Ha az embernek Mads Mikkelsennel van találkája, nem akar lekésni róla. Én annyira nem, hogy fél órával korábban odaértem. A Velencei Filmfesztivál nyüzsgésétől néhány száz méternyi távolságra, egy teniszpályák mellett felállított óriási sátor hűs árnyékában volt a megbeszélt találkozó. A korai érkezésem miatt láthattam, hogy Mikkelsen minden interjú után kiugrik a szobájából egy cigarettaszünetre, amit szeret magányosan tölteni.
Szeptember eleje volt, még javában tartott a hollywoodi színészek sztrájkja, így furcsa helyzet állt fenn. Mikkelsen A fattyúval ugyan egy dán filmet kísért el a Velencei Filmfesztiválra, ám közben tagja az amerikai színészek szakszervezetének is, ezért a sajtósa a lelkemre kötötte, hogy csak abban az esetben beszélgethetünk, ha egyik hollywoodi munkájáról sem esik szó. Szóval nuku Indiana Jones, nincs Star Wars, nincs Hannibal, nincs James Bond és nincs Legendás állatok kérdés, de ha az ember a világ egyik legizgalmasabb életművével rendelkező színészével beszélgethet, ez nem jelenthet akadályt.
Velencében találkozunk, de ha jól tudom, pár napja még Budapesten voltál a Dust Bunny forgatásán.
Igen, és sikerült is befejeznünk. Elbúcsúztunk egymástól a többiekkel, szóval Velencéből már nem Magyarországra megyek.
Volt időd kiélvezni a várost?
Ami azt illeti, nem igazán volt rá időm. Keményen dolgoztunk, feszes volt a menetrend, de azt persze láttam és értékeltem, hogy gyönyörű hely. A teljes kikapcsolódásom abból állt, hogy egyszer eljutottam az állatkertbe.
Fotó: Ferda Demir/Getty Images for ZFF
A fattyú rendezője, Nikolaj Arcel azt mondta rólad, hogy téged az tesz különlegessé, hogy ha egy rendező leszerződtet téged egy filmhez, az nemcsak egy színészt kap a személyedben, hanem egy igazi alkotótársat is, akit érdekel a film összes aspektusa. Ez minden filmed esetében igaz?
Igyekszem mindenhez így hozzáállni, de a hozzájárulásom mértéke filmenként más és más. A nagy költségvetésű hollywoodi filmjeimnél is szeretem megosztani az ötleteimet az alkotókkal, de az már más kérdés, mennyit használnak fel belőlük. Ez a hozzáállás leginkább a dán filmjeim esetében fizetődik ki, ahol szeretünk egy nagy közösségként dolgozni.
Nem úgy állok hozzá egy filmhez, hogy mindenképp változtatni akarok rajta, de elképzelhető, hogy lesznek majd javaslataim, és szeretek olyan emberekkel dolgozni, akik nyitottak a véleményemre. Együtt több ötletünk van, és jobb filmet tudunk csinálni.
Nagyon lelombozó dolog olyasvalakivel együttműködni, aki meghallgatni sem szeretné, hogy mit gondolnak a filmről azok, akikkel együtt dolgozik rajta.
Gyakran előfordul veled, hogy már a forgatókönyvírás szakaszában részt veszel egy filmben?
Dániában igen, de ezt ne úgy képzeld el, hogy ülök a forgatókönyvíró mellett és diktálom neki, hogy mit írjon. Meghívnak, megmutatják, amin dolgoznak, én pedig átgondolom, és ha van ötletem, amivel gazdagíthatom vagy javíthatok rajta, azt elmondom nekik. Néha egyetértenek velem, néha nem, de olyat sosem csinálok, hogy leülök és kedvem szerint átírom a szkriptet.
Kissé furcsa számomra, hogy ennyire szeretsz részt venni a filmkészítés több aspektusában is, mégsem rendeztél filmet mostanáig.
Sosem voltak és ma sincsenek ilyen jellegű ambícióim. Fogalmam sincs, hogyan kezdenék bele. Persze azt biztosan tudnám, hogyan rendezzek egy színészt egy jelenetben, de a filmrendezés ennél azért jóval többől áll. Ha nem hívnának ennyi filmbe, elképzelhető, hogy idővel feléledne bennem a vágy, hogy alkossak valamit rendezőként, de szerencsére rengeteg filmbe hívnak, melyekben ki tudom élni a kreativitásom. Nincs bennem hiányérzet.
A Fattyú (Fotó: Vertigo)
A filmrendezés ráadásul rengeteg időt emészt fel, garantáltan ritkábban láthatnánk a vásznon.
Igen, az ötlettől a megvalósításig átlagosan két-három év telik el, én pedig színészként ennyi idő alatt több filmet is leforgathatok.
