2020. Február 01.

„A kisfiam segített abban, hogy 24 év kétségbeesett küzdelem után elfogadjam a betegségemet”

Sarena jobb ember akart lenni a gyerekeiért; meg akart szabadulni a kényszerbetegségétől. A végén pedig épp ők tanították meg rá, hogy fogadja el magát – a gyengeségeivel együtt.

Esvé

kényszerbetegség trichotillomania leszokás önbizalom anyaság

„Sose felejtem el az első alkalmat, mikor tudatosult bennem, hogy más vagyok, mint a többiek: talán 8 éves lehettem, mikor az egyik barátomnak megmutattam azt a dobozt, amibe a szempilláimat gyűjtöttem. Azokat, amiket előtte én tépkedtem ki. Egyesével. »Ez egyáltalán nem normális« – jött gyorsan a válasza, ami akkor hideg zuhanyként ért” – kezdte a Scary Mommy oldalán megosztott történetét Sarena Jonah.

Az anyuka ezután még évekig nem tudta, tulajdonképpen mi a baj vele: „Hat évvel később, már gimnazista voltam, mikor kiderült, a haj- és szempillatépkedés, amit a szüleim egyszerű rossz szokásnak hittek, valójában egy kényszerbetegség, amit trichotillomániának hívnak.” Sarena a cikkben elismerte, ma már szinte egyáltalán nem emlékszik rá, milyen volt az élete a betegség előtt.

„Hét-nyolc éves koromban kezdtem tépdesni a szempilláimat, aztán 11-12 lehettem, mikor a szemöldököm került sorra. Az elmúlt 24 évben – kisebb-nagyobb szünetekkel – tépdestem; és bár ahogy teltek az évek, úgy tanultam meg együtt élni a trichóval, nem tagadom, voltak borzalmasan nehéz időszakaim is.” Mint kiderült, Sarenát leginkább a környezetében élők reakciói viselték meg: a zrikálás, a csúfolás, a kiközösítés.

„Mióta az eszemet tudom, próbáltam leszokni. Olyannyira, hogy azon a képzeletbeli listán, ahova a céljaimat írtam fel, a leszokás szerepelt az első helyen. Csakhogy hiába határoztam el magam újra és újra, egy-egy stresszesebb, hajtósabb időszak végére rendre visszaestem. Miközben a környezetem folyton azt hajtogatta, a leszokás csak akaraterő kérdése, én képtelen voltam erőt venni magamon.”

Sarena akkor is megpróbált leszokni, mikor férjével az első gyermeküket tervezték. „Jobb ember akartam lenni a gyerekünk kedvéért” – magyarázza, majd hozzáteszi, nem tudta elképzelni, hogy mentálisan stabil, gondos anya lehet, ha közben kényszerbetegségektől szenved. „Egy anya, aki igazán szereti a gyerekeit, nem tépdesi a szempilláit” – ezt mondogatta magának, ám hiába a lelkiismeretfurdalás, a szégyen és az attól való rettegés, hogy hibás géneket ad tovább a gyerekeinek, képtelen volt leszokni.

„Egy konkrét estére még most is kristálytisztán emlékszem: zokogtam a férjemnek, hogy a betegségem most, hogy igazán abba akarom hagyni, rosszabb, mint valami. Emlékszem, csak annyit kérdezett, »most, hogy anya lettél, miért zavar ez a betegség most mindennél jobban?«, én meg listázni kezdtem az okaimat.”

nem akartam, hogy a gyerekeim lássák, hogy tépdesem a szemöldököm, a szempillám, a hajam és hogy esetleg eltanulják,
nem akartam, hogy gyengének higgyenek,
nem akartam, hogy aggódjanak értem,
nem akartam, hogy szégyenkezniük kelljen miattam.

„Aznap este a betegségem miatt érzett szégyent és szomorúságot sikerült motivációvá fordítanom: nem ahhoz gyűjtöttem erőt, hogy újra megpróbáljam abbahagyni, amiről kristálytisztán tudtam, hogy nem tudok, hanem hogy a kényszerbetegségemet arra használjam, hogy valami igazán fontosat tanítsak a gyerekeimnek: elfogadást és empátiát mások iránt.”

Sarena a cikkét azzal zárja, hogy bár a kisfia még kicsi ahhoz, hogy arról faggassa, miért nincs se szemöldöke, se szempillája, amikor majd rákérdez, tudni fogja, mit válaszoljon. „Azt akarom neki mondani, hogy körülötte minden ember más, és egyedi a maga módján. Azt akarom neki elmondani, hogy igazából teljesen mindegy, hogy valakinek bozontos, lila a szemöldöke, vagy nincs is, mert mi, emberek, sokkal többek vagyunk annál, ahogy kinézünk.”