Talán egy mai fiatalnak furcsa lehet, hogyan tekintettünk a kilencvenes években az annak idején Amerikába kiköltözött, majd a rendszerváltás után onnan hazatérő/hazalátogató magyarokra, de kétségtelenül volt bennük valami izgalmas, valami rejtélyes. Sokan tértek annak idején haza, hogy eldicsekedjenek – akkoriban messziről jött ember még azt mondott, amit akart, lásd például a Valami Amerikát – az itthon maradt rokonságnak mindazzal, amit odakint elértek, a tévék és a média pedig teli volt amerikás magyarok történeteivel.
Ők voltak a nyugat maga, az amerikai álom, melyről azt gondolhattuk, hogy a szovjet múlt eltörlésével és a demokratizálódással akár mi is csatlakozhatunk hozzá. Irigykedve néztük őket, sokan pedig azonnal az üzleti kapcsolatokat kezdték keresni velük, hiszen ötlet volt itthon bőven vállalkozásra, ám tőke és hasznos tudás annál kevesebb.
A nagy hazatérő
Andy Vajna egyike volt az első hazatérőknek, sőt ő már jócskán a rendszerváltás előtt tapogatózni kezdett. A nyolcvanas évek elején idehozta hozzánk Sylvester Stallonét és Pelét, hogy nálunk forgassák le a Menekülés a győzelembe című filmet, az évtized végén pedig maga Schwarzenegger próbálta ki nálunk az orosz akcentust, amikor Budapest Moszkvát helyettesítette a Vörös zsaru című filmben, amiben a korszak számos magyar filmsztárja szerepet kapott, így legalább sokaknak lehetett egy-egy sokszor elmesélhető sztorija a nagy Arnold Schwarzeneggerről. Andy Vajna nem azért jött Magyarországra, hogy a tengerentúli sikereivel dicsekedjen, hanem puhatolózott, üzleti lehetőségeket keresett, befektetni akart egy formálódó gazdaságba, ahol az ő vagyonával könnyen válhatott valaki meghatározó szereplővé.
Andrew Vajna, Mario Kassar, Paul Verhoeven és Arnold Schwarzenegger a ’88-as cannes-i filmfesztiválon (Fotó: Richard Blanshard/Getty Images)
Kihasználva a hollywoodi kapcsolatait, gyorsan övé lett a magyar mozik legfontosabb forgalmazója (InterCom), és ő volt az is, aki rájött, hogy itt az ideje hazánkban is bevezetni a soktermes multiplex mozikat, így megalapította a Hollywood Multiplex hálózatot. Eközben hozott még további szuperprodukciókat (Evita) is hozzánk, de azt is kipróbálta, hogyan tud magyar filmből óriási sikert faragni (A miniszter félrelép). Eközben megpróbált beszállni a kereskedelmi tévék hazai indulásába is, de ekkor még nem járt sikerrel. És közben kapcsolatokat szerzett, amiket később, Magyarországra költözése után hasznosítani tudott.
A dörzsölt vállalkozó
Andy Vajna átütően tehetséges és dörzsölt üzletember volt, mindenben automatikusan az üzletet szimatolta. Sokkal több dologban volt pénze és befektetése, mint ami egy ilyen cikk kereteibe belefér, sőt feltételezhetően egy részéről még csak nem is tudunk. Miután 2019-ben elhunyt, a sajtó is csak találgatni tudta hosszú időn át, hogy mi pontosan a hagyatéka és kire száll, mi volt valóban az övé, és minek volt csak névleg az ügyvezetője. Régóta rutinos volt az áttekinthetetlen céghálózatok működtetésében, már Amerikában is felépített egy ilyet. Idehaza is sokat támadták, amikor kiderült, hogy az amerikai adóhivatal egy elképesztően hosszú ideig (több éven át) húzódó audit során vizsgálta a pénzügyeit, melynek végén egy, az ügy nagyságához képest egészen szerény (7 millió dollár körüli) pénzbírsággal megúszta a dolgot.
Vajna mindig tudta, melyik üzlete körül kell nagy hírverést csapnia, a show businessben szerzett tapasztalatait és kapcsolatrendszerét még olyankor is előszeretettel használta fel, ha csak egy éttermet nyitott (ugye mindenki emlékszik, hogy Robert De Niro Hajdú Péternek adott interjút a budapesti Nobu megnyitásakor?) a fővárosban.
A Nobu luxus-étteremlánc Robert De Niro, Tóth Éva és Andrew Vajna részvételével nyitotta meg budapesti egységét a Kempinski Hotel Corvinus Bécsi utca felőli oldalán (Fotó: Schumy Csaba)
Szerette az innovációt, az új, merész ötleteket. Ez kellett ahhoz, hogy hongkongi parókagyárosból filmproducer, majd független szereplőből néhány év leforgása alatt az amerikai filmipar egyik legmeghatározóbb producerévé váljon. Bár fontos volt számára a végtermék, a látszat még ennél is fontosabbnak bizonyult: társával, Mario Kassarral A-listás sztárokkal felpumpált, jól hangzó filmterveket árultak, gyakorlatilag úgy finanszírozták a filmjeiket, hogy jó előre eladták a forgalmazási jogaikat, miközben a filmből akkor még egy kockát sem forgattak le. Így engedhették meg maguknak a busás sztárgázsikat és a nagy költségvetéseket. A Carolco módszert azóta számos filmgyártó átvette és a mai napig használják a forgalmazásban és finanszírozásban. Azt pedig még a hongkongi tapasztalataiból szűrte le, hogy inkább érdemes kockázatot vállalni a részesedéssel, mint a fix bevételt választani.
