„Pozitív ember vagyok, mindig optimistán tekintettem az életemre, a jövőmre, szerencsésnek éreztem magam a munkám, a lehetőségeim, a két kisfiam miatt. Szerettem tanítani, élni, utazni, mára azonban minden energiám elfogyott” – meséli a tanító néniként dolgozó Katalin (42), aki új kapcsolatának első másfél évében még csak nem is sejtette, hogy szerelmének mentális betegsége lenne. „Látszólag minden stimmelt, két elvált, tapasztalt felnőtt egymásra találása volt a miénk tele érzelmekkel és őszinteséggel. Hamar egymásra hangolódtunk, hozzá hasonló, érzékeny, tanult és vicces emberrel még soha nem találkoztam. Még nem voltunk házasok, amikor kiderült, gyereket várok. Tibor öröme határtalan volt, azt hitte, ő már sosem lesz apuka.”
Katalin és Tibor pár hónappal később összeköltözött, összeházasodott, tervezgetett. Katalin mélységesen hitt benne, egy szép fejezet veszi kezdetét.
„A kisfiam érkezése után pár héttel rosszra fordultak a dolgok. Tibor váratlanul elvesztette a biztosnak hitt munkáját. Ez nagy sebet ejtett az önbizalmán. Hiába próbálkozott, nem úgy tűnt, hogy tárt karokkal várják bárhol is. Pánikszerűen mindenféle kétes üzletbe vágott, amiből hol bejött némi pénz, hol lenyúlták. Egyre több fogyott a cigarettából, a rövidekből, egyre kevesebbet aludt, mentálisan pedig mintha lelassult volna. Bizonytalan lett, elfelejtett dolgokat, és gyakran volt üldözési mániája. Nyomás alatt állt a pénz miatt, én pedig az újszülött babánkkal a karomon nem tudtam ezer százalékban mellette állni. Pár hét alatt teljesen összeomlott, volt, hogy napokig csak a sötét szobában feküdt, volt, hogy napokig nem jött haza, arra hivatkozott, hogy üzletel. Bevallom, a távollétében kicsit mindig fellélegeztem, mintha ideiglenesen elvonult volna egy sötét felhő, de valahol a tudatom mélyén éreztem, nagy a baj.”
Képünk illusztráció! (Fotó: Profimedia)
A hárítás csak ideig-óráig működött, Katalin egyik éjszaka egy telefonhívásra ébredt, a vonal túloldalán férje legjobb barátja közölte vele, Tibort zártosztályra került. „Először azt hittem, álmodom, aztán valahogy felfogtam a hallottakat, automata üzemmódba kapcsoltam, és cselekedtem. Összepakoltam egy táskányi holmit, felhívtam a barátnőmet, aki azonnal jött, hogy vigyázzon a gyerekre. Fél órával később már az épület előtt álltam. Képtelen voltam kinyitni az ajtót, elfogott a remegés, és úgy éreztem, hogy hánynom kell. A félelmem beigazolódott, a férjem zavaros tekintetét egy rácsos ajtón át kaptam el. Látszott rajta, hogy az nem ő.”
Tibor egy idős, alapos szakorvoshoz került, aki hetekig nem engedte haza a férfit, tudni akarta tettének okát, beszállításának napján ugyanis öngyilkos akart lenni.
„Az orvosával való egyeztetés után kiderült, tíz éve antidepresszánson élt, amit hol szedett, hol nem, ráadásul azt is csak terápia és pontos diagnózis nélkül írta fel neki valaki, mert depisnek érezte magát. A baj azonban ennél nagyobb volt, a megfigyelések azt mutatták, hogy bipoláris, és kiderült, hogy a családban nem ő az egyetlen mentálisan labilis ember.”
Katalin a diagnózis idején még semmit nem tudott a problémáról, pár hét alatt azonban beleásta magát a témába. Bújta a magyar és az angol orvosi szakirodalmat, érintettekkel és szakemberekkel levelezett, hogy a férje meggyógyulhasson.
„Nem az a típus vagyok, aki feladja. Elkezdtem úgy gondolni a feladatra, mint egy megoldandó problémára. Mindent megtudtam a zavarról, a legjobb szakembert akartam a férjemnek. Tudtam, nehéz út áll előttünk, de más opciót nem nagyon láttam. A kórház után találtunk egy pszichiátert, akinek segítségével elkezdtük beállítani a gyógyszereket, hogy a mániás és depressziós szakaszok – neki is és nekünk is – elviselhetőbbek legyenek. Bár Tibor állapota sokat javult, az életünk azóta is egy émelyítő hullámvasút. Van, hogy egészen megszürkül, egész nap nem bír felkelni, nem talál értelmet az életben, és van, hogy már hajnalban pörög, reggelit készít, felfúrja a függönykarnist, lenézően és magabiztosan nyilatkozik mindenről és midenkiről, az élet császárának hiszi magát. Megint máskor szégyenként éli meg az állapotát, gyakran kér bocsánatot, mert nem méltó hozzám, és nem szabadul a gondolattól, hogy a gyerekünk is majd olyan lesz, mint ő. A szüleimmel és a bátyámmal sem bír találkozni, ahogy a településen sem nagyon mutatkozik, biztos benne, hogy ő a falu bolondja – gondolja ezt akkor, amikor épp nagyon mélyen van” – magyarázza Katalin, aki őszintén bevallja, ez a mentális betegség gyakran elviselhetetlen helyzeteket teremt, és ő sokszor túlságosan fáradt ahhoz, hogy türelemmel és szeretettel vegye az akadályokat. „Tudom, nagyon szeret, én vagyok neki az origó, de rég megszűntünk házaspárként működni: én keresem a pénzt, én nevelem a gyerekeket, én viszem a háztartást, én figyem, hogy rendesen szedje a gyógyszerét, amit igazán jól beállítani a vírushelyzet miatt azóta sem sikerült, a recepteket alig tudjuk megszerezni, nemhogy időpontot kapni.
Hogy mi lesz így velünk, velem? Nem akarok belegondolni.
Csak megyek előre, mint egy gép.”
Ha valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd a 116-123-as ingyenes lelkielsősegély-számot! Ha te érzed úgy, hogy összecsaptak a fejed felett a hullámok, bátran hívd őket!
