Gondolatok a feminizmusról

Aztán felmerült a gondolat, hogy a nők is tanulhassanak, önálló munkájuk legyen. Ez pedig magával hozta a kérdést: mikortól dolgozzanak, hány évesek legyenek a gyerekek, hogy már otthon lehessen őket hagyni. Ki vigyáz rájuk? És ha már kereső, képzett emberek, miért is nem szavazhatnak?

London utcáin, mint ahogy más világvárosokban is, még vér is gyakran folyt a szavazójogért folytatott küzdelemben. Egyes, manapság elmaradottnak tartott országok, mint Görögország, meglepően korán megengedte ezt lakossága női részének. Svájcban 1960-ig kellett várniuk.





A politikai jogok, és a munkához való jog azonban még nem biztos, hogy elég. Irányzatok csapnak össze egymással, mint minden forradalomban. Hiszen ez is forradalom. Lehetett a középkorban egy gazdag özvegy várúrnőnek hatalma, lehetett máskor is nagy befolyással egy nő legalább környezetére, ezek csak elszigetelt példák maradtak az anyaszerep mellett. A családfő pedig egyértelműen a férj volt.

Vannak tehát ultraradikális feministák, akik leigáznák, esetleg el is tüntetnék a férfiakat dühükben. Ők azok, akik csak az elnyomásról beszélnek, és azt sem engedik meg, hogy előreengedjék őket az ajtóban. Ők azok, akik nem fogják fel, hogy nem az a cél, hogy a férfiak fölé kerüljünk. Még csak az sem, hogy olyanná váljunk mint ők. Hiszen miért győzelem az, ha éppen olyanná válunk, mint akit megvetünk? Nem ez a legteljesebb antifeminizmus.





Legjobb lenne talán, ha mindenkinek hagynánk, hadd találja meg, ami hozzá illik. Aki teljes állású anyaságra vágyik, tehesse, aki karriert építene, építse. Anélkül, hogy a másik csoport tagjai irigységgel és lenézéssel tekintsenek rá.

Mert jelenleg bizony ez a helyzet. Ja és még valami: a női praktikák bizony hasznosak. Miért ne használnánk őket? Ez a legerősebb fegyverünk.