Születésnapi interjú Keresztes Ildikóval

Amikor tegnap megbeszéltük, hogy mikor hívjalak, említetted, hogy épp külföldön vagy. Nyaralsz?

Sajnos ez nem nyaralás, hanem eltemettem az édes mostohámat.

Őszinte részvétem.

Köszönöm. Nem egy jó szülinapi ajándék, azt kell mondanom. Nehéz is beszélnem róla, nagyon fontos pillér volt az életemben. A szüleim elég korán elváltak, ötéves koromban. Édesapám aztán újranősült, és abból a házasságából lett egy féltestvérem, az ő családjában vagyok most keresztanya és nagynéni is. Azt, hogy az édesapámmal felnőtt koromra családias viszonyom lett, nagyrészt az édes mostohámnak köszönhetem. Ő foglalkozott azzal, hogy ne feledkezzünk meg egymásról, emlékeztette őt, hogy van ott egy apa-lánya kapcsolat, a féltestvéremmel pedig egy testvéri kapcsolat is, amire figyelni kell. Még az édesanyámmal is nagyon jó viszonyt ápolt. Megrázott a halála, mert váratlanul jött. Három hete voltam itthon, akkor még semmi nem utalt a bajra.

Fotó: Boldog Attila

Ahogy halad az ember előre az időben, egyre több veszteséget kell átélnie. Idővel kevésbé viseli meg az embert?

Amikor fiatalon látod magad körül, hogy öregednek meg körülötted az emberek, arra gondolsz, hogy szegényeknek milyen rossz, de veled ez úgysem történhet meg. Aztán később, amikor elkezded elveszíteni azokat, akiket szeretsz, ez megváltozik. Nekem az elmúlt két év ilyen szempontból nagyon durva volt. Halt meg zenész kolléga, színész kolléga, rokon, barát… Ilyenkor természetes, hogy az ember elkezd hatványozottan gondolni a saját elmúlására is, és persze arra is tanít, hogy úgy éljek, hogy nem tudhatom, mennyi van még hátra. A veszteségeket pedig túl kell élni, és nem szabad összeomlani: mindig menni kell tovább. Idővel ezeket is valamivel könnyebben viseli az ember, egyszerűen megkeményedsz legbelül. De megszokni nem lehet. Most is itt ülök az ő szobájában, és körbevesznek a cuccai. Néha bőgök, néha üresség van bennem, néha nézem magamat kívülről, ahogy bőgök… Az, hogy itt volt egy csomó rokon, akik a temetés miatt hazajöttek külföldről, azért segített, mert jó volt újra látni őket. De ahogy kezd mindenki hazamenni, az üresség érzése is egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Nyilván a tesómnak sokkal nehezebb, kisgyerekkel, feleséggel, és most már nagymama sincsen, aki segítsen, illetve egy van, de vidéken, így ő sajnos csak ritkábban tud jönni.

Amikor egy ilyen eset után szembesülsz a saját mulandóságoddal, elgondolkodsz azon, hogy mit hagysz majd magad után? Mi lesz a te örökséged?

Ötvenéves korom után kezdtem először gondolkodni ilyen dolgokon. Egyrészt mondhatnám azt, hogy ha én már elmentem, akkor olyan mindegy, hiszen úgysem tudok befolyással lenni arra, hogy mi lesz utánam, másrészt ettől még fontosnak érzem kitalálni, hogy ki legyen mondjuk az ember, akinek egy ponton majd a kezébe nyomok egy végrendeletet, és rábízom annak a koordinálását, hogy mi legyen, ha egyszer majd elmegyek. De nincs rá garancia, hogy a számodra fontos dolgok másoknak is fontosak legyenek. Előfordul, hogy az ember cuccai a kukában végzik. Ezek nehéz kérdések, de foglalkozni kell velük, mert mindegy, hogy az ember 30 vagy 80 éves, bármikor vége lehet egy szempillantás alatt.

Beszéltél azokról a számodra fontos emberekről, akiket ismertél, és az utóbbi egy-két évben elmentek. De van még valaki, aki szintén nagyon fontos neked, de sohasem ismerted, és ő is most halt meg: Tina Turner, akinek ősszel egy emlékkoncertjén is énekelsz. Az ő halála hogy érintett? Találkoztál vele valaha?

