan érzed magad?

Nyolcéves koromtól zongoráztam nyolc éven át, azt nagyon szerettem, majd a gimnáziumban is énekkaros voltam, kórusban is énekeltem. Szóval a zene mindig közelállt hozzám. Viszont a Katona József Színházban vagyok már több mint 25 éve, ami azért nem feltétlenül a zenés profiljáról ismeretes. Ennélfogva az éneklés eléggé háttérben maradt. Aztán 2016-ban Salamon András, aki filmrendező ugyan, de ifjúkorában az URH Zenekarnak volt a dobosa, kitalálta, hogy David Bowie-nak csináljunk emlékkoncertet, ahol Bowie számokat fogunk énekelni. Mivel teljesen más műfaj egy rock dalt elénekelni, mint egy kuplét, egy színházban, egy operettben vagy musicalben lenni, ezért – bár ugyan először ódzkodtam – de aztán belementem, és nagyon-nagyon jól éreztem magam. Azt éreztem, nagyon jókor jött, és nagyon jó helyre került az életemben. Levetkőztem egy csomó olyan gátlást, amit az évek során a színházi énekléssel kapcsolatosan felépítettem magamban. Jól éreztem magam ebben a sztoriban, remek visszajelzéseket kaptam, majd a felkérések is sorra érkeztek, én pedig folyamatosan feszegettem a határaimat és megnéztem, mit vagyok képes kihozni magamból. Ma azt mondom, a zene éppen időben jött az életembe és most jól is van ott, ahol van.

Pár hete azt nyilatkoztad, 40 felett kevesebb szerep találja meg a nőket. De neked azért mégiscsak akad felkérésed, nem?

Persze, valami mindig van, hol kisebb, hol nagyobb. Olyan szerencsés alkat vagyok, hogy amikor éppen nem dolgozom, akkor is jól elvagyok. Nem azon görcsölök, hogy miért nem történik velem valami. Mindig feltalálom magam az életben. De most nem igazán tudom, kik forgatnak idén nagyjátékfilmet. A sorozat pedig azért nagyon veszélyes terep, mert ritka az a fajta minőségi munka, ami igazán örömet okoz. Én még nem merészkedtem bele a napi sorozatokba. Az a munka annyi energiát emészt fel, hogy számomra nagyon kevés az élvezeti értéke. Nagyon darálós, ahogy hallom a kollégáktól. Szóval most vagy azért dolgozom kevesebb filmen, mert nem nagyon készül olyan, amibe hívnának, vagy az van, hogy tényleg ez az életkor az, ami váltókor. Erről abszolút tudtam, hogy ez létezik és el fog jönni. Ezt azért nagyjából minden színésznő tudja, hogy van ez a 40 és 50 közötti időszak, ami nehezebb ilyen szempontból.

Tehát te erre tudatosan készültél?

Nyilván számítottam rá, közben pedig az is igaz, hogy a miénk egy borzasztóan fura szakma, mert hiába készül az ember arra, hogy milyen típusú szerepeket fog játszani bizonyos kor után, azokat az előadásokat vagy megcsinálják, vagy nem, azokat a szerepeket vagy odaadják neki, vagy nem. Ugyanakkor ellenpéldaként, azért azt se gondoltam volna, hogy én Nórát, ami a nagykönyvben egy huszonéves fiatal színésznőre van írva, idősebben fogom eljátszani. Tehát, azért a kortárs színházban hál’ Istennek azért van átjárás és ebből a szempontból én is nyitott és optimista vagyok.

Mivel töltöd azokat az időszakokat, amikor nem dúskálsz a munkában?

A monoton cselekvések nagyon kikapcsolnak. Ilyen a futás és most az úszás is, ahol egyedül vagyok egy medencében és csak faltól falig egy ütemben haladok. Szeretek gyönyörködni a tájban, és minden olyat, ami kiüríti az elmémet. Imádok olvasni, tájékozódni, utazni is, bár az sajnos egy ilyen mínuszos dolog az életemben, mert sokkal több helyre szerettem volna eljutni, mint ahova eddig sikerült.

Hova szeretnél még?

Eddig csak nagyrészt Európán belül jártam, de tervezem más földrészekre is betenni a lábam. A fenntarthatóság szempontjából ugyan elítélem a repülést, de azért egyszer jó lenne más kultúrákat is megtapasztalni.

Amikor pedig el vagy havazva, megállják a fiúk otthon a helyüket?

A fiam már 17 éves, ezért ő már nem igényli azt a fokú törődést, mint egy 6-7 éves gyerek, hogy este azonnal haza kell rohannom. Ő már tudja, ilyenkor későn megyek haza, úgyhogy nem okoz akkora traumát. Sőt, néha próbálkozik a konyhában is mindenféle ételekkel, ahogy a párom is. Szóval étel szempontból sem állunk rosszul. Alapvetően ez egy eléggé keszekusza életmód, de már megszoktuk. A párom is ebben a szakmában dolgozik, tisztában van vele, hogy ez egy borzasztóan hektikus pálya, nincs egy kiszámítható és behatárolt munkaidő, hanem nagyon rapszodikus az egész. Viszont a gyermekem a logisztikát az anyatejjel együtt szívta magába, így ez már nem okoz neki akkora meglepetést.