Hogyan éljük túl a szakítást?

Ne menekülj értéktelen kapcsolatokba!

“Későn érő típus vagyok, és talán kicsit naiv is, éppen ezért nem volt sok barátom — meséli Zita. — Inkább hosszú kapcsolatokra törekedtem, amelyek valamiért mégis mindig véget értek. Az első szakítástól annyira kiborultam, hogy hetekig nyugtatókat szedtem, és képtelen voltam emberek közé menni. Végül a barátaim rángattak ki a depresszióból, de még sokáig élt bennem a fájdalom. Két évig nem vágtam bele új kapcsolatba, pedig lett volna rá lehetőségem. Aztán megismerkedtem egy fiúval, akivel négy évig jártunk, és imádtuk egymást. Amikor véget ért, ismét nagyon magam alatt voltam, de tanulva az előző szenvedésemből már tudtam a receptet: nem szabad elhagynom magam, erősnek kell lennem, bármilyen nehéz is. Rengeteg időt töltöttem a barátaimmal, sokat beszéltem nekik az érzéseimről, így könnyebb és gyorsabb volt feldolgozni, túljutni rajta. Később egyre tapasztaltabb lettem, ha véget ért egy kapcsolat, ügyesebben kezeltem, elfogadtam, hogy nem véletlenül történt meg. Szerintem minél érettebbé válunk, annál nehezebben szakítunk; vagy kényelmességből, vagy azért, mert félünk a magánytól. De ha eljutunk addig, hogy kimondjuk: vége, az általában egy megfontoltabb döntés eredménye, mint fiatalabb korunkban. A lényeg, hogy  vonjuk le a helyes következtetést, tanuljunk a hibáinkból, így könnyebb megérteni és elfogadni, miért alakult így.”

Féltem az egyedülléttől

„Egyszerűen képtelen voltam egyedül élni, ha nem volt mellettem valaki, elveszettnek éreztem magam — mondja Kriszti. – Tudom, hogy ezért ugrottam bele mindig olyan kapcsolatokba, amelyekbe nem kellett volna. Ha már előre biztos voltam abban, hogy nem fogom sokáig bírni, akkor is belevágtam. Eleinte megviseltek a szakítások, de idővel megkeményedett a lelkem, és mivel tudtam, hogy úgyis vége lesz, már nem lepődtem meg, és nem is fájt. Szinte rutinná vált együtt járni valakivel, gépiesen éltem át mindent, még az elválást is. Az volt a gyengeségem ára, hogy egyszer jött valaki, aki őszintén szeretett, de nem tudtam viszonozni az érzelmeit. Nem bíztam benne, és nem engedtem áthatolni a magam köré épített falon. Ez a kudarc tanított meg arra, hogy nem szabad értéktelen kapcsolatokra fecsérelni a lelkünket. Ki kell várni a megfelelő társat, még ha egy ideig egyedül is kell lennünk.”


Elapróztam a lelkem

„Mindig tudtam bánni a nőkkel, imádtak is — kezdi Péter. — Rengeteg lánnyal jártam, igazi nagymenőnek számítottam. Akadt, akit szerettem, volt, akit kevésbé, de egyik nő sem jelentett igazán sokat. Eleinte nehezen szakítottam velük, megviselt, hogy meg kell tennem ezt a lépést, utána pedig nyomasztott a felelősség. De aztán jött a következő barátnő, és elfeledtette a bánatomat. Viszont nagyon megalázónak éreztem, ha ők hagytak ott – az tényleg szenvedést okozott. Azonban ahogy telt az idő, egyre könnyebben szakítottam: se bánatot, se felelősséget nem éreztem, sőt, a végén már arra vetemedtem, hogy esemesben hagytam ott valakit. Aztán a barátaim révén megismertem egy lányt, aki teljesen elvarázsolt, de hiába közeledtem felé, szóba sem állt velem a „hírnevem” miatt. Hosszú ideig ostromoltam, más nőre rá sem tudtam nézni, de nem hitt nekem. Akkor értettem meg, hogy addig tulajdonképpen elapróztam a lelkem, és mások érzelmeivel játszottam. Megérdemeltem, hogy hűvösen viselkedjen velem. Aztán eltelt egy év, és egy bulin végre összejöttünk — hatalmas szerelem lett belőle, ami szerencsére még ma is tart. Hálás vagyok, hogy adott egy esélyt, és annak is örülök, hogy türelmes voltam, és nem adtam fel. Ismerek férfiakat, akik sosem javulnak meg, és végül őszinte érzésekre képtelen, látszólag népszerű, de valójában üres és magányos emberekké válnak. Borzasztó belegondolni abba, hogy én is könnyen idáig juthattam volna.”


A pók hálójában

„Hamar szerelembe esem, mégsem volt sok beteljesült kapcsolatom. Talán mert nem a megfelelő emberekkel hozott össze a sors — meséli Eszter. — Néhány éve beleszerettem egy kollégámba, aki fantasztikusan tudott udvarolni és flörtölgetni egészen addig, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a kapcsolatból több is lehetne. Egy bizonyos szintnél sosem lépett tovább. Utólag kiderült, hogy egyszerre több nő van az életében, mindegyikhez más kapcsolat fűzi, de egyik sem igazán szoros vagy tartalmas. Olyan volt, mint egy pók, aki ül a hálója közepén, ügyesen kézben tartva a szálakat. Persze egyedül ő járt jól a kiépített rendszerben. Én is ebben a pókhálóban vergődtem, és nagyon sokáig szenvedtem ettől a bizonytalanságtól. Sokszor próbáltam »szakítani«, de ilyenkor bevetett mindent, hogy visszahódítson. Mikor már tényleg nem bírtam tovább, kimásztam a hálójából. Megviselt, és sokáig szenvedtem. Aztán eltelt egy év, új munkahelyre kerültem, ahol szintén volt egy hasonlóan megnyerő kollégám. Ő is elkezdett flörtölgetni, én pedig hagytam, bár nagyon kritikusan figyeltem minden tettét. Ismerősek voltak a szavak, a helyzetek és a módszerek, amelyekkel megpróbált behálózni. Adtam neki egy esélyt, de végül kiderült, hogy a két pasi között gyakorlatilag semmi különbség sincs, csak én váltam tapasztaltabbá, bölcsebbé és keményebbé. Egyáltalán nem volt olyan nehéz szakítani vele, mint az előzővel. Azóta sokkal gyanakvóbb vagyok, és könnyebben ki tudom szűrni, hogy ki őszinte hozzám és ki nem. Bár sokkal zárkózottabb lettem, ez a két kudarc nem ölte ki a lelkemből az igaz érzéseket.”


Légy türelmes, és várj

Többnyire hosszú és nehéz utat kell bejárnunk, amíg megtaláljuk az igazit. Addig sok mindent megélünk, megtapasztalunk, csalódásokon vergődünk át, és ha odafigyelünk, tanulunk a hibáinkból. A legfontosabb azonban, hogy bízzunk magunkban, és ne ugorjunk bele értelmetlen kapcsolatokba csak azért, mert nem szeretünk egyedül lenni. Ezek a viszonyok ugyanis nem visznek előre, csak megkeményítik a lelkünket. Így pedig egyre nehezebben tudunk nyitottá válni azzal szemben, aki majd tényleg megérdemelné. Tehát ne rohanjunk mindenáron. Inkább várjuk meg, amíg eljön az, akit teljes szívünkkel, őszintén érdemes szeretni.