95 perc. Meglehetősen visszafogott és barátságos játékidő ez egy dokumentumfilmnek, különösen annak fényében, hogy az utóbbi időben egyre többet szoktunk panaszkodni arra, mennyire elkanászodtak a filmesek, és egyre hosszabbak lesznek a filmek. A Netflix új dokumentumfilmjét, a Slyt nézve azonban azt éreztem, hogy ez a bő másfél óra bántóan kevés. Épp csak arra elég, hogy megkapargassuk a felszínt.
Sylvester Stallone a hetvenes években kezdte, mostanra több mint fél évszázadnyi karrier áll mögötte, házasságok, válások, gyerekek, tragédiák, diadalok… Természetesen mindez három órába sem férne bele, de a másfél óra tényleg bántóan kevésnek érződik. Annyira kevésnek, hogy a filmet rendező Thom Zimny összesen három főbb témára redukálja a Slyt: Rockyra, Ramboóra és Stallone kapcsolatára az édesapjával. És még ezekben is keveset mond.
Apa és a franchise-ok
A kiindulópont ígéretes. Stallone hosszú évtizedek hollywoodi tartózkodása után úgy dönt, visszatér a gyökereihez és visszaköltözik a keleti partra, oda, ahonnan jött. Egy élet relikviáit pakolják és csomagolják a költöztetők a Los Angeles-i luxusvillában (amit Sly brutális összegért adott el Adéle-nek), többek között láthatjuk ledönteni a legendás Rocky-szobrot is, ami kiemelt helyen állt az ingatlanon. Persze a költöztetők munkája csak hátteret kínál Stallone sztorizásához, aki nem végig odahaza mesél, hanem a rendező magával viszi őt a gyerekkora helyszínére, a New York-i Hell’s Kitchen negyedbe is, egészen a szülői házhoz, ahol az akciósztár elmondása szerint gyerekkora óta nem járt.
Szóba is elegyedik egy járókelővel, aki visszakérdez, hogy milyen volt a környék annak idején. „Durva” – vágja rá Sly, aki akár azt is hozzátehetné, hogy nemcsak a környék volt durva, hanem az otthona is. Feltűnő, hogy míg az édesanyjáról az akciósztár alig beszél, addig az apja gyorsan a fókuszba kerül. A szülő-gyerek kapcsolat köztük finoman szólva sem volt ideális.
Gyerekként nemcsak szóban bántalmazta a fiát, hanem ha úgy gondolta jónak, akkor agyba-főbe verte. Ha pedig a fiának valahol sikerélménye volt, tett róla, hogy ne sokáig örülhessen neki.
Sly némi konyhapszichológiával szinte az összes létező baját az apjával való kapcsolatára vezeti vissza. Szerinte ez vezetett ahhoz, hogy gyerekként lázadó volt, sok-sok balhéval, később pedig mindennél fontosabb volt neki a közönség, az emberek szeretete. Ez valószínűleg még mindig így van, mert ma is mindennél fontosabbnak tartja azokat a franchise-okat (Rocky, Rambo, Expendables), melyeknek a legnagyobb sikereit köszönheti, és a Coplanden kívül gyakorlatilag egy legyintéssel intéz el minden mást a karrierjében. Magyar nézőként különösen fájó volt látni, hogy rossz filmnek tartja az egyik kirándulását a vígjátékok világába, az Oscart, pedig az a film egy igazi örökzöld: az amerikai indiewire is most hozott le egy hosszú cikket a film védelmében.
Apu hosszú árnyéka
Sly számára tehát minden egyes olyan film óriási csalódást jelentett, ami nem találkozott a nézők szeretetével, és ezt azzal magyarázza, hogy az apai szeretetet, elismerést próbálta ily módon pótolni. Az apja ráadásul felnőtt korában sem volt képes rendezni vele a viszonyát, pedig Sly tényleg mindent megtett ezért. Sőt, az öreg kimondottan irigy volt a fia sikereire, amit abból is látni lehetett, hogy:
- Miután a Rocky egészen az Oscar-díjig vitte, az öreg Stallone elkezdett házalni a saját bokszolós forgatókönyvével, mivel bizonyítani akarta, hogy ő is van olyan tehetséges, mint a fia.
- A film egyik legszívszorítóbb pillanatában egy lovaspólómeccsen apa és fia együtt szerepelt, egy ponton pedig az apa akkorát csapott a fiára hátulról, hogy nem sok híja volt, hogy az esés után a lova is eltapossa, és Sly a sürgősségin kössön ki. Mindezt azért, mert az öreg nem viselte jól, hogy az emberek a fiát éltették a helyszínen, és nem őt.
- Maga Francesco Stallone Sr. is bevallotta a fiának, hogy szemét volt vele, de már csak a halálos ágyán, alig néhány héttel a halála előtt. Nagyjából ekkor jött csak rá, hogy szeretnie és támogatnia kellett volna a fiát, nem pedig vetélkednie vele. Jobb későn, mint soha?