Az ember, aki tudta kezelni a bulvárt
Érdekes viszonya volt a bulvármédiával. Mivel már régóta gazdag volt, és a vagyonosságát nem idehaza, a politikai tőkéjéből alapozta meg, egyáltalán nem szégyellte a vagyonát, és ha nem is kérkedett vele, de teljes természetességgel „viselte”. Számos fotózásánál ujjnyi vastagságú szivar volt a szájában, amiből egy doboznyi jóval többe kerülhetett a magyar átlagfizetésnél, és sosem csinált titkot abból, hogy luxuskörülmények között él, és nem „egy közülünk”.
Érdekes módon a magánéletéről talán még az üzleti ügyeinél is többet tudhattunk. A kapcsolata Dobó Katával végig a vakuk kereszttüzében zajlott, és utána is előszeretettel vitte magával nyilvános rendezvényekre az épp aktuális randipartnerét, hogy aztán abból se csináljon titkot, hogy összejött a nála sokkal-sokkal fiatalabb Palácsik (később Vajna) Tímeával. Az influenszerkedő luxusfeleség aztán a közösségimédia-oldalain sokkal többet mutatott meg magából és a házasságából, mint azt általában a hazai gazdag embereknél szokás, de Vajna látszólag egyáltalán nem zavartatta magát emiatt. Igazi self made manként úgy érezte, hogy nincs miért szégyellnie magát, és azután sem zavartatta magát, miután már a kormánypárti kapcsolatai segítségével vagyonosodott tovább (lásd például a kaszinókoncessziókat).
Mindig nagylelkű és a pozíciójához képest közvetlen volt. Idehaza közszereplőknél nem szokás, de ő tényleg válaszolt a kérdésekre, mert úgy érezte, a pozíciójával az is együtt jár, hogy szóba álljon a sajtóval. Nem ismertem őt igazán, talán háromszor beszélgethettünk egymással pár percet az évek során, mégis igazi amerikaiként úgy tudott üdvözölni, mintha régi ismerőse volnék. Máig emlékszem, hogy a halála előtt nagyjából egy hónappal a Magyar Nemzeti Filmalap egy karácsonyi sajtóvacsorát adott, melynek egy pontján odalépett hozzám boldog karácsonyt kívánni, és úgy érdeklődött arról, pihenéssel telnek-e az ünnepek, mintha valóban érdekelné. Egy pillanatra tényleg elhittem neki, pedig nyilván egyáltalán nem érdekelte.
A hagyaték
Amikor kormánybiztosként kézhez kapta a magyar filmipar és filmművészet rendbetételét és felügyeletét, rengeteg támadást kapott, méghozzá okkal. Korai nyilatkozataiból kiderült, hogy egyfajta hollywoodi rendszert próbál meghonosítani, ami egyértelműen nem működhetett magyar körülmények között, de mindenképp a javára írandó, hogy tudott tanulni és korrigálni. Végül nem csinált magyar Hollywoodot, viszont elsődleges helyre tette a forgatókönyveket és azok fejlesztését, miközben korábban a szerzői filmeseink számára a forgatókönyv még inkább csak mankó volt, nem pedig sorvezető.
Bár az általa felállított Magyar Nemzeti Filmalap rendszere egyáltalán nem volt hibátlan, és nem is tartotta be minden vele kapcsolatos ígéretét (például a döntnökök rotációjáról), mégis az úgynevezett Vajna-korszak volt a magyar film utóbbi évtizedeinek legsikeresebb periódusa, számos nemzetközi fesztiválsikerrel, fontos díjakkal és olykor még azt a csodát is elérte, hogy a magyar nézők is érdeklődtek a magyar filmek iránt. A rendszerét támadták balról és jobbról (utóbbiak főképp a történelmi filmek hiányát kérték rajta számon), de a sikereit nehezen lehetett elvitatni.
Andy Vajna és Koltai Róbert a Csocsó – avagy Éljen május elseje! című film forgatásán (Fotó: x Archívum Story-Best)
Az általa felépített rendszert az utódja néhány év alatt módszeresen rombolta le, viszont van valami, ami máig itt maradt, és nagyrészt szintén Andy Vajnának köszönhető. Amikor arról számol be a sajtó, hogy megint egy újabb szuperprodukció forog nálunk és újabb világsztár tartózkodik pár hónapig a magyar fővárosban, illetve újabbnál újabb filmstúdiók nőnek ki Budapest körül a földből, az egy icipicit még mindig Andy Vajna érdeme. Ő volt az, aki a politikai tőkéjét és a hollywoodi kapcsolatait megmozgatva sorra hozta hazánkba a nemzetközi produkciók forgatását, és részt vett abban is, hogy a kiszolgálásukhoz szükséges infrastruktúra, illetve képzett szakemberek fogadják őket. Persze ez nem egyszemélyes projekt volt, hanem rengeteg ember kemény munkája, de tény, hogy neki is fontos szerepe volt benne. Amikor elhunyt, a rendszer már önjáró volt, és magától működött tovább.