Még a kilencvenes években léptem fel előtte, de már akkor is olyan biztonsági rendszer volt körülötte, hogy lehetetlen volt szóba elegyedni. Az öltözőjéből egyenesen a színpadra ment, majd vissza az öltözőbe. A legfőbb inspirációm az éneklésben mindig Joplin volt, aztán később jött Turner. Számomra is döbbenetes volt, hogy miután elment, én egy hétig vele keltem és vele feküdtem. Az első két napban nem tudtam feltenni egyetlen Tina Turner-nótát sem. Aztán szép lassan megint elkezdtem őt hallgatni, elkezdtem róla olvasni… Régen még tervben volt, hogy egyszer talán ki tudok menni hozzá Svájcba, vannak olyan ismerőseim, akik talán el tudták volna intézni a találkozót, de sosem nyomultam eléggé, hogy ez összejöhessen. Az ember sok mindent tologat maga előtt, hogy majd egyszer. Most már nincsen majd. Megviselt a halála, mert példakép volt és egy fantasztikus nő. Ilyenkor döbbensz rá, hogy nemcsak egy ember ment el, hanem a halálával egy korszak is lezárult. Nem tudom, hogy lesznek-e valaha olyan karakteres előadók, mint amilyen ő volt. Az emlékkoncert pedig nem az én koncertem, csak részt veszek benne, mert fontos számomra a tisztelgés az emléke előtt. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy jön majd nyolc előadó, aki majd Tina Turner-paródiákat énekel. Nemcsak azok énekelhetik a dalait, akiknek hasonló a hangjuk. Ez nem erről szól.

Fotó: Boldog Attila

Az ember a pop- és rocksztárokról azt gondolja, hogy van egy 20-40 dalból álló repertoárjuk, és ezzel koncerteznek folyamatosan, kicsit variálják őket. Ezzel szemben te rengeteg különféle projektben veszel részt, énekelsz különféle tematikus esteken, és akkor még a színházi dolgaidról nem is beszéltünk. Miért fontos, hogy folyamatosan új kihívások elé állítsd magad? Nem szereted a rutint?

Szerencsére én egy szabad művész vagyok, és egy művésznek a szabadsága a legnagyobb kincs. Sosem álltam be semmilyen trendbe, nem érdekelt a gyors meggazdagodás, a gyors siker, mert ha érdekelt volna, biztosan más úton indulok el. Én elsősorban magammal küzdök, magam elé állítok fel célokat. A maximalizmusomból azért leadtam az évek során, mert rájöttem, hogy csak a Jóisten tökéletes, én csak törekedhetek rá. Engem a mai napig nagyon izgat, ha valami újban próbálhatom ki magam. A rutin persze jó is tud lenni, hiszen bizonyos szituációkban megvéd, de szeretek kijönni belőle és új kihívásokra lelni. Egy Oroszlán-Sárkány jegyű ember vagyok, teli ambícióval, és nagyon örülök, hogy nem álltam be semmilyen skatulyába. Persze a közönség néha szereti a skatulyákat, mert meg tudnak zavarodni attól, ha látják, hogy valaki nemcsak egyféle, de én hiszem, hogy nekem színészként is az a jó, ha nemcsak egyféle dologban játszhatok, hanem a drámától a vígjátékig mindenben. Nyilván mindenkinek van egy erősebb oldala, amiben a legjobban tud teljesíteni, de az által fejlődünk, ha közben többféle dologban is kipróbálhatjuk magunkat. Én nagyon spontán és ösztönös vagyok, csak akkor jövök új dallal vagy új albummal, ha olyan dalra, olyan szerzőtársra bukkanok, ami/aki izgat, inspirál. De ha már csinálom, akkor mindig mindent beleadok.

A maximalizmusodból mikor adtál lejjebb?

Én egy borzasztóan analizáló ember vagyok, aki elsősorban önmagát analizálja, emiatt folyamatosan gyötröm magam. Ebbe bele lehet betegedni, és ez korábban meg is történt. Végigrinyáltam emiatt húsz évet, és ezeket az éveket utólag már nagyon sajnálom. Soha semmi nem volt elég jó nekem, de idővel rájöttem, hogy semmit nem adnak ingyen, muszáj megbecsülni a dolgokat. Idővel bölcsebb lesz az ember és rájön, hogy élvezni kell az életet. Anyámat vagy ötször visszahozták már a sír széléről, és látom rajta, hogy tud örülni annak, ha meglát egy rügyet egy fán. Én ezt régen még nem értettem, csak mondtam a magamét. Most már értem, illetve kezdem érteni. És sajnálom azt a húsz évet, amíg nem értettem.

Mikor kezdted megérteni?

Az összes bajom abból fakadt, hogy nem szerettem önmagam. Az, ahogyan beszéltem magamról, az, ahogyan folyamatosan analizáltam magam, gyönyörűen mutatta, mennyire nem vagyok jóban önmagammal. Ha pedig magaddal bajod van, a világgal is bajod van. Elmúltam ötven, mire ezt tisztán láttam. Azóta sokkal jobb az életem, boldogabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Persze előtte is voltak boldog periódusaim, hiszen egyszer fent és egyszer lent, de azóta tényleg sokkal jobb.

Húszévesen adnék magamnak esélyt, hogy kimenjek külföldre és ott próbálkozzak

Önmagad megszeretése összefügg azzal is, hogy a gyökereiddel is többet foglalkozol? Ha jól tudom, az utóbbi években fontosabb lett számodra a szülőfölded, Erdély.