Úgy tudom azokra a munkákra mondasz igent, amikért lelkesedni tudsz. A fattyú miért váltott ki belőled lelkesedést?
Elsősorban azért, mert ez egy gyönyörű történet, komplex, izgalmas karakterekkel, akikkel könnyen együtt lehet érezni. Már kezdettől nagyon érdekelt, kik játsszák majd a többi karaktert, mert hihetetlen figurák népesítik be a sztorit.
A történet főhősei a valóságban is léteztek, de a köréjük írt történet nagyrészt fikció. Mennyire ismert történelmi figura Ludvig von Kahlen Dániában?
Igaz történet alapján dolgoztunk, de jelentősen eltértünk tőle. Von Kahlen sztorija nem annyira közismert, mint amit Nikolaj Arcellel (a film rendezője – a szerző) az előző közös filmünkben, az Egy veszedelmes viszonyban elmeséltünk, de bízunk abban, hogy a film bemutatója után nagyon ismert lesz. Ludvig von Kahlen sorsának későbbi alakulásáról nem sokat tudni, talán ez is az oka annak, hogy a neve nagyrészt feledésbe merült. Azok, akik akkoriban a történelmet írták, jellemzően nem a kisemberek szemszögére voltak kíváncsiak, és nem lehettek büszkék arra sem, ahogy a nemesség Ludvig von Kahlennel bánt, és szerintem ezért sem írtak sokat róla.
Amikor történelmi filmen dolgozol, megelégszel azokkal az információkkal, amiket a forgatókönyvből kapsz, vagy magad is kutatómunkát végzel a korszakkal kapcsolatban?
Imádom a történelmet, sokat foglalkozom vele, de azt azért nem mondanám, hogy bármely korszaknak a szakértője lennék. Nem túlzás azt állítani, hogy történelemőrült vagyok. Ha úgy érzem a karakterem szempontjából van értelme, akkor alaposan beleásom magam az adott korszakba. Viszont filmeket nem az alapján választok, hogy milyen történelmi korszakban játszódnak. A történet és a karakterek számítanak, hiszen a korszak csak a történet hátterét adja.
Ráadásul a filmek többsége nagyon lazán kezeli a történelmi hűség kérdését: például senki sem csókolózott az 1750-es években, a mi filmünkben mégis van csókjelenet. A csókolózás csak a kései 1800-as években jött divatba ismét. Viszont tudni kell, hogy a filmeket a mai közönségnek készítjük, és engem nem zavar, ha pár részletkérdésben az ő igényeiknek próbálunk megfelelni. Ha ez az ára, hogy érzelmileg közelebb hozzuk számukra a karaktereket, hát legyen. Nincs bajom az értelmes kompromisszumokkal. Törekszünk rá, hogy amiben lehet, abban maradjunk hűek a történelemhez, de mindig a karakterek és a történet az, amik igazán fontosak.
Fotó: Ferda Demir/Getty Images for ZFF
Honnan ered a lelkes érdeklődésed a történelem iránt? Csak a dán történelem foglalkoztat, vagy az egész világtörténelem érdekel?
Nem tudom, hogy honnan ered, de már gyerekként is lenyűgözött. Talán láttam valami dokumentumfilmet a BBC-n az egyiptomi fáraókról, vagy valami ilyesmi, de már nem tudom biztosan. Minden érdekel, ami a történelemmel kapcsolatos, nem korlátozom magam néhány időszakra vagy nemzetre. Mostanában sokat olvastam például az orosz történelemről, de foglalkoztatnak az ősi kultúrák és még annyi minden más. Izgalmas látni, hogy hol tartottak a különböző kultúrák egy azonos időszakban, mik voltak a hasonlóságok és mik voltak a különbségek. Ez nemcsak egy haszontalan hobbi:
szerintem fontos, hogy tisztában legyünk a történelemmel. Hogyan tanulhatnánk a történelemből, ha nem ismerjük azt?
Sajnos nagyon sok ember nem ismeri a történelmet, ezért tartunk ott, ahol.
Mondtad, hogy elsősorban a történet és a karakterek alapján választasz, de azért előfordul néha, hogy maga a korszak vonz egy filmben?
Nem jellemző, de ha most szembe jönne egy film Dzsingisz kán Mongóliájáról, biztosan elgondolkodnék rajta. A korszak azonban mindig csak a film keretét adja, számomra pedig az a legfontosabb, ami a kereten belül van.
Sok színész állítja, hogy a munkájuk fele kész is van, ha felvesznek egy jó jelmezt. Te is így szoktál érezni, amikor történelmi filmben játszol?
Tényleg? Hát jó nekik! (nevet) Egyszer jó lenne ezt kipróbálni. Persze a jó jelmez nyilván segít. Elég pocsékul éreztem volna magam, ha Ludvig von Kahlenként farmerben kellett volna rohangálnom. (nevet) A jelmez nemcsak nekem segít, hanem a kollégáimnak is, akik, ha rám néznek, nem engem, hanem a karakteremet látják. Szóval a jelmez segít, de biztosan nem végzi el helyettem a munka felét.