A filmben Sly mellett rendszeres megszólaló még a bátyja, Frank Stallone, aki az apjukkal ellentétben el tudta fogadni, hogy egész életében a bátyja árnyékában fog élni. Megszólal még a Rocky filmekben a karakter feleségét alakító Talia Shire, Wesley Morris kulturális újságíró, a sorozatsztár Henry Winkler, aki Sly egyetlen támogatója volt, amikor Los Angelesbe érkezett, valamint a Stallone szuperrajongóként feltűnő Quentin Tarantino, aki segít kontextusba helyezni a Rocky és Rambo filmeket. Természetesen az egykori vetélytárs és mai jó barát, Arnold Schwarzenegger sem maradhat távol, aki itt csupa kedveset mond Slyról, felidézve az egykori vetélkedésük ezerszer elregélt momentumait (kinek van nagyobb bicepsze, ki arat sikert vígjátékban…), elismerve, mennyire nevetségesek voltak.
Sztársimogatás másfél órában
A film legnagyobb részét azonban az tölti ki, ahogy Stallone Rocky és Rambo karaktereit elemzi, és bemutatja, mi minden köti össze őket a saját életével, és hogyan írt magának jó szerepeket, ha már mások nem írtak neki. Persze jó hallgatni, ahogy Sly a dörmögő hangján ezredszer is elmeséli, hogy a Rockyval mindent kockára tett, amikor nem volt hajlandó eladni a forgatókönyvét úgy, ha nem ő játszhatja a főszerepet, és az is egy örökzöld sztori, hogy az első Rambo végén a főhős eredetileg meghalt, de ő gyűlölte ezt a befejezést, mert nem szeretett volna a vietnámi veteránoknak negatív példát mutatni, mert enélkül is óriási volt a soraikban az öngyilkossági ráta. Szóval rengeteg klasszikussá érett behind the scenes sztori kerül elő a két franchise-ból, viszont a rendező igazi ziccereket hagy ki velük kapcsolatban.
- A Rambo kapcsán egy szó sem esik arról, hogyan lett a későbbi részekben a traumatizált háborús hősből a republikánusok poszter-akcióhőse. De a filmre amúgy is jellemző, hogy – Schwarzenegger filmjével ellentétben – teljesen kerüli a politikát, az még említés szinten sem jelenik meg benne.
- Rocky apropóján pedig szóba sem kerül, hogy a filmben a bokszoló gyakorlatilag egymaga nyeri meg a hidegháborút Amerikának a Szovjetunió ellen. Helyette ezredszer is elmeséli, hogy Dolph Lundgren a forgatáson úgy kiütötte őt, hogy azt hitte, bele fog halni.
Persze nemcsak jól ismert történetek záporoznak, azért néhány új is előkerül. Az kimondottan szép, amikor Sly arról mesél, hogy az amúgy nagyot bukó Rocky V legnagyobb baja, hogy már túl személyes volt.
A filmben Stallone együtt szerepelt a nagyjából tíz éve elhunyt fiával, Sage-dzsel, és amikor a filmben a fia hozzávágja, hogy nem törődött vele, a sztár nagyon is a való életből merítette. Az akcióhős láthatóan bánja, hogy nem törődött annyit a családjával és nem töltött annyi időt velük, mint amennyit szeretett volna, de a film sosem mélyed el abban, mik voltak ennek a következményei, és miket csinált helyette.
A felesége és a lányai csak említés szinten vannak jelen, az édesanyja hiánya szintén feltűnő, de akik a Rambón, a Rockyn, az első Expendablesen és a Coplanden túl is kíváncsiak a filmes karrierjére, ők is hoppon maradnak. A Cobra, A pusztító, a Tango & Cash vagy a Cliffhanger – Függő játszma csak vágóképek szintjén jelennek meg, vagy még úgy sem. Arról pedig végképp nem esik szó, miket csinál mostanában (amúgy realityt + sikeres sorozatot).
Azt persze jó látni, hogy a sztár optimista, és 77 évesen teljesen komolyan mondja a kamerába, hogy lehet még hátra úgy húsz éve (!), és szeretné ezalatt a megfelelő egyensúlyt megtalálni a munka és a család között. A Netflix dokumentumfilmje olyan, mint egy ízelítő egy ennél jobb és teljesebb filmből. A rendező nem irányít, csak hagyja, hogy a filmje alanya tovább építgesse a saját szobrát, és még a többi megszólalóval sem megy bele kényes kérdésekbe. Nincsenek botrányok, kimaradnak a balhék, a nőügyek, szóba sem kerül, hogy a nyolcvanas években Sly még híresen elviselhetetlen fickó volt. A Sly sztársimogatás másfél órában. Stallone dörmögő hangját azért így is jó volt hallgatni: abban már csak reménykedni lehet, hogy egyszer majd a teljes sztoriját is elmeséli.