Nem tudom, mi a pontos recept erre. Nekem a szülőföldem mindig fontos volt. Ha az ember elszakad otthonról, és egy másik országban kell felépítenie magát, az otthon jelentősége csak még inkább kidomborodik.

Elképesztő az a változatosság, ami a karrieredet jellemzi, annyi mindenben kipróbáltad már magad. Mire vagy ezek közül a legbüszkébb?

Nagyon nehéz legeket mondani, hiszen sok van. De az biztos, hogy most is csak ámulok, hiszen mennyi esélye volt, hogy a marosvásárhelyi Kossuth utca 69-ből, egy nem túl tehetős családból elindulva valóra váltsam, sőt túlszárnyaljam azokat az álmokat, amiket szinte még magamnak sem mertem bevallani? Büszke vagyok a díjaimra, büszke vagyok a barátaimra, a családomra, a kollégáimra, és mindarra, amit elértem. Hogy csinálnék-e valamit másképp? Persze, sok mindent. Például húszévesen adnék magamnak esélyt, hogy kimenjek külföldre, és ott öt évig próbálkozzak. Még az is lehet, hogy azzal a munkabírással és ambícióval, amit otthonról hoztam, vittem is volna valamire. Azt nem mondom, hogy világsztár lettem volna – bár ne zárjuk ki –, de szerintem kikapartam volna magamnak a gesztenyét külföldön is. De örülök mindannak, amit a Jóistentől kaptam, és próbálok a legjobb képességeim szerint élni. Persze nem csináltam mindent jól, követtem el hibákat. A mai napig próbálok úgy élni, hogy minden nappal jobb ember lehessek. Boldog vagyok, hiszen vannak szeretteim, és amire vágyom, azt megtehetem. Hozzá kell tennem: nincsenek abnormális vágyaim. Nem leszek boldogabb egy nagyobb háztól, vagy egy jobb autótól. Mindennap hálát adok a Jóistennek azért, hogy felébredtem és élvezhetem, amikor kisüt a nap. Mindig van mit csinálnom. Most is megyek játszani, mert van Erdélyben két koncertünk. A mostohaanyám sem szeretné, hogy itthon bőgjek egész nap. Annak örülne, ha mennék és élném tovább az életemet.

Ebben a szomorú helyzetben tervezed azért megünnepelni a születésnapodat? Szoktad ünnepelni a szülinapjaidat egyáltalán?

Szoktam ünnepelni, de általában nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. A húsz-, harminc- és negyvenéves szülinapomon simán átsuhantam, de az ötvenes azért már kicsit megütött. Pontosabban: megviselt volna, de egy olyan meglepetéspartit szerveztek nekem, hogy az teljes döbbenet. Úgy volt, hogy nem lesz nagy ünneplés, mert fellépésem lesz aznap, amivel semmi bajom nem volt, hiszen imádom a munkám, imádok énekelni. A helyszínre érve derült ki, hogy ez egy kamu fellépés volt, ami valójában a születésnapi bulimat takarta, amit titokban szerveztek nekem. Ott volt egy csomó kollégám, színészek, zenészek, családtagok, én meg álltam ott döbbenten 200 ember előtt, kis híján szívinfarktust kaptam. (nevet) Olyan fantasztikus volt, hogy utána egész héten fél méterrel a föld felett repkedtem. Szinte időm sem volt elmélkedni azon, hogy Jézus Mária, már ötven lettem. Most, hogy ezt mondom, belém hasított a gondolat, hogy jövőre újabb kerek szám jön. Ez azért kicsit megvisel, még akkor is, ha senki sem hiszi el. Mondják nekem, hogy egy hatvanéves nő az nem ilyen, nem így néz ki és nem így gondolkodik, mint én. Tény, hogy én sem érzem magam ennyinek, de attól még a tények makacs dolgok. Az biztos, hogy az ötvenkilencedikre nem szeretnék nagy bulit csinálni, már csak a veszteségek miatt sem, csak egy szűk körrel tervezek ünnepelni egy koktél mellett. Azt se pont a születésnapomon, mert aznap épp forgatok. Elég sok augusztus elején született barátnőm van, a héten megiszom velük valahol egy finom koktélt.

Fotó: Boldog Attila

Miért vállalsz munkát a születésnapodon?

Mert nekem ez nemcsak a munkám, hanem a hivatásom. És én imádom a hivatásomat. Nekem a hivatásom az egyik házastársam. Érdekes, nekem általában mindenből kettő van. Van két hazám, két anyám, két szakmám… Szerencsés vagyok, hogy sok olyan dologból, amit nagyon szeretek, nekem kettő jutott. Annak ellenére alakult így, hogy inkább a páratlan számokat szeretem. Mondjuk a 8-as kivétel ez alól, mert az, hogy nyolcadik hó nyolcadikán születtem, számomra különleges dolog.