Amikor egy nagy költségvetésű stúdiófilmben green screen előtt forgatsz, azt is tudod élvezni?
Attól függ. Bizonyos szempontból ez az igazi színészet, mert nem kapunk segédeszközöket és minden a fantáziánkra van bízva. Ha van körülötted egy megépített díszlet, akkor van mire reagálnod. Szóval nem bánom, ha green screen előtt kell dolgoznom, viszont akadnak szituációk, amikor állok ott, és kérdezem, hogy „Biztosan, srácok? Tényleg az a legjobb, ha ezt így vesszük fel?”
Rengeteg forgatókönyvet olvasol. Ennyi év tapasztalatával a hátad mögött nagyjából el tudod már találni, milyen lesz a végeredmény a vásznon?
Igen. Jó vagyok a forgatókönyvek vizualizálásában. Igyekszem teljes figyelemmel olvasni őket, és próbálok minden apró részletet elképzelni. Nyilván nem minden részlet lesz olyan a kész filmben, mint ahogy elképzeltem – például van, hogy kisebbnek képzelek egy házat annál, mint amilyen a filmben lesz –, de a film atmoszféráját, képi világát és tempóját elég jól látom előre.
Csalódott vagy, ha egy film mégsem olyan lesz, amilyennek elképzelted?
Minden film alakul menet közben, ez a folyamat része, szóval alkotás közben újra meg újra elképzelem azt, miután változtattunk rajta valamit.
A filmben elhangzik, hogy a háború káoszt jelent, és az nyeri meg, aki a leginkább uralni tudja a káoszt. Számodra a filmforgatás káoszt jelent?
Természetesen egy filmforgatás kaotikus tud lenni, de az is kaotikus, ami például ezen vagy bármelyik másik filmfesztiválon történik, sőt tovább megyek: az egész világ egy kaotikus hely. A filmforgatáson káosza azonban színészként csak akkor zavar, ha nincs mellettem egy olyan rendező, aki uralni tudja azt. A fattyú rendezője, Nikolaj Arcel ura volt a káosznak.
Színészként nekem az is a dolgom, hogy némi káoszt vigyek a tervezettségbe, felrázzam, élettel töltsem meg azt. Hasznos, ha olyan ötletekkel állsz elő, amik a rendezőnek vagy a forgatókönyvírónak nem juthattak eszébe, még ha ezekkel kicsit el is térsz a tervtől. Választási lehetőségeket kell nyújtanod a rendezőnek, ő pedig rendet vágva a káoszban majd kitalálja, hogy mire van szüksége közülük. Ugyanakkor, ha mindig mindent ezerféleképpen próbálnánk ki, teljesen szétesne a film, szóval a tervezettségre is nagy szükség van.
Nikolaj Arcel rendezővel (Fotó: Vertigo)
Színészként élvezed, ha káosz vesz körül?
Elég jó vagyok abban, hogy kizárjam a külvilágot, de ez nem jelenti azt, hogy élvezem a káoszt magam körül. Ha választhatok, a kedvenc élethelyzetem az, amikor egy erdőben üldögélek a fák között, élvezve a természetet és a csendet.
Egy régi hollywoodi mondás szerint csak állatokkal és gyerekekkel ne dolgozz. A fattyúban neked mindkettőből kijutott.
Ismerem a mondást, rengetegszer hallottam már, és egyáltalán nem értek egyet vele. Szerintem a világ legjobb dolga gyerekekkel és állatokkal dolgozni. Fantasztikus lehetőség minden színésznek, hogy megfeledkezzen az egójáról, ne legyen olyan nárcisztikus, és maga helyett a partnerére fókuszáljon. Ha ezt meg tudod tenni, általuk jobb színésszé válsz, és ezt vétek nem kihasználni.
A fattyúbéli karaktered elképzel magának egy életet, aztán nehezen fogadja el, hogy az másképpen alakul, mint ahogy tervezte. Amikor elkezdtél filmekben színészként dolgozni, ilyen jövőt képzeltél el magadnak?
A kezdeti ambícióm pusztán annyi volt, hogy szeretnék filmekben szerepelni. Ez később annyiban fejlődött, hogy arra gondoltam, talán csinálhatnánk másféle filmeket, mint amiket akkoriban szokás volt Dániában, és azt hiszem, ezt sikerült is elérnem. Persze nem rajtam múlott, hanem elsősorban azon, hogy a generációmhoz tartozó akkori fiatal filmesek ugyanezzel az ambícióval jöttek ki a filmes iskolából, és szerencsésen egymásra találtunk.
Olyan filmeken akartam dolgozni, amiket nézőként is örömmel néztem, és borzasztóan szerencsés vagyok, hogy ez az álmom valóra válhatott.
Büszke vagy a régi filmjeidre? Újra szoktad nézni őket?
Mindegyikre rendkívül büszke vagyok, de soha nem nézem újra őket. Ha véletlenül szembejön egy a tévében, elképzelhető, hogy ott ragadok pár percre, aztán elkapcsolok. A régi önmagamat nézni egy kicsit mindig félelmetes, mert folyton arra emlékeztet, hogy azok az idők már elmúltak.
Kritikus vagy a régi önmagadat nézve?
Egyáltalán nem. Ha akkoriban másképp csináltam valamit, mint ahogyan azt ma csinálnám, ennek az volt az oka, hogy akkor máshol tartottam, és az akkori tudásomnak és élethelyzetemnek megfelelően hoztam döntéseket. Ezen nincs semmi szégyellnivaló. Ha elcsesztem valamit, az is az élet része.
Mads Mikkelsen A Fattyú c. filmben (Fotó: Vertigo)
A fattyúbeli karaktered atyai ösztönei egy roma kislány befogadásával kelnek életre, aki akkoriban azon a környéken talán az egyetlen színesbőrű ember lehetett Dániában. A vele szemben megjelenő gyűlölet szerinted már rasszizmus volt, vagy inkább a korabeli emberek babonájából fakadt, akik azt hitték, hogy balszerencsét hoz rájuk?
Valójában a kettő keveréke. Az állatokban él egy nagyon erős félelem azokkal az állatokkal szemben, amik nem úgy néznek ki, mint ők. Ugyanez megvan az emberekben is. Az emberiség történelmében már ősidők óta félelmek és babonák övezték azokat az embereket, akik nem olyanok voltak, mint a többiek. Nem kellett ehhez feltétlenül más bőrszín, sokszor az is elég volt, ha látványosan másik kultúrához tartozott vagy nagyon másféle ruhákat hordott. Ennek a félelemnek van természetes alapja, hiszen részben az önvédelemről szól: ha valamit nem ismersz, az akár veszélyes is lehet. Ez a félelem segíthet a túlélésben, ugyanakkor, ha túllép egy bizonyos szintet, már joggal nevezhetjük rasszizmusnak.
Voltak korszakok, amikor a másféle emberekhez babonák kötődtek, melyek aztán egyáltalán nem segítettek egymás megismerésében, ahogy azt a filmben is láthattad. Ez mindig is így volt szerte a világon, nemcsak a nyugati világban. Dél-Ázsiától Afrikáig mindenütt láthatod ezt a mintát. Szerencsére a nyugati világ volt az, ami először szakított a rabszolgatartással, ami sajnos a világ egyes pontjain máig jelen van. A karakterem, Ludvig von Kahlen egy nagyon pragmatikus ember. Ő egyáltalán nem lát problémát a kislány bőrszínében, hiszen katonaként sok helyen járt korábban a világon, sok-sok színesbőrű embert látott. Jól tudja, hogy az északi emberek babonája nettó baromság, de képtelen erről meggyőzni őket. Rá akarják kényszeríteni, hogy üldözze el a kislányt, de von Kahlennek a kemény külső ellenére azért van lelke, és nem szeretné magára hagyni a lányt.
Szerinted a sztorinak ez a szála mit mond ma a rasszizmusról?
Nem gondolom, hogy ez a szál valamiféle kikacsintás lenne a 2023-as (a beszélgetés még tavaly folyt – a szerző) állapotokra. Ez csak egy sztori, ami a XVIII. században megesett, történnek hasonló dolgok mostanában is, ahogy később is történni fognak.
Nem szereted, ha egy történelmi film valójában a ma uralkodó problémákról szól, csak épp történelmi köntösben?
Utálom. Teljesen kiakaszt. Az még rendben van, ha van kötődés a bemutatott korszak és a mai világ között, mert érdekes lehet rácsodálkozni a párhuzamokra, de ha egy film azzal a szándékkal készül, hogy a mai politikai vitákat és társadalmi problémákat mutassa be történelmi környezetbe ágyazva, az nálam a legalja. Ezt borzasztóan unom.
Állj fel egy emelvényre, és kürtöld világgá, amit a politikáról gondolsz, de könyörgöm, ne csinálj róla történelmi filmet!
Minden ilyen filmet utálsz?
Ha ez csak finoman van ott a sorok között, és nincs az arcomba tolva, akkor rendben van. Nem vitatom el a filmek jogát, hogy politizáljanak, sőt fontos, hogy politizáló filmek szülessenek. De ha azt érzem, hogy az egész filmtől mást sem kapok csak politikai üzenetek sorát, az borzasztóan idegesít. A szememben ez már nem film, csak egy politikai kiáltvány.
A fattyú már látható a magyar mozik műsorán.
